Khimara Rien Leone

Fennis szépsége csontig hatolt. Átjárta a szöveteket dús sós levegőjével, megmászta az idegpályákat és felébresztett mindenkit aki csak egy szikrányit is hajlandóságot mutatott. Befészkelte magát az emlékezetbe kitörölhetetlen látványaival és elárasztotta a szíveket a paparicsom igéretével. Formája, helyzete és céljai évezredek alatt sem változtak. A benne lezajló életek nyoma pedig mastagon rakódott a falakra és oszlokokra mélyen a véz alatt.
A feníszi szerelmesek tékozló könnyelműséggel adogatták az éveket egymásnak. Hűség feníszi mértékkel, vagy a testiség feníszi szemmel eghészen mást mutatott mint Shatterban vagy Khemben. Feníszben a folyamatosság uralt mindent. El lhetett válni, el lehetet hagyni bárkit, de mivel a város zárt volt, nagyon eltávolodni egykori szerelmektől fizikailag nem lehetett.
Khimara melankóliája korán szemet szúrt a fiatalembereknek. hatalmas mélységes szemei és nyúlánk termete együtt szívbemarkoló volt még feníszi mértékkel is. Khimara szerelmi ügyei nem voltak részéről hevesek. Sokkal inkább keresett nyugodt oltalmat, mint heves érzelmeket vagy elsöprő vágyat. Lemo volt évekig a párja, majd Lemo egyik fegyvertársával gabalyodott össze egy délután. Lemo addigra nagyjából természetesnek kezelte hogy Khimara a társa. nem fordított különösebb figyelmet rá. Mellén a murénaharcok jelei egyre szaporodtak, és  a városfutásokon is elég jó eredményeket ért el. Khimara büszke volt rá, ahogy az ember egy díjnyertes lóra vagy kutyára. Nézegette ő a férfiakat, de egyik sem borzolta fel a lelkét annyira, hogy Lemot elhagyja miattuk.
Aztán a Denevér éje előtti este, amikor a lampionokat vitte fel a tetőre ott állt egy magas tekintélytparancsoló figura. a Holdat nézte és dúdolt valamit. Khimara megállt mögötte, mint egy árnyék és rádúdolta a második szólamot. A férfi megfordult és rámosolyodott. mellkasán a hegek és tetoválások egyértelművé tették, hogy a férfi Anton Rien, Lemo viharhajó parancsnoka. Khimara mélyen meghajolt. Majd mikor újra a férfire nézett az még jobban mosoklygott és földig hajolt Khimara előtt. a lány elnevette magát és intett, hogy helyezzék el együtt a lampionokat.
-Kerestél valakit?
-Úgy tűnik megtaláltam. - mondta a kapitány. - Kerestem valakit aki újra a városlakóság érzésével ajándékoz meg.
-Lemo nem sokat mesélt rólad.
-Lemo? Nem sokat találkoztam vele. Kétszer szolgált a hajómon, de fegyelmi okokból átkerólt a karéjra.
Khinna kezében megállt a lampion.
-A karéjra? Nem is mondta. Mikor?
Anton Rien felegyenesedett és nézte Khinna hátát.
-Hát ha nem mondta, nem nekem kellene lennem aki elmeséli.
-Fegyelemsértés? - fordult vele szembe a lány. - Úgy hallotta kevés kegyetlenebb hajcsár van nálad.
-Szerintem nincs is. De aki tengerésznek adja magát, az legyen kész meghalni a városért. Nem?
Khinna elkapta a pillantását. anton továbbra is mosolygott. Nem volt rajta semmi jele feszültségnek.
-Kész is vagyunk. Kipróbáljuk? - lépett Khinna mögé és fogta meg a vállát.
-Holnap. - megfordult és megfogta a kapitány derekát. - Holnap lesz az ünnep.
Anton Rien bólintott és elengedte Khimarát. A lány elmosolyodott és hátralépett.
-Te mivel foglalkozol?
-Mentát vagyok, kapitány. Kondicionálásokat végzek. - mosolya cápamosollyá vált. Minden cseppjét kiélvezte a diadalnak.
-Hű. - a kapitány elismerően húzta fel szemöldökét. - Lemo igen szerencsés.
-Az. - Khimara elindult lefelé.
Anton nem mozdult.
-Remélem én is. - mondta csendben, szinte csak magának.
A lépcsőn Khimara egy pillantra megtorpant aztán széles mosollyal szaladt le a negyedik emeletre, a frissen mosott huzatokat kiteríteni.

