Marco atya emlékei

Egy éjszakája maradt, pedig hetei voltak rá. Most érezte igazán a carpe diem lényegét. Túl volt a feníszi visszatérési rituálén és túlélte. Hűnek bizonyult a városhoz, még így is, hogy ő évezredekkel korábbi állapotához érzett eltéphetetlen kötődést és lojalitást. Nem ehhez a gyűrűvároshoz. Az nőtt ezzé a metropolisszá, a fejlődés a város léte folytonos volt. Ezt nem tagadhatta ő sem.

Odakucorodott Pjotr mellé, miután tudomásul vette, hogy Pjotr kettőkor ha kell leüti, hogy aludjon. Betakarózott és lehunyta a szemét, hogy jobban elmélyedhessen az elméjében elrejtett csomagban.

A csomag rendezett volt. Keresett már benne hasznos dolgokat. Életbevágó információkat, és egy jól csoportosított, rendszerezett elme hagyta emlékeket talált a lezárt pakkban. Sok csomaghoz nem nyúlt még hozzá. Elkezdte ugyan nézegetni Marco atya gyerekkori emlékeit, de nem volt igazán ereje hozzá. Különösen nem azokhoz a hónapokhoz amikor már őt is ismerte az atya. Félt megtudni mit gondolt róla az öreg valójában. Nem akart szembesülni vele, hogy esetleg semmit nem jelentett neki. És bár tudta az eszével jól, hogy ez valószerűtlen, a szíve mégis félt.

A csomag tematikája nem könyvtári volt. Egy ember természetellenesen hosszú életének irgalmatlan mennyiségű emléke volt ott szortírozva és persze, ahogy ez már az emberek fejében van, kereszthivatkozások milliárdjával is ellátta. A velencei évek számos szép és rengeteg nehéz emléket tartogattak. Mona végigpörgette a sorokat, mint egy egy magazint. Nem merült el a részletekben, csak magába szívta a színeket, a hangulatokat. Az atya karaktere, szemlélete ott vibrált mindben, még így, hogy kutyafuttában is szalad végig pár helyszínen vagy éven. Amikor ahhoz a római tavaszhoz ért amikor beadta jelentkezését az alapítványhoz, lelassított.

A jelentkezők minden évben egyre többen voltak. Nem győzte elolvasni a pályázatokat. Sokszor félredobta, majd lelkiismeretétől kényszerítve elővette újra őket. Kereste a nyomokat a jeleket az árulkodó elírásokat, elszólásokat, és ha nem is talált minden jelentkezőt személyesen is megfigyelt.

Az a római lány a fura marionettjeivel sem tűnt érdekesebbnek a többinél. A Pilatus’ Last Chance nevü helyen töltötte estéi nagy részét barátnői laza társaságában. olyan volt, mint egy fényképezőgép, aki maga nem nagyon vesz részt a társalgásban, de jelen van mindig. Marco atya nézegette a lány színeit, az esszenciájának ragyogását, miközben lassan szürcsöli a méregerős narancsos arabicat. Marco atyának tetszett a fraktál ami a lány valója volt. Ígéretesen finoman csipkézett volt, csak azok a széles egyenesek aggasztották. Azok a hosszú vonalzó mellett húzott halott pengék, amik folyton a városában tevékenykedő egykori angyalra emlékeztették.

-Simona, lássuk milyen a feje, kislány. Hasznát miben tudnánk venni tehetségének ott a szépséges Velencében?

Éjjel állt oda, oda a nyirkos utcakőre az ablaka alá. Lassan, óvatosan letapogatta a házban alvókat. Könnyen felismerte Simona érzetét. Az elméje csiszolt volt, mint egy ékkő, de annyira sok szalag és drót, madzag és cérnaszál kötötte össze benne a dolgokat, hogy Marco atya önkéntelenül is elmosolyodott.

-Ideje rendet rakni, kislány, idebent.

