Vendégbejegyzés - Mona

Sötét volt még, mikor megszólalt Pjotr ébresztőre állított telefonja. Mona utált korán kelni, és kimerült az éjszakák óta tartó kotorászástól az atya emlékei között. Morogva szürcsölt egy kis felmelegített kávét, aztán fázósan húzta össze magát minél kisebbre, mikor elindultak Nimohiel kertje felé. A levegő hűvös volt, a csatornákban halkan csobogott a víz, és a különös újvelencei házfalak közt még csak derengett a fény ígérete.
Mona igyekezett nem beleélni magát abba, hogy találkozik ismét Marco atyával. Fogalma sem volt, Nimohiel mit tervez, és nem akart nagyot csalódni. Felnézett Pjotra. Az orosz látszólag nyugodt volt, de Mona ismerte már annyira, hogy ne feltétlenül dőljön be a látszatnak. Kathleen és Dante egymás mellett mentek, de nem értek egymáshoz, Lora Jared Khembe karolt. Mona korábban sikertelenül próbálta helyre tenni magában az érzést, hogy féltékeny Jared Khemre. Valaha Cleoval ketten voltak az atya testőrei, és ő, Mona védte elméjének épségét - nyilván Marco atya saját erőit kiegészítve. Mona olyan büszke volt az atya bizalmára, mint talán semmi másra. Most a komoly, mindig udvarias mérnöké volt ez a kiváltság, és Mona tudta, hogy nem is lehetne másként, hiszen az atya nem létezik abban a formában, ahogyan ő ismerte, mert fon Amber valójában nem az atya, és Jared az, aki az elmúlt idők tetteivel kivívta magának a megbecsülését - de attól még sajgott a szíve. Tegnapelőtt aztán, a sikeresen befejezett hazatérő rituálé után megkísérelte elmondani ezt Jarednek, remélve, hogy kihúzza az érzés méregfogát, bár a mérnök nem úgy tűnt, mintha értené miről van szó, és Mona sem volt egészen biztos benne, hogy érthetően beszélt-e egyáltalán. Nem sokra emlékezett abból a délutánból, csak az elképesztő szellemi kimerültségre és valami különös, lebegő békére.
Fon Amber nem az atya, mantrázta magának szinte minden pillanatban, amikor csak eszébe jutott a férfi - csekély sikerrel. Nem csupán a testi hasonlóság, gesztusaik egyezése és a Lasseido fon Amber hangjában megbújó zöngék késztették arra, hogy szinte mindig Padrénak szólítsa (és aztán pirulva javítsa ki saját magát), hanem a személyiségükben és élettörténetükben érzett hasonlóság is. Nos, így vagy úgy, de nemsokára vége lesz ennek... Fon Amber úr most ott ballagott Jared Khem másik oldalán. Mona tűnődött, mit érezhet a férfi. Ő maga annyit várt erre a reggelre, annyit aggódott miatta, hogy most amikor elérkezett, satuba szorította a nyelőcsövét az idegesség, minden más érzés mintha elzsibbadt volna a belsejében.
Odaértek a kerthez, és zavartalanul jutottak be a fák közé. Mona ezt örömmel nyugtázta, nem szívesen maradt volna egyedül. A kertben már ott várt az új városkapitány a tanácsnokaival, és kisvártatva Nimohiel, Sheila (Mona igyekezett megfegyelmezni az arcvonásait, hogy ne fintorogjon) és egy könnyen felejthető arcú férfi is megjelentek. A városkapitány nem akarta a kertbe engedni a másik kettőt, akikben szintén ott lakozott az atya, az idegen férfit és a kisgyereket, mert nem tudta mi fog velük történni - ez a nem egészen egy nappal ezelőttig még szerzetesként élő nő úgy vállalt felelősséget a rábízottakért, mintha mindig is ezt csinálta volna. Mona ugyan nem egészen értette, miért nem fon Ambert veszi védelmébe a nem fennisi férfi helyett, de gondolatban megvonta a vállát. Nem dolga. Csak kezdődjön már... Végül a nő beadta a derekát, és a rituálé elkezdődött.
