Vendégbejegyzés - Lora

Ha valahol otthon érezném magam, ez a hely itt még kedves is lehetne.
Az idea a régi nonszensz: nosza, építsünk a vízre várost, tartósabbat
mint a kőre épült birodalmak. A legfinomabb erők tartják össze, meg
persze a remény... Akarom mondani, a Remény, aki személyesen is ügyel
a városra, (így azért nem akkora csoda hogy még mindíg működik). El
kell ismernem, jobban mint valaha; hatalmas ötletek - brilliáns
megoldások. Ráadásul semmi fűző, abroncsos szoknya és alsószoknyákba
szorított perverziók: itt egyszerű a viselet, közvetlenek a népek.
Közvetlenül dörgölőznek egymáshoz, meg vakaróznak ha viszket. Akár
vonzó is lehetne.

Látszólag minden a helyén, a kiszögellések tövében, a szobrok fénytől
elbújó oldalán lakom, szürkületkor felkúszom a falakra. Lépésenként
hódítok meg újabb területeket, vagy vonulok vissza, a törvény szerint.
Ami kihullik a fényből, az enyém. Mostanában persze még álruhám is
van: sűrű, lomha, levethetetlen - emberszemnek talán szép. Keveset is
teszek mostanában, csak figyelek, - ebben még mindíg jó vagyok,- hogy
dolgozik a gondolat a jól idomítható elemi esszenciával.

Csak a bezártság ne lenne itt égetőbb, mint bárhol, a poklot kivéve.
Aranykalitka: fent a házak fölött feszül a rács, törhetetlen
akaratból. Egyre nehezebben viselem, hogy börtönben vagyok egy
városban. Ez csak eggyel nagyobb test, mint az álruhám, de ugyanolyan
levethetetlen - és persze emberi szemmel szintén szép. A következő
méret ez a bolygó, de erre már gondolni sem szeretek: nem hagyhatom el
Isten tudja meddig.

Lehet, hogy még sokáig, mert bár keveset cselekszem, azért
gyalázatosakat tudnék. Csak nézem: ahogy tesz-vesz a szeretőm is
sokkal inkább angyal mint én. Ő az egyik nagy könnyítés a rabságon,
nem is tudom mivel érdemeltem ki. A másik, hogy hiába vágyom haza,
igazából most nem is tudom felidézni, hogy merre van. Hát megpróbálok
legalább embernek rendes lenni és persze dolgozni az Ő terveit
szerint, elmerészkedve a pórázom legvégéig - de legalábbis a Holdig.
De még ezt sem jóságból, hanem mert ha tétlenül várnám a rabság végét,
hát szűkölve húznám össze magam olyan kicsire, hogy még árnyékom se
lenne.