Harcoknak, védműveknek semmi nyoma. az alvó Palazzi lány tudta olyan védtelen volt, mint egy alvóé. Éppen csak odabenn van nagy különbség.

Marco atya a hátát a falnak vetetett és messze, mélyen belebújt a lány emlékeibe. Megkereste a legsokkolóbbakat és a legkedvesebbeket. Sietve lapozta fel őket és tette arrébb. Aztán újra a mintázatot tanulmányozta, ami olyan őszintén vall az emberről, mint semmilyen szó nem képes. A pengék olyanok voltak, mint egyenes vonalú törések. Valamit valamikor lemetszhettek róla.

-Kell nekem egy elmemágus, aki védtelen és ha betörésről van szó gátlástalan? Meg kell tanítsam néhány alapvető dologra. – gondolta végig a lehetőségeket az atya. - Nem akarok tanítványt. Nem kell nekem oda egy csetlő, botló kezdő. Egy puffogtató, akinek el kell mindent magyarázni az elejétől. – ellendült a faltól – Úgysem értené...

Másnap a nagyelőadóban, a viseletórán azonban meglátta amit keresett. A pengék Mona mintázatában felragyogtak. Végre módja volt varázslás közben megfigyelni ezt a pályázó lányt. Marco atya a leghátsó sorban ült, polgári öltözetben, mint a Ravennai egyetem tanára, akit érdekel az előadás. Monát figyelte és a hatásokat amik érték ezen az unalmas előadáson. A lány unatkozott és ezért letapogatta a környezetében ülők felszínes gondolatait. Aztán az ebből nyert infók alapján belépett az egyik lány fejébe és bele feledkezett. Aztán a mellette ülő srácéba és belepirult. Marco atya is követte és belépett a srác elméjébe olyan finoman és olyan észrevétlenül, ahogy csak lehetséges. persze ha a srácnak nem lett volna az agyát alapvetően blokkoló erekciója előfordulhatott volna, hogy észreveszi a fejében dúló folyamatokat figyelőket.

Mona olyan zavarba jött a srác gondolataitól, hogy azonnal riadót fújt. A pengék, azok a szörnyű üres élek felragyogtak, mintha ki akarnának robbanni. Aztán ahogy a lány visszavonult eltompultak újra.

- Mit csinál kislány? Illetve mit nem csinál? – Marco atya felnyitotta a lányra ritkán használt harmadik szemét és belehőkölt az élménybe mint mindig.

A szellemsík idegensége és időtlensége minden alkalommal sokkolta. Azon a délelőttön is elakadta  a lélegzete. A zuhanás élménye fölülírt mindent. Igyekezett Monára fókuszálni, de csak a közeledésére egymásba csúszó éleket látta.A pengék úgy ölelték körül szellemalakját is, mint egy armadillót a páncélja. A szellemi forma elképesztő védtelenséget sugallt és védettebb volt, mint egykori nagymestere, védettebb mint a Pápa maga. Ez a lány mélyen és minden sejtjét átitatva félt valamitől.

Marco atya olyan közel óvakodott a lányhoz, amennyire képes volt. Az acéllapok tökéletesen zártak, de a szellemanyag lehetővé tette, hogy lássa a benne védtelen, görcsösen vonagló lelket. A páncél alatt, mint egy csiga volt a lélek, fölötte óvón ott kuporgott a Kisérő. Az atya mély hite szerint minden lelket egy egy testetlen angyal őriz az úrhoz a visszatértig. Odaát a pokolba a kísérő persze nem mehet. Csak az életekben és csak addig védik a lelkeket míg újra nem egyesülhetnek Istennel. A lény körbefogta a lány lelkét. Úgy pihegett ott az ölelő középben az a kis lélek, mint tenyérbe zárt madár. Az atya át sem gondolva kérdezte a Kísérőt:

-Miért e páncél, minek neki ekkora fal?

