Szakértelem

Nem, az arcokat nem, de a hálót azonnal felismerte.
Annak idején ő maga is kutatta, de nem sokra jutott. Annak idején négy ilyen háló volt a közelében. Mind ugyanabból a ládából került elő, és mindnek Fennisben lett volna a helye. Annak idején nem volt választása. Ahogy a kocsisa hókoltatta a lovakat úgy áradt szét benne az adrenalin. Szunyókált a kaszinóba menet. A kocsis kiálltása, majd a tarkóján elővillanó késhegy elég is volt. Lasseido felpattant. Ott állt mint egy római kocsihajtó az immár kocsis nélkül száguldó fiákkeren.
Egyenesen belerohantak a hálóba. Az felvillant ahogy a természete összefeszült fonAmber akaratával. Ahogy annak idején sem, ott az jszakai utcán sem bizonyult erősebbnek a furcsa tárgynál. Az körülölelte mint a víz.

A hajó nyikorgása monoton volt, a szag sós rothadásé, a két kutya rendszeresen megnyalta a pofáját, miközben vaskos láncuk adta távolságot a minimálisra feszítve lesték őt. Karjai kikötve, szája kipeckelve. A szemét is bekötötték, de elég sután. Kis feszengés árán a kendő felcsószott a homlokára. A kutyák morogtak.
Forró párás idő volt. A hajógyomor fojtogató levegőtlenségébe fenntről vetült be pár fénysugár.
Szomjazott. Annyira szomjazott, hogy a kutyák vérét is gondolkodás kélkül kiitta volna. Hordók álltak messzebb, és valamiféle zsákok is lógtak a sötét raktér másik végében. A kutyák csaholtak.
-Kusshagyjatok...
-Hééé! -  fickónak csak a csízmáit látta. Az a kutyaugatásból is értett. Két mezítlában alak kezdett lemászni a raktérbe, mikor Lasseidó tudata teljesen magához tért.
-Hogy az elődök hada szakajtsa rátok a Holdat az összes lányaival! - gondolta, és becsukta a szemét. Régi tanulmányok kerültek újra előtérbe. az anyagok esszenciális szövete, a lényegük kezdett ezer jellegzetes színben ragyogni lehúnyt szeme előtt. A hajó, a kutyák, raktér hordói és zsákjai. Élelmiszer, gabona, sózott hús és földnektár, egy kevés. A kötelei, a pecek a szájában.
Összeroppantotta és kiköpte.
A két matróz ekkor ért elé.
A kötelek szövedékét akarata kibomlasztotta. Sötét arany ragyogásukból mélyzöld lett és úgy folytak le csupasz karjain mint a sár.
-Uram, a fogoly... a fogoly... - kiálltott az egyik matróz.
-Távozik. - felyezte be Armada egyezményes nyelvén Lasseido és a matrózt a falhoz vágta. az nyekkenve rogyott össze. a másik kést húzott de hátrált. Lasseido megindult felfelé. Szeme csukva. Az esszencia úgyis többet mutat minden létezőből, mint amit szem lát. Felkapaszkodott és kilépett a fedélzetre. A matróz mászott utánna mint egy majom. Amint elég közel ért vágott. Átvágott inat, izületet mindent. Lasseido térdreesett. a nyakába érkezett két másik, és ütötték szúrták, ahol érték.
-Kusshadjatok. - motyogta. A szúrások nem értek szívet, se gyomrot. Fuldoklott ugyan, de mit sem érdekelt ez. Újra felállt. miközben a saját szövedékét foltozta újra a raktér földnektárjából húzva szálat hozzá. Aztán, alig egy lélegzetvétel múlva erőset, lassút tapsolt, olyan öblös hangút, hogy még a támadók is megálltak. Ő megtette azt a hét lépést, ami a mentőcsónaktól elválasztotta és a korlátnak dőlt.
-Mire vártok,? Kapjátok már el! - hallotta valahonnan hátulról. A korlát könnyedén kifordult helyéből és ő hassal érkezett a mentőcsónakba.
Nem ugrottak utánna.
Álltak a fedélzeten döbbent félelemmel a szemükben. Aztán elkezdtek futkosni, mind a kabinokba vagy a másik mentőcsónak felé. Mert a hajó minden eresztéke elengedett. Úgy esett szét, lassan, méltóságteljesen gerendákra és lécekre, mint egy kártyavár. Minden lépésükkel, minden érintésükkel szétválasztottak elemeket egymástól. negyed óra múlva a hajó ezernyi darabkája békésen lebegett a vízen. Lasseido fonAmber pedig sebeit nyalogatva csónakázott a sokszáz mérföldnyire lévő Shathelton felé.

Támadást érzékelt. A hátát és az arcát egyaránt felégette a nap, vagy a vízről visszatükröződve, vagy direkben égetve őt. Nehezen emelte fel a tekintetét a támadás irányába. Aztán megérezte az ismerős akaratot. Mennyit voltak ők összekapcsolódva egyetlen tudattá? mennyi időt töltöttek együtt, míg ez az ember azzá fejlődött aki ma?
-Hűség,- gondolta és becsukta a szemét. A cső amin át eltünt atomjaira bontotta a testét, és szétzilálta a tudatát, hogy egy szívdobbanásnyi idő múlva összeállítsa újra. Egy hall, egy szállodai lakosztály ebédlőasztala lehetett. A csónakban ült továbbra is, körülötte a furcsa utazók és rengeteg víz. Halak, tengeri halak vergődtek finom porcelánkészletek cserepein.
- Jared Khem a neved. - fejezte be a gondolatot. Aztán azonnal újra a mintázatokhoz nyúlt és maradék erejével visszaállította a működéshez minimálisan szükséges szálakat. Mindnek lába tört a víz és a csónak súlya alatt.
-Jared?
-Elájult, de él. - szólt mögötte egy férfihang. Majd látókörébe került a szőke orosz, Pjotr. - Hozok a szentélyből vizet. - tette még hozzá, miközben a lába elé öntötte egy csinos kannából a narancslevet.