Mona - Vendégbejegyzés

A fűző annyira szorította a derekát, hogy eleinte figyelmet kellett a légzésére is fordítania. Nem hajolhatott nagyon le, mert a dekoltázsa mély volt, a rengeteg anyag pedig úgy ringott a csípőjén minden lépéstől, hogy nem bírta nem érezni, mennyire hangsúlyos, ahogy jár. "Ahhoz képest, hogy milyen szigorúnak tűnnek az erkölcsök, mintha másra sem lenne mindez jó, mint hogy az ember csak a testére tudjon koncentrálni - vagy a másikéra..."
Aztán elkezdődött a bál, és ez teljesen lekötötte a figyelmét. Igyekezett minél több információt begyűjteni, rendszerezni és könnyen felhasználhatóvá tenni a többiek számára a bálozó sokaságról, egyidejűleg szemmel tartani Lorát, aki hála az égnek, kivételesen nem rohangált mindenfelé, jelentősen megkönnyítve ezzel Mona dolgát. Egész addig prímán is ment minden, amíg Kathleen nem vette az irányt Zidan Twillart felé, aki a sakrikator tolmáccsal beszélgetett épp. Mona kissé hátrébb állt meg, mintegy jelezve, hogy ő csak kísérő (hiszen Kathleen azt mondta, mint komorna, részt sem vehetne valójában egy bálon, és Monának teljesen megfelelt a megfigyelő szerepe ebben az idegen, furcsa és veszélyes helyen), de a tolmács felé fordult, és miközben kezet csókolt, dicsérte Mona szépségét. Mona otthon nagyon is jól tudta, hogyan szerelheti le ezeket az első, és érzése szerint mindössze udvariasságból elhangzó bókokat: visszadicsérte az illetőt. Most is automatikusan, szinte oda sem figyelve mormolta, hogy "Ja, persze, Ön is nagyon csinos", csakhogy a tolmács, Lourie Hervitt erre elvigyorodott és tovább fogta a kezét, miközben olyan zavarba ejtően vetkőztető pillantással méregette Monát, ami otthon legalábbis nyílt szeméremsértéssel ért volna fel. Mona nem akarta visszahúzni a kezét, azt gondolta, ez illetlenség, hiszen egy kézfogásnál is nagyjából egyszerre szokás elengedni a másikat, sokkal korábban a másik szándéka előtt udvariatlanság, de Kathleen figyelmeztetően sziszegte a linkben, hogy "Vedd vissza a kezed, ez nyílt felhívás valami egészen komolyra!", úgyhogy végül csak kiszabadította magát és hamarosan az önuralmát is visszanyerte volna, ha a pasas nem kéri fel azzal a lendülettel táncolni, amit kapásból visszautasított volna arra hivatkozva, hogy nem ismeri a helyi táncokat, csakhogy a tolmács lelkesen ajánlkozott tanárnak, Kathleen mentális instrukciói ("Mosolyogj! De igen, táncolsz vele! Úgy! Kedvesen!") meg olyan erőteljesek voltak, mintha belökte volna a táncparkett közepére, úgyhogy végül abban a helyzetben találta magát, hogy egy idegen - és rém jóképű - fiatal férfi karjaiban lejt a parketten, miközben záporoznak rá a kérdések, amiket megpróbál visszakérdezéssel vagy hümmögéssel és semmiségekkel hárítani. Mire a számnak vége lett, ő is megnyugodott kicsit, és amikor Lourie felajánlotta, hogy megmutatja a homáremberek városát valami kapszulában, már majdnem hűvös fejjel mérlegelte, hogy mit válaszoljon. Igent mondott, bár a pasi mintha kezdett volna túllőni a célon a szendvicsekkel - Mona nyelt egyet és az udvariasság jegyében visszafogta a piszkálódó kérdést, hogy vajon hány napra mennek.
