De.

A hatalmas íróasztalra aranysárga kört rajzolt az olvasólámpa fénye. Az írógép-billentyűzet korongjainak szélei kifényesedtek a sok használattól. Úgy csillogtak, mint ékszerek.
A gyűrött papírköteg érintetlenül hevert az asztalán. A pettyek mik a sietségről tanúskodtak, a roncsolt szélek, amik a rejtegetésről éppoly sokatmondóak voltak, mint a szövegek tartalma.
Ujjbegyei egymásnak támaszkodtak. A látvány asszociációkra sarkallta az agyát, az ópium pedig képekké rendezte a gondolatokat. Végül gondosan összefogta a papírokat és az asztallal szemközti falon lógó metszet mögötti rekeszbe zárta. Zsibbadtan ült vissza kedvenc foteljébe és kényelmesen szippantott a pipába.
Percek múltán, miközben nehézkesen feltápászkodott, finoman  a csengőhöz ért . Mire a szoba közepére csoszogott a komornyikja már az ajtóban állt.
-Küldessen Jared Khemért, Vong úr. Nem várhatunk tovább.
-Uram, ha megengedi, khm. Talán előnyösebb lenne az egészségi állapota végett még pár óra pihenés, uram...
Karjait a háta mögött fogta össze. Robosztus termete így még hangsúlyosabb lett. Előrehajolt kissé és egyik szemöldökét felvonva válaszolt a szolgának.
-Nagyra becsülöm az irántam tanúsított aggodalmát, Vong úr, de.
A komornyik jól ismerte a szokatlan csonka mondatok jelentését és azonnal kikotródott a szobából. A lépcső aljában megállt egy pillanatra és odalépett a kis csobogó-szentélyhez. Ujját a vízfelszínhez érintette majd nézte ahogy az ujjáról lecseppen a víz. Végül sóhajtott és hevesen megmosta az arcát a csobogó ismerősen sós-fűszeres vizében.