Poklok

Távoztak. Ő és a szellem a mélyebb rétegekbe, míg szeretett csapata maradt ott a bálterembe, hogy megvárják az útmutatást.
-Megdicsőültök mind, gyermekeim. - gondolta miközben igyekezett olyan közel lépni a szellemnőhöz, hogy annak áhított illatát érezhesse. Ahogy elindultak megnyíltak a mélyek. Lassú forgásban szédültek alá a fémszagu, nedves kínlódásnak. Átadta magát. Elméjét kivonta gyarló testéből. Helena szembefordult vele és letépte a saját arcát.

Végigbolyongta a lelkek óceánját. Végigpróbált ezernyi testet. Ellopták őt, kilopták a körforgásból. Végül ott maradt egy kopár fennsíkon, míg meg nem találta egy pap vagy sámán. Az bezárta egy korsóba és magával vitte. Sokat motyogott neki életről és halálról, feleslegesen. Majdnem mindent tudott már ami erről tudható. Végül a sámán egy harcos testét adta neki, nem is tudva mit cselekszik. Szahimnak szólította őt, a harcos Kiamu Sabunak. A harcos testét a füvek ereje tartotta egyben. Lélek abban nem lakozott már. Az öreg mit sem tudott erről. Összeforrasztotta újra a tetstet a szellemmel és ott hagyta egy árnyékos barlanban némi sülttel és egy totemmel. Reményei szerint a szörny, aki így keletkezett majd teljesít valamiféle küldetést. Ő azonban elnyújtózott a testben és újra felidézte a test édes ízét, a fizikai lét örömeit. Lement aztán a hegyről, zúzva törve mindent ami útját állta és beállt a menetbe mi a völgyben kanyarogva haladt.
Katonák voltak. Furcsa, őrült tűzzel a szívükben. Ő lépdelt velük, újratanulva a légzés és ürítés ritusait. A test működött. Aztán a csata hevében nem figyelt eléggé, megrészegülve az izmai erejétől, a vérszagtól és a kiálltásoktól, nem volt elég óvatos. A testet levágták, szelleme pedig egyetlen pillanatig időzött odafennt.

Mint egy vákum, úgy szippantotta be a pokol újra. Sötét sikamlós szürcsögő nedvek között csúszott. Mintha születne. A sár, a szenny és a fájdalom egyszerre fogta körül. aztán megértette, hogy nem a pokol hívta le, hanem a tulajdon teste. Az az öreg agyonfoltozott test, ami vele volt hosszú életében végig.
-Csak test, mondtad, csak test. - gondolta, mikor ellenállhatatlanul beivódott a rothadó saját húsába újra. - Hogy engedheted mindezt?
Démonok kerültek elő. Örvendeztek rajta, hogy újra van lélek a testben, mit parlagon hagytak. Felkapták és betették egy gömbbe. Ott más halottakkal tekergőzhetett. Leszakadt testrészek, lemorzsolódott érzelmek keveredtek össze eldobált vagy elveszített emlékekkel.

Aztán a forgás megállt, és ő kipotyogott a többi szerencsétlennel együtt. halomban mint vágóhídi szemét ott hevertek mind. A démonok röhögtek. aztán mkind egyszerre nézett fel egy pontra. Egymás vállát verdesve magyaráztak értelmetlen nyelvükön. Vékony fénycsík tekergett le, tapogatózva mint egy csáp. A démonok elkapták és feltekerték. Az kibomlott újra és újra. Ők, a halom roncsolt darab tudták, hogy értük jött. Ő kinyúlt, hogy elérje. a fény megdermedt és pengeként vágta át a démonokat, hogy elérjen nyújtózó tudatáig.
-Gyere. - hallotta valahol belül. - Gyere, eltévedtél, gyere.
Ő próbált menni, de a darabjai nem álltak újra össze. A démonok tápták a vékony fénycsíkot és kurjongattak.
-Gyere.
Végül egy hatalmasabb démon eltakarta előlük a fényt.
-Ez itt a Pokol! Itt nincs hatalmad. Takarodj!