-Fél. – szólt az ős öreg lény.

-Ebben az életben vár rá ekkora harc?

-Nincs élete amiben akkora harc várná. – nyúlt ki egy kedves simítás erejéig a szívéhez a lény.

-Miért akkor?

-Megszokta. Megépítette, még akkor, mikor férfi volt és vezette azt a népet, amit bezavart a tenger a mélységbe.

Az atya bólintott és Noéra gondolt.

-Így nem lesz itt hosszú életű. Aki nem tud adni és nem tud elfogadni az nem marad sokáig életben.

-Bölcs vagy.

-Csak itt. A saját testemben elfelejtem az igazságot.... Ragyogjon be a fényed uram.

-Hát tanítsd meg.

Az atya összerándult. A tanítás mély és bonthatatlan kötelék, semmivel sem kevesebb mint egy szerelem. Az idő ugyan belesimítja a heves érzelmeket, de a tanultak sokszor kitörölhetetlenül, felülírhatatlanul beépülnek a tanítványba.

-Hogy én? Nem vagyok jó tanár, és ez úttal más dolgom van, Kísérő.

-Más lenne?

Az öreg lény beburkolta a lelket és nem folytatta a beszélgetést az atyával.

-Más lenne? – kérdezte magától fennhangon az előadó leghátsó sorában az atya, és kénytelen volt fejet hajtani az avatár bölcsességén.  – Nem lehet más ha észrevettem és ha ilyen messze elmentem, hogy lássam. – fűzte hozzá magában. Majd halkan felállt és kiment a teremből, magamögött hagyva a ruhatörténeti előadást és Simona Palazzit is még pár hétre.

Mona szemei felpattantak, a szíve olyan hevesen vert, hogy alig kapott levegőt. Pjotr egyenletes szuszogása megnyugtató ritmust a ott az éjszakának.

-Nincs már  idő a döbbenetre. – hűtötte le magát és lassan lenyugtatta háborgó lelkét és visszatért az emlékekhez.

A lányok megtalálták a forrás szolgáit. Marco atya kénytelen volt elgondolkozni azon a lehetőségen, hogy maga mellé vegyen olyan hűséges felébredetteket, de egyet legalább, akivel a karneválon kívüli időben is szövetségre léphet. A karnevál időszakában eddig kétszer kellett segítséget kérjen. Szerencsére mindkét alkalommal amikor segítséget kellett kérjen az alapítvány támogatottjaitól azok valójában nem kerültek kapcsolatba a démonokkal. Érezte azonban, hogy magányos szolgálatának ideje lassan lejár. Elsősorban Cleora gondolt ilyenkor, aki szerzetesi elszigeteltségben élt a szomszéd házban. Az árvaházból Leona nővér ajánlotta a figyelmében a kismadár forma leányt. Felébredett lelke messze világított, de személyisége annyi sebtől hurcolt hegek alatt lapult, hogy semmi értelme nem volt tartania tőle. Befordultságán az atya sem tudott változtatni szerény eszközeivel, és nem is gondolta hogy dolga lenn ez. Biztosította számára azt a védettséget amit ritka képességei folytán érdemel de máskülönben nem kívánt belefolyni az életébe. Mikor odaköltözött és birtokba vette az addig lezárt teraszt ő hosszas fontolgatás után a Ház védelmébe vette Cleo lakását és az azt a házzal összekötő teraszt is. Vágatott egy ajtót és kiterjesztette az óvó aurát köré.

Emlékezett az estére, mikor hazaért Rómából és meglátta Cleot az asztalnál, miközben Maria merte elé a levest meg kellett álljon a felismerés adta megrökönyödéstől.

-Jó estét. – fogadták kórusban a diálkok. Cleo ajkai is mozdultak, de hangja nem hallatszott.

-Jó estét atyám. – mosolygott rá futólag Maria. – Foglaljon helyet, még jut magának is.

