Vendégbejegyzés - Baist

Az arcára fagyott udvariasság most is jó szolgálatot tett. Képes volt úgy társalogni, mintha nem szorulna össze a gyomra, mintha nem feszülnének meg az izmai. A fiatalemberből sietség szaglott és vágy; türelmetlen vágy a fekete mágusnő iránt. A Baist megértette mindkettőt. Az elődök hívását ő is a bőrén érezte, amióta csak megérkeztek Armadára. A Világseb zaja pedig minden nappal egyre hangosabban visszhangzott az óceán csendjében.

- Nem alszol már, igaz? – kérdezte Uthert valamelyik nap.

- Nem. Nem nagyon. – Uther felnézett rá, és féloldalasan elmosolyodott. – Folyton hallom.

- Laurie Hervitt fon Amber – a fiatalember kezet nyújtott neki, de a szeme sarkából továbbra is Mona Palazzit figyelte.

A Baist csak nézte, és lázasan kutatta a hasonlóságot. A tekintete, az orra, az álla? Hol van benne Khimara, hol van a keserűség, amit újult erővel vehetne magához?

Pillanatokba telt, míg a fiatalember zavara áttörte kábulatát. Akkor aztán valóban a Baistra nézett, és enyhén kitágult a szeme.

- Nem szívesen nyújtanék úgy kezet, hogy nem tudja pontosan, ki vagyok – hallotta a Baist a saját hangját, és a torka száraz volt, mint a por.

- Tudom, hogy kicsoda Ön – a fiatalember figyelme egyre élesedett - Befolyásos holtpolgár, Közösköd vezetője – folytatta, majd habozott. – Fon Amber úr végrendelete szerint nekem édesanyánkat, nővéremnek pedig édesapánkat kellett megkeresni. Én Fennisbe látogattam, ahol megtudtam, hogy anyánk már halott. Mivel pedig a nővérem ide utazott, gondolom…- elkeskenyülő szájjal elhallgatott.

- Jöjjön velem – intett a kocsma hátsó szobája felé a Baist, ahol Mortel unalmában időről időre vérre menő kártya partikat játszott. – Beszéljük ezt meg…elvonultan. Négyszemközt.

A fiatalember tétovázott, aztán követte. A Baist végig a hátán érezte Uther óvó figyelmét.

Lehet, hogy ostobaság hátat fordítanom a fiamnak. Lehet, de nem számít. Egyáltalán nem.

Aztán megálltak egymással szemben, és a Baist észrevétlenül nekitámaszkodott a masszív kártyaasztalnak.
-  Itt járt a nővérem? – kérdezte Laurie.
-  Nem beszéltek egymással?
-  Nem. Még nem találkoztunk össze.
-  Itt volt.
- Eszerint igaz.

-  Igen – mondta a Baist, és Laurie arcát fürkészte, de azon a nővérével ellentétben semmit nem látott. Se haragot, se undort, se gyűlöletet. Mesteri maszk, igen. – Anton Rien – mutatkozott be valaha volt nevén, és most ő nyújtott kezet Laurie-nak. - Fiam.

A tenyerük egy pillanatra összeért; száraz, élő bőr. Laurie arcán halvány mosoly, a Baist-én óvatos figyelem.

-  És édesanyánk? – kérdezte Laurie, miközben elengedte a Baist kezét. - Valóban halott?

A Baist tenyere rászorult az asztalra. Annyit nézte magában újra meg újra azokat a képeket, hogy már elveszítették jelentésüket. Khimara értelem nélküli tekintete, a sokszorosan bevarrt szája sarkán csorgó vérpatak. Ahogy csonttá soványodva áll a hajók között, széttárt karokkal, sípolva lélegezve.

- Talán elhamarkodott volt a kézfogás – mondta lassan a Baist, és üdvözölte a végre belé tépő fájdalmat. – Mégsem tudsz még mindent.

Laurie negyed lépést hátramoccant.

- Talán köze van hozzá, uram? – kérdezte, és a szemén látszott, hogy nem idegen a gondolat tőle.

Ha az lennék, akinek rendeltek, most büszke kellene, hogy legyek. Én viszont csak szégyenkezem. Belül. Mélyen.

- Az én kezem, az én felelősségem – mondta lassan. – Amit magammal hordok minden halállal nappal, és minden ébredéskor este.

Odakint elhalkult a mulató zaja, és a Baist megint hallani vélte a Világseb zavaros moraját. Vagy Khimara sikolt a fejében, elhaló rekedten? Laurie tekintete nem moccant az arcáról, és a Baist úgy állta a pillantását, hogy a gondolatai messze jártak közben. A fia nem rezzent, és nem is hátrált már. Felmérte a Baist-et újra, minden porcikáját.

- Akárhogy is – mondta aztán - örülök, hogy találkoztunk, és remélem, hogy találkozunk még – hangja rezzenetlen keménységét futó mosollyal enyhítette, aztán harmadszor is kinyújtotta a kezét a Baist felé.