Mirja Luganotti Ella Cleona

A templom ívei között átsütött a legnyugvó nap. Mirja nézte az ívek engedte szeletet a hatalmas fákból. A szürke óriások halottnak tűntek, és úgy viselték lombkorona gyanánt a széleslevelű liánokat mint büszke dámák a leggyönyörűbb parókákat. Mirja nagyon szerette a Patrónus templomát. Tudta, hogy a Patrónus csak létra a teremtőhöz, és azt is tudta, hogy a város szentjei alatvalói voltak a Patrónusnak. Értette és tisztelte a hierarchiáját az egyháznak. Mégis, mikor a Patrónus kertjét fürkészte az ívek alatt álldogálva minden hősnél vagy szentnél közelebb érezte magához ezt a félelmetes alakváltó lényt.
Gyermekkorában sokat álmodott vele és álmodozott róla. Mindig vágyott bemenni a tiltott szent kertbe, megállni a fák alatt, felmászni szürke halott ágaikra és hasrafeküdve ölelni a hatalmas ágakat, mintha szeretete könnyeitől élet sarjadhatna bennük újra.
Az Méltóságos Nővér számtalanszor kérte őt, hogy hagyja a kertet és ne szenteljen nagyobb figyelmet és tiszteletet a Patrónusnak, mint amennyit az megkövetel, mert nem lesz jó vége. Mirja nővér szeretett volna lenni a felső templomban. Cleo szent szőlőit akarta kapálni és a Patrónus pálmáját legyezni hűs napokon.De a nővér kipenderítette a kolostorból és meghagyta neki, hogy éljen. Mirja mindig elnevette magát a parancs gyermeteg és nevetséges volta miatt. Éljen? Ugyan hogyan élhetne más úton, mint ami rendelve van?
Elment a földekre fákat gondozni, aztán elment mosni a Ívhosszba, ahol sok gyerek volt és sok dolgos kéz kellett. Volt fiú akivel mulatott a teste, de a szíve megmaradt a sajátja. Karján és mellén a jelek nem sokasodtak. Nem vágyott messzebb. Beljebb vágyott. A város közepén nyújtozkodó kertbe vágyott. Életet akart plántálni az öreg halott fákba, megszállottan és hevesen. Mintha ő is Cleo lenne, életadó. Mintha benne is lenne annyi akarat és hit hogy úgy állítson kertet a semmiből, ahogy szeretett ősanyja tette. Aztán egy nap a városkapitány egyik fia, Gin elkapta. Lenn a strandon fordult rá, és nem engedte elhúzódni. Illatos testével finoman dörzsölte, hosszú hajával beborította, nagy becéző kezeivel beborította úgy, hogy Mirja teste örvendezve fogadta, nem hallgatva Mirja eszére. Odaadta magát az ölelésnek, a becéző kezeknek az ösztönöknek és lüktetéseknek amik megrázták mindketejük csípőjét. Hangosan és sötétben adóztak az élet örömének. Aztán Gin felemelte és hazavitte. Ott feküdt két napig Gin száraz kék ágyában. A városkapitány végül hivatta és azt parancsolta neki, hogy szülje meg a fiút. Mirjam eltátotta a száját a döbbenettől. aztán összeszorította a félelemtől.
-Néha megesik. - mondta komolyan a városkapitány és magához intette. Mirja nem moccant csak egyre rázta a fejét. Nem akart gyereket. nem akarta a fájdalmat a nehezülést, a ráakasztott kis testet. Árva volt, Novícia, az élet gondozója, de nem az emberi élet vigyázója. Őt növények gondozására tanították totyogó kora óta a nővérek, és soha egy percre sem vágyott saját családra vagy gyermekre. Zokogva feküdt a városkapitány lába elé és hangosan átkozta saját forró ölét, hogy így csapdába csalta őt.
A városkapitány lehajolt hozzá és megsimította a haját. Gin pedig finoman felemete őt a földről és az ölében vitte a Nővérek rendházáig.