-Köszönöm.

-Simona Palazzi a második esélyem. – gondolkozott a felismerésen miközben asztali áldásba kezdett.

-Az első lehetőségem itt ül az asztalnál. – fejezte be a gondolatmenetet az ima után. – Vajon valóban ő az első lehetőségem? Lehet, hogy a Palazzil lány az utolsó? Mi dolgom nekem ezekkel a sérült, megtört lelkekkel? Papként sosem voltam valami jó. Túl kemény vagyok ahhoz, hogy gyenge gyereklányok lelkét pátyolgassam. Problémáik távoliak és érthetetlenek sokszor. Cleo a maga módján olyan mint egy kis szerzetes a növényeivel. hasznos, kellemes, nem sok vizet zavar. Nem mernék pisztolyt adni a kezébe. De ez a Palazzi lány kemény, akaratos, gátlástalan és olyan zárt, mint egy páncélszekrény. Elvesz és nem fizet. Mindez egy rezdülés nélkül telepatikusan. Az ilyen nőket ágyasnak szokás küldeni orgyilkosi képzéssel, kémnek, szajhának a királyok és pápák mellé. Mit kezdjek én vele itt Velencében?

A lányok megtalálták a forrás szolgáit és csodálkozva megdöbbenve és kissé talán megijedve mutatták meg neki őket. Ő bólogatott és levitte őket az üvegkalickába a Ház alá, hogy jobban szemügyre vehessék. Figyelte őket, Monát és Cleot, hogy hogy reagálnak. Cleo megélénkült, mintha várt volna eddig valami ilyesmire. Mona tudományos érdeklődéssel vizsgálódott, érzelmek vagy kérdésözön nélkül.

-Jól van hát. – gondolta az atya – nézzük meg közelebbről a  Barbarigo palotát. Hárman vagyunk. Egyedül nem merném, de így, egy életmágussal és egy elméssel a hátam mögött, megnézhetem honnan szivárognak a forrás-szolgák. – azzal a ház gondolájába invitálta a lányokat és bedobta melléjük Romeo búvárruháját is.
A palota alatt forrt a víz. Sosem volt még ilyen előtte. Az egykori városkapitányi rezidencia alatt megnyílt egy barlang. Onnan özönlöttek elő a fényes pamacsok. Lassan úszott feléjük. De amint átlépte  a záró kört a pamacsok megrohanták. Hallotta ahogy Mona utána ugrik és akkor megértette az üzenetet. De a megértés még nem segítette közelebb a hogyan? kínzó kérdésének megválaszolásához.


Mona emlékezett jól. Akkor dőlt el egy csomó kérdés. Pontosan emlékezett az atya hátán a tetovált imákra, a tekergőző hosszú szövegekre, amit csak lopva tudott megnézni, míg az atya búvárruhába bújt. Belepörgetett az emlékekbe. És megállapodott a csütörtök reggeli tréningek első alkalmánál.


