Vendégbejegyzés - Marco atya

Erre nem lehet felkészülni. Álltam csak ott, a tarkómban feltornyozott millió emlékkel. Érzésre olyan volt, mint valami heves láz. Reszketek. A szívem ki-kihagyott egy ütemet. Szemeim időnként elhomályosodnak. Nem mindenkit ismerek a társaságból. Mona a földön fekszik. Most eszmélhetett. Megszállottan kapaszkodik a lábamba és kapaszkodik fel, hogy megöleljen. Egészen megható ilyen kendőzetlen ragaszkodása. Hosszú utat tettünk meg együtt, kétségtelen. A hű katona fejti le rólam. Gesztusaik alapján komolyan egy pár lettek. Idegenek és Dante, és a bukott angyal, kit Cleo hozott a házába, Lora Inocenti. Hm. A férfiakat és a gyermeket nem ismerem, ahogy szőkeséget sem.
Ahá, a Bukott. Pompás jelmeze mit sem kopott. Pökhendi és nagyképű, mint mindig. Még, hogy a Remény? Ehh. Mosolyognom kell. Nem lehet komolyan venni. Maskara ez a karneválra, és maskara nekem. Sokkal később van. A fái is hatalmasak, és mintha a levegő más lenne. Súlyosabb, keményebb. Más.
A fény olyan mint a templomi üvegablakok, úgy terül rá színesen és óvón, mint odalenn a pokolban. Odalenn. Igen. Akkor a Bukotté, ej, Nimohielé volt az a fény. Reményt plántált a szívünkbe. Most nem lehet ő. Bár a Nap éppen felkelt. Első sugarai... Most már fehér. Beleszövődött minden szín a fénybe. Felfele száll a levegő, mintha szívná ki innen valami. A bőröm aranyló hálós. Az ereimben arany a vér. Uram isten...
Nimohiel szemein át rámnyílik az éjszaka. A fák hivogatnak a vérem fáj az ereimben. Uram isten....
Megtántorodom a magasság előtt, és bezuhanok a mélységbe. Cleot is felhúzta a fény. Ilyen mikor Isten magához elmel?

Kibomlott alattam a város. Nimohiel kertje zöld zsebkendő a gyümölcsösök és vetések különböző zöld kendői között. A város katlan. A tenger kék lélegzetvétel a két városrész között. Távolabb gályák és fregattok. A Városlakók láthatatlan gonnái. A szárazföld és a tenger. Távolabb a szoros és a kint az óceán. Újra érzem a vizet. Minden vizeket. Minden vizeket és azon minden hajót. Minden hajóban a félelmet és a reményt, de legjobban a szívek húzását valamiféle otthon felé.
Nincs testem.
Én ők vagyok.
Az otthontól távolhajózók vagyok, kik hazavágynak.