A harmadik hónap végén vetélt el magányosan, bezárkózva és iszonyatos kínok között fetrengve. a gyermek fiú volt. Kicsi, kis vézna csomó a padlón. Jó messze tőle. Az éjszaka sötét volt, a vihar csak gyűlt de nem mert lecsapni a zárt városra. Még nem. Az első villám becikázott kis fülkéjébe és füstölgő csomóvá perzselte a kis halottat egyetlen szempillantás alatt. Mirjam sűrűn pislogott. mire újra látott a sötétben a szoba közepén a hamu felett magasodó hatalmas alak állt. Mirja behátrált a sarokba és felhúzta a térdeit.
-Megmenthetted volna - szólt a rekedt hang. - ha elfogadod és szereted. Senki nem szeretheti, helyetted amíg a tested az otthona.
Mirja megértette hogy a Patrónus áll előtte. Levegőt sem mert venni, csak a könnyek patakzottak az arcán.
-Tudom, hogy nem ilyen életet akartál, nem ilyet ígértek és nem is ilyet érdemeltél volna. A bűnöd attól még a tied. Elültetem benned a reményt, hogy jóvá teheted. tessék a szavam: fogok adni egy feladatot, amit ha pontosan és jól ellátsz bűnbocsánatot nyersz a teremtő és a kisded lelke által.
Mirjam a szájára szorította a kezeit.
-Mostantól Ellatore, a bűnbánó a harmadik neved.- zengte reszelős hangján a Patrónus, majd olyan suttogva mint egymáson elcsúszó márványtömbök hangja hozzá tette-Légy hű.

A noviciák görnyedve kapálták a kerteket. Mohazöld ruhájuk elrejtette őket a lombok alatt. Az átszűrődő fény fátyolos mintákban rajzolta hátukra a leveleket.
-Ella Novicia, üzentek érted a városkapitány palotájából.
Mirja felegyenesedett. Évek óta nem járt a palotában. Azóta a fájdalmas egyetlen találkozás óta nem. Kihúzta magát és fejét kendőbe burkolva megindult a Főcsatorna, a városkapitány háza felé. A Platán illata messziről mutatta neki az irányt.
Az előcsarnokban a Romkeo szentélynél a tanácsnok várta. hórihorgas alakja mint egy botsáska magasodott fölé.
-Eljött az idő, leány. Útrakelsz és megtalálod ezt az asszonyt. - mondta szenvtelen hangon és csontos tenyerével betakarta Mirja homlokát. A nő képe, mozdulatai, hangja beivódtak tudatába. Mintha nagyon jól és nagyon régen ismerné őt. - Megtalálod és mellette leszel a gyermek megszületéséig. Aztán, ha a gyermek él, elindulsz velük haza. Ne félj, az asszony nem fogja túlélni az utat. Lehet, hogy már a szülésbe belehal. A te dolgod a gyermek vigyázása lesz. Haza fogod hozni őt.
Reszkető térdekkel nézett a tanácsnok szemébe.
-Biztosan engem találtatok a legmegfelelőbbnek, uram? Hisz egy futáson nem vettem rész, sosem fogtam a kezembe fegyvert se, ahogy élő újszülöttet se. Hogy tudnám és megkeresni és megóvva idehozni azt a kisdedet.
-Útközben majd kitalálod, Mirja Luganotti Ellatore. Légy hű és vezekelj bűnödért.
Mirja meghajolt és távozott. Kilépett a városkapitány házából, a rendből és a végül a városból is. Hosszú hajóúton eljutott a sivatagos Ibnik-Amishar partvidékére, ahol a homok és a víz találkozásából füst száll fel, így vonja szégyenlősen kendője mögé buja testét Litriha. Mirja hónapokig kereste a nőt aki a homlokába égett. Hosszú ruhája libbenése oly egyedinek tűnt neki, mint arcának íve vagy fogai formája, nevetésének hullámai. Mikor megtalálta megállt előtte, és olyan hévvel ölelte meg, ahogy soha még senkit nem ölelt. Alzitha meghatódott ezen a találkozáson és magához vette gazdag férje házába. Mirja nem beszélt egyáltalán, így úgy hitték néma. Szánták és szerették dolgossága és szolgálatkészsége miatt. Végül Alzitha méhében megsarjadt az élet és boldogságának kereksége nap mint nap láthatóbbá vált.
Hogy népe szokásainak eleget tegyen elindult, hátasokon cipelve fél háztartását anyja házába, a távoli Hikatur-Maduba. Mirja tudta, hogy sosem fognak odaérni. érezte a csontjaiban, vágyakozó, honvágytór osszesorvadt szívében, hogy megkezdődik a hazaút végre.
Alzitha két hónappal korábban a vártnál, Leum mezőin elkezdett vajúdni. A sátrat vert karaván odavonzotta a banditákat, akik el is foglalták a hátasokat és befészkelték magukat a menet sátraiba és a hölgyek ágyékába. Kegyetlen véres leszámolást végeztek aztán azokkal akik csúnyák, vagy öregek voltak az ízlésüknek. Arzitha szüléstől meggyötört teste nem bírta a férfiak durvaságait. Egy hét múlva, bár fiatal kora miatt életben hagyták a banditák, láz kezdte rázni és meghalt. Mirja ölében a gyermekfiúval, túl hét katona izzadt testén elhátrált. Az őr, kinek vigyáznia kellett volna őt és négy társnőjét belefeletkezett az egyik nőbe. Mirja hátrált hátrált, kifele a ligetekbe, végigment a mezőkön, kezében a csendben figyelő egyhetes kicsivel.
-Honnan lesz tej, amivel táplálom a hosszú úton? Honnan lesz erőm megvédeni, ha ránk támadnak? Honnan lesz elég kitartásom, hazagyalogolni vele a Tengerpartig, hogy hajót találjak? Hogyan kerülünk vissza szeretett gyönyörű Feníszbe?
Kereskedők vették fel, majd kanyarodtak vele vissza Leum mezőire. Hitük és becsületük nem engedte temetetlenül hagyni a lemészároltakat. Végül elvitték a kereskedő bátyjához, Faktuherbe, onnan egy háremmel jutott el a tengerpartra. Az utazásért cserébe gyógyította a katonákat. Erejét testét teljesen felemésztette a kinti, a Feníszen kívüli világ. Ereje az akaratának, mélysége a hitének kevésnek bizonyult ahhoz, hogy megnyissa az elzáródott utakat a mindent átjáró erők előtt. de így, csökött kis műveletiért si hálásan vitték egyik őrpossztól a másikig, végig a hosszú és sivatagos kontinensen, hogy végre elérje, a lassan tipegni is elkezdő kisfiúval. Sperzának nevezte el, reménynek.