-Vajon nekem hogy alakultak így a pajzsaim? Nem emlékszem, hogy valaha valaki tanított volna. Épülgetett ahogy raktam, alakult ahogy alakítottam a mindenkori tudásom szerint – elmélkedett Marco atya miközben várta Mona megjelenését az első reggeli edzésen. – Elme pajzs nélkül lenni? Micsoda könnyelműség azt hinni, hogy csak én vagyok birtokába ilyen képességeknek? – megrázta a fejét. Mona megérkezett és leült az egyszerű asztalhoz ami a szoba közepén állt.
-Kezdjünk hozzá. – mondta neki szenvtelen hangon és ő maga is leült a lánnyal szemben.  
Elméjük összekapcsolódott és ő igyekezett teljesen az uralma alá vonni a pajzsait. Számos közülük szinte annyira természetessé vált, hogy komoly erőfeszítésébe került a lány kérésére átjárhatóvá tenni. Végül ott álltak a belső udvarán, és karddal a kezükben hadakozni kezdtek. 
Marco atyának nem esett nehezére, de nem törhette le nagyon a lányt, úgyhogy hagyott neki terek a hadakozásra. Nem kedvezett neki, de nem vetett be ellene nehéztüzérséget sem. Így is annyira elfáradt, hogy alig állt a lábán egy óra múlva mikor végre engedélyezte neki az edzés befejezését.
Kifele menet Mona szeme megakadt azon a kis üvegen amiből Cleoval ittak pár cseppet, mikor Cleo hűségesküt tett  neki. Mona olyan fáradt volt, hogy nem vette észre, hogy ő még mindig benn van a fejében.
-Mi lehetett benne? – gondolta Mona.
-Semmi. – Mosolygott magában Marco atya, de nem engedte át az információt a lánynak.
-Vajon mi különbség köztem aki nem ittam belőle, és Cleo között aki igen? Ugyanúgy megbízik bennünk látszólag. Akkor mi értelme volt?
- Téged sértett volna és megijesztett volna egy ilyen rítus. Sokkal hűségesebb vagy így, hogy azt hiszed tehetsz másként. Neki szüksége volt rá, mert ki akarta fejezni a szeretetét és a hűségét.


Mona szemei ismét felpattantak. Össze is rezzenhetett, mert Pjotr karja átfogta a hátulról, miközben az orosz medve hasa és mellkasa Mona hátához simult. Keze lassan végig simította Mona hasát és megállapodott szelíden, cirógatva a mellén. Mona lehunyta a szemét és koncentrált és megkereste a csendet.

Gyerünk tovább! 
Lassan tudott csak haladni. A fény, mint valami vékony hajszál ott pihent ormótlannak tűnő ujjai között. A szál vége elveszett a labirintusnak tűnő, különböző sűrűségű sötétségfoltok között. A pániktól megremegett. A szál érzékenyen vezette a reszketését valami távoli forrás és valami még távolabbi cél felé.
Gyerünk tovább!
A mozdulatok óvatos lassúsága, a minden erejét megkívánó összpontosítás hamar kimerítette. Teste két ujjba szorult. Nem volt feje, sem törzse, se karjai. Semmi, csak a két nehezen mozgó ujj, melynek jellegzetes, mikroszkopikus redőiben meg-megakadt a hajszálnál is vékonyabb, sűrű fény.
Marco atya mozdulatlanná dermedt a fáradságtól. Nem merte elvonni a figyelmét a szálról. Félelmetes volt a lehetőség, hogy elveszti, eltépi véletlenül vagy elejti azt.  Előre! Előre!
Lassan elmaradtak mögötte az ízek, az illatok, gyermekkori emlékek és ifjúkori szerelmek. Ganéval borított nedves föld, vérrel öntözött száraz homok, sós vízben ázó pácolt fa, széltől és naptól cserzett vásznak emléke, korhadó mohosodó terméskő falak, rozsdálló vasláncok és lassan barnává sárguló vékony papír... Gyerünk, még egy kicsit...
Emlékezett a hatalom ízére, a nyers erőére, a megfontolt cselszövés hatalmára, a jól kiválasztott szóéra, a pillantás erejére, emlékezett a szexuális energiák emésztő hatalmára is. Ismerte a hűséget, a bosszút, a szerelmet és a hálát. Mind elmaradtak a szál mentén, a sűrű sötétség gomolygásában. Előre...
Se tér, se idő, se test, se viszonyítási pontok, se zajok, se szagok, se színek, se formák. Marco atya elgondolta a szálat a két hatalmas ujj között, majd elengedte ezt a gondolatot, mint egy rossz ötletet. Látta ahogy a ragyogó vonal lassan elhalványul. Az ujjak elengedték, de a szál ott volt még. Marco atya elvonta a figyelmét onnan, és befele kezdett figyelni, felmérve a saját állapotát. Mikor újra a testrészeit kezdte keresni ismét ott voltak az ujjak és a közöttük kis távolságban lebegő lassan halványuló szál. Marco atya elengedte, mivel már oly rég vágyta a halált, Alfonse DiAmbrose viszont megfogta a szálat, lényének minden élni akarásával, ami átsegítette egykor, az továbbviszi most is. A lovag elgondolta a hatalmas ujjakat és megragadta a fényt. Gyerünk tovább!

