Havasvárak

-Van bármi amiért cserébe információkkal szolgál az útirányukat illetően?
-Ó, hát hogyne volna! - finom ujjai megigazították tökéletes ruházatát. Lassan szipkát és cigarettát húzott elő és komótosan rágyújtott. Aztán újra a vendégére nézett. - Parancsol vorkát?
-Köszönöm, nem iszom.
-Hagyja itt a személyzetet. Hm? - kedvesen mosolygott. a cigaretta finoman füstölt. - Cserébe irányt mutatok, ha megfelelőek az embrei még pontos helyet is. Hm?
-Húsz emberem van, de abból kilenc kell a hajó működtetéséhez.
-Önnel együtt tíz, nemde?
-Tíz ember nagyon drága dolog.
-Az Armada pontos helye is az, uram.
-Mi a biztosíték?
-Az ön szeme, az ön füle, uram.
-Mire gondol.
-Melegre gondolok, de ez nem tartozik ide. - hirtelen felállt. - Parancsoljon velem, Twillart úr. - Intett és elindult a hosszú tágas folyosón a lakosztályok felé.

Undorító volt a színük, a tapintásuk is. Pedig csak diónyi furcsa, elnagyolt faragású drágakövek voltak. Egy zöldet kivett a tucatból majd finoman a kezébe tette.
-Vegye a szájába. Ó ó. De előbb heverjen oda. igen oda a szófára. Úgy. - barátságosan mosolygott. - Lazuljon el és vegye a követ a szájába. Úgy.
Zedan lassan bekapta a követ. Forgatta a szájában és megnyugodott, hogy nincs íze. A hideg anyag hamar átvette a testmelegét és elkezdett önállósodni. ánehezedett a nyelvére, elkezdte kitölteni a szájüregét. Zedan fel akart pattanni, kinyitni a száját, kiköpni vagy kivenni a követ és péppé verni a holtpolgárt. De képtelen volt. Fuldoklása hosszú volt, mire a kő teljesen kitöltötte a légcsövét, a tüdejét és az orrát. A vörös ragyogás elborított mindent.
Aztán elernyedt testében és gondolataiban is. Kinyitotta a szemét. Valami enyhén imbolygó helyen volt. Mellette állványon marionettek lógtak. A kilátást előle egy jó nagy adag agyag takarta. A nő, a fekete szépség, Mona, Simona, igen. Nos ő ott dolgozott elnyílt szájjal egy báb fején. Finoman alakította ki az arc vonásait. Felette kajütablak. A sarlószi résen amit belátott az ablakból árbócerdő szabdalta szeletekre az eget.
-Armada.
A kö a belsejében szétárdt a vérével. Megtöltötte a zsigereit. Zedan nézte Monát ahogy a nyelve kicsit az ajkára ér. Ahogy a figyelemtől és elmélyültségtől ellágyult az arca. Ahogy finom ujjaival szeretettel simogatja az agyagot. Zedan vérében a kő pezsegni kezdett, farkát majd szétfeszítette a gerjedelem. Mona megnyalta a száját és felpillantott. Válláról lecsúszott a vékony pánt és kis híján felfedte a mellét a lejebb csúszó ruha. Zedan nyögött.

-Nos? megbizonyosodott róla, hogy ott vannak? - hajolt fölé homályos körvonalakkal a holtpolgár.
-Khöm.. - Zedan zavartan kereste a végtagjai irányítását. Kiköpte a követ és visszadta. Felült és megnyalta tuskószáraz ajkát. A keze remegett. - Igen. Igen.
-Hm. A kövek az élőket mindig nemi gerjedelembe taszítják. El is felejtettem. Ne haragudjon. - elnézően mosolygott le Zedanra. kezeit összefűzte a mellkasán. - Akkor 10 ember marad és Ön induláskor megkapja a pontos helyet.
-Így van. - nyögte Zedan. - Tudna a rendelkezésemre bocsájtani egy tüzes feketét?
-Ó hogyne, uram! - nevetett fel a vendéglátó. - Nagy örömmel.