Vendégség

-Uram... mennünk kell.
-Igen, tudom. - nehezére esett kilépni a dolgozószobából. A tárgyalást kötetlen beszélgetésnek nevezte, az étkeket vacsorának, a testvéreket rokonainak, Vong urat komornyikjának. Jared, ó, a mérnök pedig teljes valójával védelmezte őt. Kutyaszemekkel nézett rá, és várta, hogy kilpjenek a kertbe a vendégek közé.
A hegek világítottak, a szervezete még nem állt helyre teljesen. A kert fényei erősek voltak a szemének, az ételek nehezek. Nyelve mint egy darab szivacs.
-Menj előre. - utasította  atelepatát. Jared Khem biccentett és elindult.

Talán most?
Talán végre...

A vendégeskedés hosszúra nyúlt. A vendégek kissé zavartak voltak. Megnyúlt árnyak közé betelepedtek a megmagyarázhatatlan rosszérzések, a deja vu titokzatos borzongató fuvallatai, szemek sarkában villodzó alakok és már éppen elfeledett arcok homályos körvonalai.
Nem volt benne biztos, hogy őket várta. Ahogy legutóbb, mikor a hatalmasságok értésére adták szándékaikat sem tudhatta, végülis kiket szolgál. Most sem tudta, hogy vendégei egyek e hatalmasságok közül, vagy végre háborgó elméjének vágyott nyugalmat hozó, messziről indult utazók. Vong úr sarló alakú szeme végig őt leste. Ha keze indult a pohárért ő már ott is termett és töltött, mikor tanácstalanul elakadt a beszélgetésben azonnal hozatott valami finomságot vagy hűsítőt.
Lasseido nem találta a kapcsolatot a vendégek és a háborgó emlékek között. Csak az a biztos igenlés zengett benne, mint amikor Jaredet lelte meg a Huessat sokszorosan védett falai között.
Elméjét ne érte támadás. A vendégek még egymás közé sem húztak szálakat. Ez a minden eleganciát felülmúló udavariasság meghatotta öreg szívét. Elnézte őket, különösen Jared szerette nőt. Aztán magához hívta a két rémültet, a nagydarab szőkét és a telepata nőt és megadta magát a sorsnak. A hatalmasságok, ha nem ezt akarták, egyértelműen tudtára adják majd. Ő pedig áll elébe, hogy viselje döntései következményeit, ahogy egész életében tette.