A semmilyen vonású férfi mint valami élő edény gyűjtötte magába az atya lélekrészeit, és ahogy a másik három átadta neki a rájuk bízott drága kincset, úgy telt meg az atya lényegével és kezdett rá egyre inkább hasonlítani, míg az arab férfi, a gyermek és végül Lasseido fon Amber elvesztette azokat a plusz vonásokat, amik a bennük élő idegen lélekhez tartoztak. Ez akkor vált teljesen egyértelművé, amikor fon Amberre került a sor. Olyan mértékben változtak a vonásai, hogy Monával fordult egyet a világ. Mióta Nimohiel napokkal ezelőtt ugyanebben a kertben azt mondta neki, nem az idős fennisi hordozza a legnagyobb lélekdarabot, azóta azt találgatta, hogy milyen lehet az az ember, akiben a legnagyobb rész van? Most értette meg, hogy ő maga az... Végül az Edény - ekkor már szinte teljesen az atya volt, külsőre mindenképp - kinyújtotta Mona felé is a kezét. Mona elmosolyodott, ahogy eszébe jutott az a régi jelenet, amikor Velence vizében mosták le magukról a démonok vérét. Épp így nyúlt a kezéért Marco atya akkor, ugyanezzel a mozdulattal, és ő épp azt érezte akkor is, mint most: ezért az emberért a világ végéig elmenne százszor. Mindkét kezét az atyáéba tette, és nem bánta már azt sem, ha vissza kell adja az összes emléket. Még érezte, ahogy a férfi meleg és erős keze megszorítja az övét, aztán lassan lehanyatlott.
...
Nedves fű nyomódik az arcának. Hűvös van, csupa lúdbőrzés az egész teste, a mellbimbói szinte fájdalmasan döfik át a vékony pólót. Hogyan... Mi történt...? Az atya! Felpattantak a szemei. Nem telhetett el sok idő, mióta elvesztette az eszméletét. Marco atya mellette állt, körbenézett, kicsit zavartan. Mona felült, és mivel abban a pillanatban már érinteni is akarta, azonnal a bokájára fogott. Felnézett a szeretett arcba, amin végre, végre meglátta a felismerést, és eleredtek a könnyei. Nem zokogott, mint a Pokolban a búcsúkor, csak mintha egy csapot nyitott volna ki a szíve, ömlött a szeretet, a hiány, és a viszontlátás felett érzett öröm a szemeiből. Marco atya felsegítette a földről, Mona pedig azonnal átölelte. Nem érdekelte, hogy úgy viselkedik, mint egy négyéves, hogy ki látja és mit szól hozzá. Nem számított. Olyan volt, mint Cleo kicsi platánja, hálásan és boldogan tapadva node-jára, Marco atya közelségére. Minél nagyobb testfelületen akart hozzáérni és ölelni őt húnyt szemmel, beszívni mélyen az illatát és érezni az erős kezeket, amint a haját simítják, addig, amíg lehet. Fájdalmasan rövid ideig lehetett. Két lapát tenyér és ismerősen finom ujjak fejtegették le ölelő karjait gyengéden. Pjotr kezet fogott Marco atyával, majd kedvesen, de határozottan hátrébb húzta Monát. Mona nem ellenkezett. Belebújt abba a másik ölelésbe, és megpróbálta az érzéseit is hátrébb húzni, hogy ne zavarja velük a férfit, aki valahára elérkezett az utolsó stációhoz.
Nimohiel addigra az oly megszokott maszkos-köpenyes alakját öltötte magára. Gesztus volt ez, csakúgy mint kötözködő, csúfondáros szavai. Marco atya szemben állt az angyalokkal, úgy várta az ítéletet. "Szenvedéseid jutalmaképp arra ítéltettél, hogy levetkőzd az emberi testet. Mindazok védelmezője leszel, akik a tengeren vannak, távol az otthontól." Ezzel egyidőben Marco atya teste változni kezdett. Mintha lefoszlott volna róla az egyik lényeg, hogy az alatta levő, vagy mellette-felette létezőnek adja át a helyét: angyali formát öltött és végül áttetszővé válva eltűnt erről a világról. Csönd volt még hosszú percekig. Mona kibontotta magát Pjotr karjaiból, előre lépett, és lassan, de határozottan térdet-fejet hajtott a távozó felé.