Nimohiel

Meghalni vagy megszületni sem egyszerű. Visszatérni istenhez sem az. A fák, szeretett fái kemény törzsükkel állandóak voltak. Állandóbbak, mint amit emberi elme felfogni képes. Mikor kivezette Marco atyát követőivel együtt Velencéből, és egyúttal a fizikai világból is, nem gondolt többé vele. Utolsó feladata Romeó volt, és a kapuk védelme.
Később, mikor eljött az idő kiemelte Cleot a pokolból, és ezzel fizikai testének felemésztésével megtette az utolsó lépcsőt is vissza, az úr kebelére.
Romeo és Cleo megszentelte a házát és megóvta a fáit, és így, akaratlanul is megvédték a kaput. Mikor isten újabb feladattal bízta meg, használhatta és olyan világba, olyan helyzetbe kerülhetett vissza, melyhez minden más emberi életformánál több köze van.
Elkezdte teljesíteni esszenciájának küldetését. Elkezdte beragyogni a száműzöttek, a bújdosók, az otthontalanok és háborús menekültek homlokát és szívét. Újra csillag lett és újra irányt mutatott. Úgy húzta át a fényt a füsttengereken, hogy az egyértelműen Velence vagy Kagoshima vagy Scarborough vagy Akimiski felé mutasson. Az utolsó városok felé, amikben a túlélés reménye, a civilizáció továbbélésének reménye él. A legnagyobb tudósok, a legügyesebb mérnökök nem mindíg élhették túl a háborúkat és a természeti csapásokat. Így a kis városoknak azzal kellett gazdálkodniuk ami akadt. Nem rajta múlt, hogy végül csak két város élte túl ezeket a halálos évezredeket. Ő amit tudott segített, de természetét meg nem tagadhatta.
Aztán meghallotta azt a csúszós, szemcsés semmivel össze nem keverhető hangot, ami egykori szenvedéseit idézte. Egykori büntetésének emlékét idézte. A jelenléte isten izzásában megkeményedett az emlékek súlyától. Egyre jobban alakot öltött és várt az igére, mely szabad utat ad neki, a szándék nélküli tárgynak. Újra szíve nőtt, kezek és lábak illúziói. Pengék, melyek minden sötétségez könnyen vágnak.

Velencébe ment. Romeo házába és megállt a kert közepén terpeszkedő platán mellett. a diákok sikoltozva rohantak el. Voltak akik térdreroytak alakja előtt, mások hason csúsztak a porban tőle remélve megoldást valamely értelmetlen emberi problémájukra. Ő megérintette a fát és elindult rajta kifele és egyúttal befele, az emlékeken át, a zaj után, mint egy vadászkopó.
Nincs fény ami oda mehetne. Nincs szó ami elhangozhat ott. Nincs értelme irányoknak. se kint nincs, se bent, nincs én és nincs ők sem.
Aztán megérintette. Hevesen és riasztóan, mint egy napozót a jégkocka forró hidege. Összerezdölt. a platán súlyos tömeg levelétől vált meg. Mintha siratná.
Nimohiel újra angyal volt, lennt a pokolban. Hozzáért ahhoz az öreg lélekhez. Odakúszott hozzá, még ha atomjai voltak csak vele. A szellem, minek abszurd módon testrészei, néhány érzelme és egy egész csomó emlék is  a tudatához tapadt észrevette őt. Az anygalt elsodorták elfeledettnek hitt érzései.
-Szeressétek őket jobban mint tenmagatokat. - szólt az úr a világ kezdetén. - és ő jobban is szerette őket, még akkor is, mikor az úr megbüntette ezért.
-Gyere. - súgta az öreg hányatatott szívnek. - Eltévedtél. Gyere.
aztán a sötétből kifordult, mint Hold fordul a napfénybe, egy egykori anyagformáló.
-Hús. - fújt Nimohiel és kinyúlt az ember lelkéért.
-Nem értesz hozzá. - sziszegte a démon.
-Nem tartozik ide.
-Ez a senki földje. Itt nincs helye a magadfajtának. - marcangolták éteri testét. Az emberszellem csak nézte, és vágyódott. Remény nem jutott el hozzá. Remélni nem remélt.
-Gyere. - súgta utolsó atomjaival és fogta amit ért belőle, hogy kiszívja, mint annak idején Cleot is. Kiszívja, vissza a létbe, a körforgásba.
-Ez itt a Pokol! Itt nincs hatalmad. Takarodj! - üvöltötte a démon, és úgy fújta ki őt, vissza a fizikai létbe, hogy Cleo platánja beleremegett. Velence gondosan épített védművei combnyi vastag repedések keletkeztek.  


Nimohiel végigszáguldott a pokol szintjein mire talált egyet, kibe eldughatta. A lélek sikított, menekülni próbált villanó pengéi elől. A magányos lelkek poklában ezt a szerencsétlent ezer darabra szedték, és rakták össze újra.
-Itt van a titkod. Őrizd meg nekem. Ha hívlak eljössz és elhozod. Addig azonban nem kerülhet veszélybe. Menj és légy méltó, és isten megjutalmaz ezért. - Belerejtette a cafatnyi létet abba az emberbe. aztán tudatába eldugott igéket, melyek csak reményből születhetnek újra. Megadta neki a új esély kulcsát és engedte megszületni.
Isten szeme ott pihent messze felettük.