naplók - Uther Doul

Míg levezettem őket a csarnokba heves felháborodottságuk szabta ki szavaikat. A csarnokban elnémultan pislogtak rám és szorították egymás kezét. Ott álltam kardokkal a kezemben. Ők egyre féltek közel maradni. Lassan elindultak a csarnok rejtett kijárata felé. Én rezzenetlen szemmel néztem két szeretett bábom. Az otromba bunkó férfit és okos nagyravágyó nőjét. Két tojás ma már, két kiköltetlen griff ők. Külön halottak.
Elrejtettem a csónakot a kijárathoz. Mauritio és Lashett várja őket. Kiviszik őket a Joachimra, onnan pedig ha jó szelet kapnak felveszi őket az Új-Corbunzi flotta, mint menekülteket. Nem ölök meg senkit ha van más mód.
Leülni mellé olyan ajándék mely nem ismétlődik meg többé. Maga mellé intett, hogy nézzem meg vele a napfelkeltét. Kathleen nyugodtan ült a másik oldalán. Emlékszem azon pörgött az agyam, hogy tudja e kivel ülünk itt. Vágytam eldicsekedni vele, mint egy gyerek. Keze lassan a kezemre kúszott. Meleg apró kéz. Ujjai bekucorodtak a tenyerembe. Úgy viselkedett mint egy nő. Félve rápillantottam. Ő engem nézett és kacéran mosolygott.
-Mostantól nekem dolgozol. - mondta nyugodtan.
-Mindig is. - mondtam, aztán belegondoltam és lesütöttem a szemem. Kathleen nem nézett ránk, talán észre sem vette.
-Folyton. - kuncogott a Csillag és megszorította  kezem. Akkor értettem meg miért nem akarnak vele találkozni a városom papjai. Kisfiú vagyok mellette, aki eltörte a kedvenc játékát. Kathleennel lennék itt. Idevonnám magamhoz. Nyugalom lenne. Lassú hajnal, és kicsit olyan lenne mintha nem lenne mindjárt vége.