A sakrikator város gyönyörű volt és nagyon, nagyon érdekes. Mona egyre jobban belefeledkezett a víz alatti szépségekbe. Lourie végre abbahagyta a kérdezősködést - persze nem zavarták volna egyébként ártalmatlan kérdései Monát, de nem bízhattak meg senkiben, pláne a Pénz rokonaiban. Sajnos nem tudta magát teljesen zavartalanul átadni a szemlélődésnek, mert rendre eszébe jutott Romeo és Cleo, előbbi az építészeti különlegességek, utóbbi a mindenhová tömegesen ültetett vízinövények miatt. Mikor először tört rá az emlékük, szinte beleszédült, és egy pillanatra majdnem megtámaszkodott Lourie vállában, de az utolsó pillanatban visszafogta magát és a könnyeit is visszanyelte valahogy. Utána már akárhányszor látott valamit, amitől felkiáltott volna, hogy milyen szép!, inkább arra figyelt, nehogy a fájdalmát és a szépség előhívta veszteségérzetét elárulja vele. A dolgát az is nehezítette, hogy Pjotr szemén keresztül látta, amint Blackwood Lorához lép és hosszan beszélget vele - innentől a beszélgetésük végéig figyelme egy részét a gesztusaik lehetséges értelmezésére fordította (és persze folyamatosan figyelt, nehogy elmetámadás érje a linkben tartózkodókat). Egy víz alatti téren aztán szoborcsoportot pillantott meg, akik magas figurájukkal alkalmasnak tűntek egy kis ártalmatlan puhatolózásra.
- Milyen magasak ezek a szobrok... Ó, igen. A sudár hölgy és Ön, Hervitt úr, jól sejtem, hogy rokonok? - Mona örült, hogy rátalált a sudár szóra. Úgy érezte, egy szimpla "magasban" nem lenne benne, milyen elegánsnak látja a nő termetét.
- Igen, testvérek vagyunk. Feltűnt Önnek a hasonlóság?
- ...Umm. Igazából a hajuk miatt gondoltam. Ezt a fajta hajviseletet csak Önök viselik itt.
- Ó, igen. Ez egyfajta népszokás nálunk - válaszolt a férfi derűsen. - Jared Khem mérnököt, ha jól sejtem, ismerik.
- Miért is kellene? - kérdezett vissza Mona azonnal gyanakodva.
- Nos, neki is ilyen a haja, ugyanezért. Kevesen vagyunk, ez egyfajta összetartozást jelent. - Monában végigfutott, ha a Pénz rokonai ezek szerint ugyanonnan származnak, ahonnan Jared Khem, akkor Lora ide vagy oda, miért is lenne a mérnök hozzájuk, az épp csak megismert idegenek felé lojális? Holott annyi mindent köszönhet a Pénznek, aki ráadásul ezek szerint még honfitársa is. Az is eszébe jutott, hogy ha Hervitt ilyen természetességgel említi azt, hogy ők és a mérnök ismerik egymást, akkor tulajdonképpen talán nyíltan is beszélhetne. Mindenesetre egyszerűbb lenne a dolga. Egy kérdés nem hagyta nyugodni.
- Önöknél, az hol van, ha meg nem sértem?
- Feníszben.
- ...umm. Umm. Fenisz, jól értettem?
- Fenísz, lent délen.
- Umm. Fenísz... - Mona tűnődve nézett ki a kicsi jármű ablakán. Valami az arcára lehetett írva, mert a pasas rákérdezett:
- Ismerős Önnek ez a név?
- Umm... egy... egy általam kedvelt helynek nagyon hasonló neve volt.
- Ó. De remélem, nem kavartam fel túlságosan? - nézett aggódva rá Lourie.
- Ó, nem. Jaj dehogy - Mona tőle telhetően könnyeden mosolygott, bár egy pillanatra eszébe jutott, hogy olyan fejet vághat, mint Wednesday Addams, mikor mosolygásra kényszerítették.
- Ennek örülök - mondta a férfi, és megint elővette azt a zavarba ejtő nézését. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg a tekintetével fogva tartotta Monáét.
- Azért remélem, nem megyünk neki semminek - jegyezte meg végül, amire már Lourie is elnevette magát és bevette a kanyart.