Marco atya emlékei

Mona lefeküdt hanyatt a nagy barokkosoan elfüggönyözött ágyra. Betakarózott és odakészített egy csomó zsebkendőt és vizet. Nekifogott az egyik legnehezebb dolognak, amit el tudott képzelni ebben az időben és térben is oly távoli szállodaszobában. Kibontotta az atya emlékeinek szigorúan lezárt csomagját.
A majd' 700 év életének emlékei összesürítve és kartotékozva pihentek emléje egyik zugában. Ott ahova az atya egyszer régen, óvintézkedésként eldugta, Monára bízva a legértékesebbet amije volt, saját magát.
Mona egy pillanat alatt áttekintette a rendszert és megállapította, hogy nem időrendben van, hanem tartalom szerint. Megtalálta a munka jellegő csomagban a velencei munkálatok között amit keresett. Óvatosan eresztette szabadjára az emlékeket, félve az élménytől.
Egy pillanat múlva valahol ott hevert azon az ágyon ő, Mona, de ott volt egyúttal velencében is, hulla fáradtak, kizsigerelve mint Marco atya.

Körbejárta a házat. Felmérte a tereket. Megállapította melyek a tartófalak, hol a leg sebezhetőbb a ház. Módszeresen végigment az összes fal teljes felületén a szemével, az érzékeivel és óvatosan, bele nyúlva a szövedékekbe, kijavítgatta a szerkezeti hibákat, repedéseket, elvékonyodásokat. Mona érezte a fáradtságát. Érezte a sebekre szoruló ruha dörzsőlte fájdalmat, a betonpadló keménységét ahogy időnként leült megpihenni. Érezte a sebeket is, és érezte az istennőt magában. az idegen lényt, ami beszőtte a testét és elméjét is. Ott lault ő is, és erejét adta a menedéképítéshez.
Végigjárta a házat aztán, úgy nézve a szobákat, mint megannyi légbuborékot. Láthatatlan hártyákat feszített beléjük, ami belültartja a quintesszenciát. Erőnek erejével kivágta ezekkel a láthatatlan vékonyságú hártyákkal a valóság szövetéből. Aztán kiment és kívülre, az egész házra eresztette egy hasonló hártyát. Úgy tekintette az épületre, mintha az az űrben keringne, és egy szappanbuborékot fújhatna köré.
Aztán a szappanbuborékot elkezdte vastagítani. a szövedékét változtatva, életet áldozva bele, erőket hajlítva bele és anyagában is felvértezve bárminemű támadás ellen.
Végül végigment újra az egészen és isten igéit írta bele a hártyába, mélyen magába nyúlva ahitért a szentségét. Azt akarta hogy bármilyen démoni lény meghátráljon a szent fénytől, ami a házából sugárzik.

Mona könnyei mögül elmosolyodott ezen, aztán meglátta a Bukkotat a házban. Érezte az atya ijedtségét, az ijedtségen uralkodó rutint, az erő felmutatását, a hangsúlyát megválogató hadvezér hideg elméjét. Érezte hogy alkotott mondatokat, mennyire megválogatta a szavait miközben beszélt. Érezte a magabiztosság minden alapot ott tudó valóságosságát. Mona teljes valója sajgott az atya érzetétől. Ilyen volt belül. Ilyen sémákban gondolkozott.

Hosszan feküdt az ágyon, könnyei számolatlanul gördültek az arcáról a párnára. Becsukta az emlékeket. Visszazárta a hét lakat alá, ahol addig is voltak.
-Még nem. Még túl közel vagy. - suttogta a langyos éjszakának.  -Nem bírnám ki.