Vendégbejegyzés - Lora

Városkapitány választás

A parttól a gátakig pontonhajók-uszályok, a Főteret átmenetileg
megnyújtva beépítették a vizet. Fenísz fel is billenne, ha Romeóék
annak idején nem kötik kőbe a házakat tartó cölöperdőt: a hajókon és a
Főtéren olyan irgalmatlan tömeg vár. Mind a partmenti szűk sávot
figyelik, ahol a tarkaság alól kivillan a tenger keskeny zöld
szalagja.
Innen a toronyból, ahonnan mint megbecsült vendég, vagy mint
szemmeltartandó idegen figyelhetjük a szertartást, jól látszanak a
jelöltek. Egy különösen kedves arcú férfi még az első "most még
meggöndolhatjátok!" felszólításra visszalép. Felülnézetből Kathleen
abroncsos ruhájú büszke kis szobor, az idősebb és ifjabb papnő egy-egy
szürkés sakkfigura, az öregember önmaga árnyéka csak. Van egy
kisgyermek jelölt is, aki nemrég tért haza a városba, ő éppen a
kezével játszik, mintha a tenyerére lenne vésve Fenísz majdani sorsa.

Megszólalnak a fanfárok, azon a hangon, ami végigkúszik az ember
gerincén, és szavát szegi minden élőnek. Közelebb húzódom az ablak
párkányához, Mona mellettem az ajkát rágja, Pjotr már a második
cigarettára gyújt. A Mérnök elgondolkozva mered egy pontra, fon Amber
úr fáradtan dörzsöli meg a szemét. Keats arcán mosoly, Dante meg....
Dante nincs sehol.

Egy tanácsnok éneklő hangsúllyal szólítja a jelölteket, adják a
tengernek magukat, mert az első próba az övé. Közel egyszerre lépnek a
vízbe, láthatóan félelem nélkül. És a tenger, - ami éppen dagállyal
készül betölteni Fenísz utcáit - elnyeli őket, mint a neki szánt
áldozatot. A csobbanás után néma csönd, csak a gyermek-jelölt sírása
hallatszik, akinek karjára mint ezüstkígyó kúszott a víz. Őt ölében
viszi el a tanácsnok, aztán nem marad más, csak a hullámok neszezése.
Együtt hallgatunk több tízezer feníszivel.
Súlyos, végtelen percek telnek el, a parton állók is alig vesznek
levegőt, azok ott lent pedig vagy megtanultak halként élni, vagy
halottak már mind. Izgatottan egyedül én fészkelődöm, mellettem mintha
borostyánba dermedtek volna a többiek. A dagály már készül kint a
gátakon túl, de még az is várni látszik. Ez a kifeszített idő az
örökké változatlan, megszentelt tengeré.

Aztán, mikor már a torkunkat égeti a feszültség, a tömeg felmorajlik
és ebben a pillanatban az idősebb papnő merül föl a mélyből. Üvöltve
nyeli a levegőt, aztán kisegítik a partra, szemlesütve távozik. Aztán
Kathleen töri szilánkokká a vízfelszínt, ahogy fulladozva, de épen
kiveti a mélység. Dante - na végre megvan, úgy látszik ott várt -
azonnal érte nyúl. Először a karjába emeli, de aztán inkább óvatosan
vezeti lépésről lépésre ki a térről. Távozóban a fenísziek
tisztelettel érintik meg Kathleen ruhájának ázott szegélyét. Az
öregembert holtan okádta ki a víz mohó zöld szája.

És ekkor, mint aki végre ledobhatja béklyóját, diadalmasan betódul a
dagály Feníszbe. Megemeli a ponton-hajókat, felcsap a téren  várakozók
seregére, a hullámok meghozzák az eddig odakint váró feldíszített
ünnepi gályát. Rajta a büszkén feszítő matrózok előtt lobogó ruhás,
álarcos alak - a tenger által kijelölt új városkapitány - az ifjabb
papnő.
Aztán... aztán mikor partra lép, persze Nimohiel is megjelenik,
ezúttal teljes angyali pompájában. Ahogy ő szeret ünnepélyes lenni,
pengeszárnyakkal takarja be a választottat, mostantól első
szövetségesét. Beleégeti annak arcába hivatala jelét, a
maszk-szimbólumot, majd eltűnik megint.
A tanácsnokok új főnöküket a régi, vénséges kapitányhoz kísérik, akit
feltámogattak hogy egy érintéssel átadja tisztét. Utána az öreg le is
hanyatlik, könnyű, mint egy halott kismadár - a ravatala már készen
várta.
Sokezer torokból tör ki az üdvrivalgás, amit magasba emel a dobok és a
fanfárok hangja. Talán még Shattlandig is elhallatszik ahogy Fenísz
ünnepelni kezd.