Vendégbejegyzés - Lora

A "bátor" jelző édeskevés lenne.
Miután a jeges halálban alvókat ápolta, Mona a legnagyobb természetességgel tanított az elme tudományára. Pjotr a maga nyugodt és magabiztos módján fordult a gépek felé. Kathleen megingás nélkül figyelte a számára mindíg is idegen fémfalakat, gépeket, inkább a zsilipek közé zárt burjánzó életet kutatta. Na meg Dantéval a lelkek útjait egyengette - hatékony, de furcsa egy papi páros lehetnének ők ketten... A mérnök meg, szegény, elkísért íme a világ (innen látható) végére, - megrendítő hogy ilyesmire képes miattam. Tisztán látszott hogy milyen nehezen, többszöri megbicsaklás után tudta csak a többieket oda- és visszavezetni. Nem az erői hagyták cserben, azt hiszem a feladatot gondolta emberfelettinek. (Pedig nem is volt az... vagy csak én gondolom ezt, aki kötelességének érzi, hogy mindig belekeveredjék valamibe?)
Jó, már nem is emlékeztem milyen jó amikor csak teszem a dolgom, nem a kételkedésre, hanem a feladatra fordítom energiáimat. Ez most ilyen: elmenni a Hold lányára, körülnézni, megtenni amit lehet. Az ittragadt lelkekért, a lehetséges túlélőkért, - hiszen elenyészően kicsi volt a valószínűsége, mégis sikerült ép elmével kiolvasztani két embert. A tízből.
Orvosok, nem felébredettek - még, szerintem ez napok kérdése csupán. Mire megmerítkeznek kissé a feníszi életben... ó az életük nem lesz egyszerű, de a hibernált rémálmoknál jóval érdekesebb.
Egyformák. A megmentett két orvos vonásai, termete, szinte tökéletesen azonos. A miniatűr gépek milliárdjai tették ezt velük, amivel tele az egész űrállomás: nincs többé betegség, különc tulajdonságok által hordozott veszély, rejtett genetikai hátrány. Lehet rémüldözni, meg falansztert kiáltani, de végülis, az egyéni vonásokért cserébe a tökéletesen egészséges, ideális(nak gondolt) testet ajándékozták mindenkinek. És persze mindenkire jó az egyenruha. Ilyenek lettünk volna mi is, ha maradunk még, a folyamat már elkezdődött: A tetoválások, hegek nyomtalanul eltűntek, szőke hajak sötétedni kezdtek, Dante és Pjotr látványos izmai mintha összementek volna, Mona és az én fejem meg... nos kezdett a kávécsészényi szemű, magas arccsontú indiai nőideálra hasonlítani. A külső változások bár sokkolóak voltak, de nagyrészük nyomtalanul eltűnt a Földre való visszatérés után - a fiúk majd buzgón edzenek, és felújítják a tetoválásaikat, ha fontosak. A mérnök... ó, Jared csodás módon ugyanaz, mint volt. Az átalakulásnak rajtam maradt a legtöbb nyoma, de engem meg nem igazán zavar.
A nagyobbik Hold lánya úszó város, mint Fenísz, csak az űr jéghideg hullámai csapkodják. Zárt, szükségképpen, de mindennél édesebb menedék lehet a lakóinak. És ezt a kincset mi ismerjük, - nem hiszem, hogy az elmúlt két napos látogatással vége lenne ennek a feladatomnak, csak békén hagyom a többieket, megköszönve áldozatos segítségüket. Hiszen lehet, hogy az új Noé bárkájának tartom a kulcsait (vagy stilszerűbben: boarding card-jait) a kezemben.

***
"Mindenekelőtt arra emlékszünk, hogy nagyjából kilencezer évvel ezelőtt tört ki - mint mondják - a háború a Héraklész oszlopain kívül és belül lakó valamennyi ember között: ezt kell most előadnunk elejétől végéig. Már mondtuk, hogy emezek élén a mi városunk állt és végigküzdötte az egész háborút, amazok élén pedig Atlantisz szigetének királyai. Ez a sziget valaha - mint említettük - Libüánál és Ázsiánál is nagyobb volt, de aztán földrengések folytán elsüllyedt, és most mint áthatolhatatlan iszaptömeg akadályozza a hajózásban azokat, akik innen indulnak ki a nagy, nyílt tengerre." (Platón)

A világsebet fürkészni - állította a feníszi Armada-szakértő - összetéveszthetetlen vibrálása miatt lehet. Nosza, adná bár át nekem iránytűnek az utunkhoz, kértem. És ahogy a mester fürkész megérintette a kezem hogy megmutassa a rezgést, már el is öntött az érzés: ezt ismerem! Nna, ugye megmondtam, hogy lesz rádiójel!
És meg is van, mert nem vész el semmi, és hírt ad magáról még az is amit korszakok hordtak be feledéssel. Igaz, véletlenül sem úgy és olyan irányból, amerről logikusnak találtam volna, sőt éppen onnan, ahol eszembe nem jutott volna keresni. Mert az én makacs szemem már megint csak néhány színt lát és a fülem süket majd' minden hangra. Még jó, hogy a csodáknak nem kell útlevél, megtalálnak a maguk tekervényesnek tűnő, ám brilliánsan egyszerű módján. Még jó, hogy a csodákhoz mellékelnek olyan társakat, akik meg is fejtik őket: Kathleen nem csak a szöveget értette meg, de a szerzőt is megmondta: Platón, és egy írása hallható Atlantiszról.
Dícsérjük a Főnököt mind végtelen gondosságáért, (és adjunk hálát kiapadhatatlan humoráért)!