Az a pár nap Antonnal csodálatos volt. Egészen más jellegű volt a kapcsolatuk, mint Khimarának bármelyik fiúval volt korábban. Rien nem hencegett és nem bizonygatott semmit. Érdeklődött és mesélt maga is az életéről, de csak tárgyilagosan, vagy szemérmesen lefojtott lelkesedéssel, melyen átsütött a szeretet a város és a tenger iránt. Aztán hajóra szállt és hetekig portyázott. Lemo dühöngött és verekedett. Khimara kikapcsolta az érzemeit arra pár hétre. Úgy élt, mint egy biorobot. Várta vissza Rient.
Rien visszatért, Khimara pedig elhívta, hogy bemutassa a családjának. Kézenfogva mentek. Anton nem szólt semmit, a feszültség köztük egyre bántóbb volt. Khimara összezavarodva állt a férfi elé a házuk egyik függő teraszán.
-Mi a bajod? Ha nem akarod ezt nyugodtan mondd meg.
-Nem tudom hogy lesz eztán, Khimma. A Városkapitány hivatott délutánra. Se nem számítok kitüntetésre se nem szokta személyesen megadni a parancsokat. Valami más lesz ez és félek, hogy nem tudok úgy a párod lenni, ahogy szeretnék.
-Nem baj, ha hónapokig távol vagy, ha aztán hozzám térsz haza.


Rien még fél évig volt feníszben, mire össze tudta szedni a megfelelő legénységet. Akkor azonban tényleg elindult a különleges küldetésre. Khimara addigra a felesége lett. Életük legszebb fél éve volt az a tavasz-nyár amit a felkészüléssel töltöttek. Aztán Anton kihajózott a Távolszép Szigetek megkeresésére. Khimara pedig várta vissza.


A tengert bevitte a szél a házak közé. Az alsóbb szintek víz alá kerültek. Jeges darabok keveredtek össze uszadékfákkal. Zúzmara lepte be Fenísz falait. Megcsípte a gyümölcsöket és megfagyasztott a virágokat.
Khimara Lemoval táncolt a Generettoban a születésnapi mókán. Nem fázott a hajdakvirágtól, mit rágott, és az öleléstől ami körbevonta egyre kerekedő hasát. Csak azt a furcsa kis bűntudatot nem tudta hova tenni. Motozott benne a tudat, mintha valamit elfelejtett volna, mintha valami fontos nem jutna az eszébe, de végül úgy döntött csak túlhajszolt elméje játszik vele és hagyta az egészet.
Két nap múlva, a szokásos rutin rendrakáskor rálelt nyomokra a tulajdon emlékei között, mik külső vagy legalábbis nagyon is sietős tisztogatás nyomait jelentették. Felvonult a Patriot tetejére és hétórás meditációba kezdett. A tenger lassan visszavonult és a hideg is alábbhagyott, mintha a tavasz közeledne. a meditáció nem hozott eredményt. Estére biztosan tudta, hogy elvesztett valamit, de képtelen volt visszaállítani az emlékeket. napokig zengett a fejében a kérdés, aztán megkereste a mentorát, de se az idős mester, se a magiszterek háza nem tudott tanácsot adni. megvizsgálták számosan a nagytudású mesterek közül. Még magához a városkapitányhoz is elment, de az öreg csak szomorúan bólogatott és annyit mondott Khimara arcát eres keze között tartva, hogy ajándékot nem ad, de egyezkedni lehet vele. De hogy kivel, arra vonatkozóan nem árult el semmit. Végül Khimara elkezdett a városban bolyongani, keresve a deja vu egyetlen biztos ízét. arra hagyatkozott mi nem volt magyarázható, mit nem lett volna szabad útjelzőnek használnia, hiszen az olyan jelenség meléyre a mentátok, se a telepaták nem találtak választ addig.
Keringett a városban minden szabad órájában. Végül Lemo elköltözött tőle és a helyét nem töltötte be senki. Az ölelések üres mozdulatok lettek, a csókok nedves tolakodások az érintések horzsoló gorombaságok. Khimara járta a várost. A börtönnégyzet felé tekintve azonban olyan emésztő görccsel rántotta össze a deja vu, hogy elhányta magát. Lerohant a keskeny földnyelvre, be az árkádok alá és letérdelt. Homlokát a falhoz nyomta és zihlálva vette a levegőt.
-Patrónus! Te aki ismered a szívem, meg kell értsd, hogy nem élhetek így. Tudnom kell mit vesztettem el. - aztán felegyenesedett és megkereste az első közelébe akadó elmét. Belépett a katona fejébe olya finoman és észrevehetetlenül mint egy vadászó macska. Onnan a következőjébe ugrott és így haladt végig az épületeggyüttesen míg el nem ért egy folyosóig ahol az őr szemével látott egy foglyot. Megkínozták biztosan, de az őr nem érzett semmit a férfi iránt. Hosszú feníszi haja véres ragacsként állt össze. Arca nemes febníszi vonásait eltorzította a fájdalom. Magas, erős ember volt, jellegzetes tetoválásai teljesen feníszinek tüntették fel. Khimara elolvasta a jeleket és csodálkozott. Azok olyan hadjáratokról, hajókról meséltek, amik akár lehettek volna is, de nem voltak. Vagy ha igen, nem úgy, nem akkor és nem ott. Ha így lett volna Lemonak ismernie kellene ezt az embert. Khimara a fal tövében felpillantott a rácsra ami Fenísz egét határolta és a rács segítségével felkutatta Lemot. A férfi aludt, arccal egy kocsmaasztalon. Balja egy sörtócsában ázott. Khimara undorodva fintorgott egyett majd belépett a férfi alvó elméjébe és mindent felforgatott azt az arcot keresve. A deja vu lúdbőrjébe belevacogtak a fogai, de semmit nem talált róla.
Visszatért hát az őrhöz aki a hajánál fogva vonszolta be a rabot. Khimara nem volt félős vagy ijedős, ha pedig már tilosban jár igyekezett a leg hatékonyabb lenni. Odahajolt a férfi arcához és belesúgott két szót.
-Ki maga?
-Anton Rien vagyok. - motyogta kásásan és gépiesen a férfi.
-Kit ismer Feníszben, Rien úr?
-Alberto Mondozont, Hert Lassandrot, Bezrio Anterit... - és sorolta a neveket sorban, százával. Khimara ült a fal tövében a saját testével és állt döbbenten a katonáével.
-Ha egyetlen embert választhatna kivel beszélne?
-A Városkapitánnyal.
Khimara elvigyorodott az őr fejében.
-Családja van?
-Feleségem van. - nyögte a rab. - Mentát, ahogy már annyiszor elmondtam. Khimara Leone.

