Anton

(vendégbejegyzés - Csill)

Téren és időn kívüli ébredés ez; fájdalom emlékével teli, amely a mozdulattól éled. Mintha kitépték volna a szívemet, vagy mintha újszülött lennék; egy csupor, ami üres. Mezítelenül kuporgok egy sötét, kőfalú teremben, és fölöttem két nem evilági lény; angyalok vagy démonok, mi a különbség? Érthetetlen kérdéseket tesznek fel; mintha az elmém cserben hagyott volna: a szavakat értem, de önmagukon túli jelentésük felfoghatatlan számomra. Szánalmas emberi lényként csak annyi az erőm, hogy a helyet kérdezgessem, ahol vagyok, és megpróbáljam felfogni, miért bántanak; mi az oka, hogy szavaimra rögtön ütés a válasz. Sosem voltam még ennyire kiszolgáltatott, mert csecsemőként is gyenge az ember ugyan, de akkor nem kell, hogy minden lélegzetvételével ütésre számítson. Ülök előttük, és elmémet minél messzebb küldöm, csendben vagyok és csodálkozom. Ez nem én vagyok, ez nem velem történik. Talán halott vagyok, talán részeg, talán ópiumtól bódult, talán beteg, vagy egyszerűen csak álmodom. Idegen arcok, idegen emberek. Valaki ruhát hoz, rám teríti, valaki megetet. Tehát mégis emberek, vagy a színlapon embereket játszó lények. Bemutatkozom, a nevem betűi súlytalanok. Ők nem mondanak magukról semmit szavakkal, de a tetteikkel igen. Az egyik, akinek szájából félelemből fakadó gyűlölet szisszen, keményebb a kőnél is alattam. A másik magasabb, lágyabb, és bár a keze gondolkodás nélkül eljár, a szívében jobban odafigyel rám. A magas férfi, aki végül a sorsomat fonja, nyugodt és erős. Belül izzik csendben, mint a kohó, gondolom, és magam is meglepődöm, hogy ezt érzem. Tudja, amit gondolok, tudja, amire emlékszem. Meleg tenyere belülről simítja végig a homlokomat, a bőre száraz, érdes, mintha apám keze lenne. Élhetek, mondja, a fájdalom pedig, tenyerem felfoghatatlan lenyúzása nem kegyetlenkedés, hanem szükségszerű áldozat. Tudom, hogy nem lenne ilyen, ha nem lenne szükséges. Bízom benne, iszom a szavát, elhiszem, amit szavak nélkül mond, hogy ez itt az új hazám, hogy sosem volt más, és nincs semmi már, amiért valaha el kellene hagynom város-anyám. Ők a családom. A szigorú tekintetű férfi idebent, és odakint a táj.