A sivatag és a tenger találkozását jelző vastag füstfal mögött ott állt a cölöp. Egy árva cölöp az óceán szélén. Mintha Feníszt magasan a tenger felett cipelő teremtő egyetlen cölöpöt itt elejtett volna. Ő ült a csónakban, mit a kertheri halászoktól kért, mellette a kisfiú legörbült szájjal, két kézzel kapaszkodott a szoknyájába. A cölöp mellett megjelent egy plató. Mintha a vízből emelkedne ki. Viharívén még szikráztak a villámok maradványai.
-Sia lode al Patrono - énekelte az ókori dalt Mirja egyre hangosabban, ahogy a feníszi hajóhoz közeledtek. A matrózok szélesre tárták karjukat úgy ödvözölték. Néhányuk lelkesen énekelte vele a szent szöveget. Sperza pedig végre abbahagyta a sírást.

A Marconio téren, a hazaérkezés ceremóniája nem rázta meg a kisfiút. Mirja úgy segítette őt, hogy cseppnyi félelem sem volt a szívében. Mikor a városkapitány elmondta a rituális üdvözlő szavakat. Mirja valóban megnémult. Nem volt mit mondjon többé senkinek, a kisfiún kívül. A tanácsnok magához hivatta, és hosszan fürkészte őt. Ő állta a tekintetet és arra gondolt, hogy soha ilyen tiszta nem volt még mint ezen a napon. Aztán a tanácsnok kézenfogta, mint leányát és elindult vele végig a városon. Elvitte őt a Patrónus kertjéhez.
-Lépj be, Mirja Luganotti Ellatore. Lépj be a Patrónus kertjébe.
Mirjának nem volt már olyan fontos ez. Úgy érezte a Patrónus mindvégig vele volt, egész úton eltöltötte a fényével. Így aztán könnyű szívvel lépett be az boltívek alól a hatalmas fák alá.
-Megcselekdted, ahogy elmondatott. - hallotta a reszelős hangot a fák közül.
-Ahogy parancsoltad.
-Vedd a fényt, tehát. Íme. Neved mától a Nővér neved is. Mirja Luganotti Ella Cleona.
Többet nem szólt a Patrónus, és hagyta, hogy Mirja órákig üljön a hatalmas fák ágai közül lecsorgó nemevilági fényben.