Az őr lehajolt Khimara akaratának engedelmeskedve és felállította a férfit. Hosszan nézte az arcot és hagyta, hadd rázza a roham. Aztán megkötözte és kivitte az udvarra. Khimara ott megbénított az őrt és elindult végig a szálon Lemo felé.

Az üres tárnák mesések voltak. Hidegek, nyirkosak de csodálatos formájúak. A város tisztítórendszerei és óvóhelyei voltak ezek, még Romkeo idejéből.Anton elmesélt mindent amit csak felbírt idézni és halálra rémülve és mélységesen megrendülve vette tudomásul, hogy Fennis egyszerűen elfelejtette őt. Khimara sem emlékezett, csak az érzés, a férfi közelsége volt szívszorítóan ismerős. Hetekig lapultak, majd egy újabb őrült fagyás után, mely június elején csapott le a városra kiszöktek hajnalban egy Gengristámadás alatt egy gondolával, amit egy idős gyászoló feníszi kormányzott, és aki elég hidegvérű volt ahhoz, hogy szélsebesen manőverezzen a kis csónakkal a murénák és viharhajók között. Shatterba érve Anton nem tudott tovább várni a sorsra és ismét elköszönt. Hogy mennyi idő telt el azóta, hogy Anton elindult a szigetekre egyikőjük sem tudta. Anton képtelen volt Fennis nélkül élni, és a Shatterban töltött évek alatt Khimara is megtanulta, hogy Antonnak fontosabb a Fennisbe visszatérés mint az, hogy vele éljen kívül a városon. A követségen kértek menedéket Shatertonban, egy bizonyos FonAmbernél, akire Rien emlékezett gyerekkorából. Nagy harcos volt, szárazföldi katona. Rien nem tartott vele a követségre, elindult hajót szerezni és vissza a Világsebhez, teljesíteni a Városkapitány parancsát, hogy aztán dicsőségben mindketten visszatérhessenek szeretett városukba.

Megszülte az ikreket. Fájdalmasan és gyorsan. Megszülte és odaadta FonAmbernek. A korosodó ám még mindig igen erős jellemű diplomata gyártulajdonos úgy vágyott Fennis érintésére, mint haldokló a feloldozásra. Khimara jelenléte minden percét bevilágította arany ragyogással. Khimara azonban más társaságára vágyott. Szerette volna, hogy úgy lehessen Fennissel mint e jeles férfiak, de ő nem hivatalosan távozott a városból, így az ő elméjébe nem kerültek apró kapcsok mik életfogytiglan visszavalögdösik a Kapuvárosba. Amik nem engedik a szívét és elméjét repülni, hanem mohó és minden másnál nagyobb vágyakozással és éhséggel követelik meg a hűséget.
Egy napon elhatározásra jutott. Aprólékos gonddal kitervelte saját halálát, megszerkeztette és eljátszotta azt. Minden stimmelt, minden tökéletes volt. a gyerekek kicsik voltak és igazán jó kezekben. Bár asszony nem volt a háznál Vong úr és FonAmber úr minden bizonnyal büszke feníszit nevelnek a két gyermekből. Lemo gyerekei, így nem is kötődött hozzájuk annyira, mintha Antoné lettek volna. Kicsik voltak és mohún szívták az éeltet belőle. Orditoztak és követelőztek. Khimara nem szerette meg igazán őket. Így nem olyan nehéz szívvel indulthatott hosszú útjára a Antonhoz, a kalózok közé. Becstelenné lett azzal hogy eljött a Városból, becstelenné lett azzal, hogy hátrahagyta a gyermekeit. De mi lehetne jobb eloldozása a múltnak, a becsületes büszke éveknek, ha nem mártózik meg abban ahova készül, ha nem teszi félre a múltját egyszer s mindenkorra, és kezd valami egészen új életet Anton oldalán a világ másik felén?