Messze, messze rég

Kinnt állt a háza belső udvarán. Néhány fiatal, akiket beköltöztetett a kollégium épületbe ott heverésztek a napon. A gyerekek szokás szerint rohangáltak körülöttük. Marco megint kimászott a tetőablakon és most a forró cserepeken hasalt. Romeo leárnyékolta a szemét a kezével úgy figyelte a legidősebb fiát. A fiú hasalt, fenttről figyelte az udvaron lévőket. aztán hirtelen hanyattfordult. Romeo ereiben meghült a vér. A mágia erős volt és célzott, felülről érkezett mint egy meteor. Egy pillanat volt csupán. annyira elég, hogy elkiáltson egy takarodót és felkapja Lonnit a legkisebb kisleányt a hóna alá, miközben az elfutott melette és becipelje a házba. A következő percben az udvar néptelen volt.

-Ki kéne hirdetni. - mondta nyugodtan Cleo az ebédlőasztalnál.
Az asztal körül 22 ember ült. tíz a saját gyerekük volt, tíz alapítványi támogatott vagy menekült vagy olyan akit jobbnak láttak beköltöztetni.
-Mit hirdessek ki? Hogy senki ki nem teheti a lábát a házából. - Romeo nem hitt a kijárási tilalom intézményében. Most sem amikor a technokraták kimerevítették a Qvinteszenciát, és így egyszerűen nem lehetett már varázsolni, és akkor sem amikor még démonok és bukott angyaloktól hemzsegett a város.
-Apa... - Marco halk de erős hangja szerény volt mint mindig.
-Igen Marco?
-Ez a mai... ez valahonnan kívülről jött. Ez egy doboz volt, egy hosszú hosszú cső végén. Mint egy távcső... Olyan volt mint egy távcső.
Cleo szedett a fiának egy kis rizst és közben sokatmondóan Romeora nézett.
-Valaki kér még rizst?
Csend volt. Csak a villák zaja hallatszott. Marco nem volt beszédes gyerek, és mindenki tisztában volt vele a ház lakói közül, hogy képességei messze túlmutattak a többiekén. Marco fura volt és távoli. és ha közeljött és szólt, abból mindig baj lett.
-Mit láttál, fiam?
-Egy csövet, ami a jövőből néz. - Marco nem nézett fel a tányérjából. Komótosan terelgette a tányérján a kupac rízst, mint egy nyájnyi birkát.
-Azt is láttad, hogy ki nézett?
-Nem, azt nem láttam a sok fogaskeréktől.

Romeo évtizedekig küzdött Velence integritásáért, aztán évszázadokig a vízzel. Közel olyan idősen halt meg, mint Marco atya. Fia, Marco DonDerra nevére senki nem emlékezett. A fiú fiatalon elhagyta Velencét és saját útjait kezdte járni a pusztuló világban. Nevet változtatott és klánt alapított. Egész életében keresett egy ízt, amire halványan emlékezett, de teljesen sosem tudta felidézni. Aztán egy szeles őszi napon rátalált, de akkor Velence már nem létezett, és nem tudta elmondani a szüleinek, hogy Velence, a remény városa, és benne ők is örökre fennmaradnak..