Vong úr

A házsártos szakácsnő lendületesen nyitott ajtót, majd összemorcolt szemöldökkel merőn a jólöltözött, nagyon apró termetű fiatalember arcába nézett.
-Parancsol?
-Jó napot asszonyom. Miss Fortimber küldött.
-Valóban? - a szakácsnő fontoskodó arcot vágott. - És mit óhajt?
-Ajánlólevéllel Fon Amber Úrhoz. khm. komornyiknak. - folytatta, mintha csak félvbeszakították volna.
A szakácsnőben ugyanaz az idegesség kezdett előbújni, mint amikor a gazdája közvetlenül hozzá beszél.
-Fáradjon be, azonnal szólok neki.

A fiatalember utazótáskáját továbbra is kezében tartva, esernyőjét karjára akasztva körbefordult az előszobában. Megszemlélte a kalaptartót, a csinos fogast és hatalmas kétajtónyi tökéletes tükröt. Végül megtekintette saját tükörképét is. Arcán semmilyen érzelem nem látszott. Majd a szakácsnő újra felbukkant és intett neki, hogy kövesse. A hosszú, folyosó lambériájának faerezete szörnyarcokra emlékeztette. Fon Amber dolgozószobája pedig olyan öregnek tünt, hogy a fiatalember megborzongott. A hatalmas ablak függyönye teljesen széthúzva engedte hogy elömöljön a szobán a későőszi sárga napsütés. Az ablakon át jól látszott a kert bujasága. Fon Amber a könyvszekrénybe helyezett vissza éppen egy könyvet, mikor a fiatalember belépett. Most kezeit maga mögött összefűzve zavarbaejtő figyelemmel szemlélte az érkezőt. Végül tett két lépést felé és érdeklődő apró mosollyal a szája szegletében, mély, erős hangján megszólalt.
-Üdvözlöm. Hallom Miss Fortimber küldte hozzám, Adamus helyét betöltendő.
-Igenis, uram. - a fiatalember kissé meghajolt. - Az ajánlóleveleim, uram.
Fon Amber elvette a papírokat de nem olvasott bele egyikbe sem. Szemét le nem véve róla, lassan körbejárta.
-Csak a saját szememben bízom, így nincs szükség ajánlólevélre. - mondta könnyedén és a kandallóba dobta a papírköteget. A fiatalember nyelt egyet.
-Igenis uram.
Fon amber megállt a kandalló előtt és szigorúan végigmérte utoljára.
-Hova valósi?
-Ozenumába valósiak a szüleim. Én Kohavában születtem. Négy éve vagyok Miss Fortimeré.
-Ismer engem?
A fiatalember hallgatott és Fon Amber cipőjét nézte meredten. Ádámcsutkája idegesen remegett. Hosszan várt, abban a reményben, hogy kitérhet a válasz alól. Mindketten tudták, hogy ez képtelenség. Hosszú percek után végül mégis a cipője helyett a sötét szemeknek válaszolt.
-Igen uram.
-Nocsak. - Hangjában semmi meglepettség nem volt. - Honnan is?
-A karahii csatából, uram. - nem bírt pislogni sem. A térdei reszkettek. Hirtelen elgyávult.
Fon Amber elmosolyodott és az ablak felé fordult.
-Hányszor is?
-Négyszer, uram. - válaszolt azonnal. Aztán csuklott egyet és halálosan megrémült a gondolattól, hogy a nemes nem is arra kérdezett rá, hogy hányszor mentette meg az életét.
-Mit keres itt?
-Szeretném szolgálni Önt, uram. Négyszeresen tartozom Önnek az életemmel. - A fiatalemberbe visszatért az erő. Ezért jött, ezért tanult, ez volta  célja.
-Ohh. - Fon Amber visszalépett elé. Finoman megemelte a fiatalember állát. - Jól van. Legyen így. - sóhajtott egyet aztán elengedte a fiút és hátrébb lépett. Olyan mély koncentráció tükröződött az arcán, amilyet még a csatában sem látott tőle. - Mostantól az enyém vagy, ím új életed első napján új nevet adok neked. Mától fogva a neved Vong Karahii.
A fiatalember térdrerogyott. a melkasában valami olyan erő robbant, ami egyszerre volt gyilkos és felemelő. Szétáradt az ujjaiba, a lábába végigszaladt a fejbőrén. Percek kellettek mire újra talpra bírt állni. Addigra Fon amber már az írósztala mögött ülve pipázott.
-Elmehet. Háromra vendégeket várok, Vong úr. Legyen kész.
A fiatalember elegánsan meghajolt és utazótáskájával a kezében távozott.