Mona sírt és Pjotr kezét fogta az arca elé. Pjotr szuszogása megváltozott és finom csókok kezdték beborítani Mona fülét és az arcát.
-Minden rendben. – szipogta és visszacsókolt. – Aludj.
 Pjotr megcsókolta a vállát is és visszadőlt a párnájára.


-Hogyan tudnám kikerülni, hogy választanom kelljen? Hogyan? – az atya térdre rogyott. – Segíts meg, kérlek. Tudom, hogy minden feladathoz adsz segítőt is. Hol az én segítőm, uram? Ki az aki kimenekít ebből a választásból? Mondd uram, hogy van harmadik út, hiszen nem közted és valami más között kell választanom! – lehasalt a földre és homlokát a sötét padlódeszkákhoz nyomta.
 -Mona. – felült és áldotta az urat.



Amikor a gondosan összekészített csomagot, valaha volt minden emlékének nagy batyuját átrakja Monához megállt a saját elméjében és átjárta egy pillanatra minden zugát. Nem nézett meg semmit. csak behálózta a saját termeit, zugait és rekeszeit. Aztán a batyura kötött egy kisebbet, egy láthatatlan szállal oda erősített biztosítékot.  
Mona kinyúlt és követte a csomagon végzett műveleteket ahogy az atya emlékeiben látta. Lassan kibomlott egy lap... egy fotó... egy előadóterem, benne sorban a padok, lent egy hatalmas zöld tábla. Az előtérben saját magát látta, ahogy unott arccal, félárbócra eresztett szemhéja alól lesi a teremben ülőket.  Kimerevített pillanatkép volt ez. Aztán beleégtek a képbe az atya kézírásának jellegzetes vonalai és már hallotta is a hangját.
-Nem sikerült, Mona, ne haragudjon, de nem sikerült. Megpróbáltam kiereszteni azt az erőt amit valamikor bezárt, elzárt magába. Félek, hogy nem teljesedik ki azzá, ami valóban maga, ha nem engedi ki azokat az erőket. Olyan most, mint ki hátrakötözi a saját kezeit, és úgy próbál élni. Vágyja az elismerést és a szeretet, előadóművész. Közben meg rettegve fél, hogy nem fogadják el, nem szertik, mert nem szerethető. Szedje össze magát, kislány. Mindent tud. Minden amit tud vállalható. Mindaz ami maga, szerethető, de csak akkor ha engedi látni, megismerni. Nem lehet azt szeretni akit nem ismerünk.
A szöveg vége lyukat égetett a fotóba és a lyukon át egy régi vacsora elevenedett meg. Egy vacsora ami nem lehetett a csomagban, hiszen az átadása után történt. Mona sírt és újra és újra lepergette azokat a képeket, nem törődve azzal, hogy rég elmúlt éjjel kettő.


Készültek már. Ott ültek az asztal körül. Romeo falfehéren, Cleo kisírt szemekkel mint egy kísértet szorította Romeo kezét. Dante és Pjotr méregette egymást. Lora igyekezett az árnyékosabb oldalon maradni, Daefa nyugodt arccal szolgálta fel az ételeket.

-Vége lassan, ugye vége? – kérdezte magában az urat az atya. – Mindent rendben hagyok látod. Daefa és Romeo Nimohiellel el fogják tudni vezetni ezta  várost. Cleot itt hagytam volna a firenzei fiammal, de nem akart maradni. Olyan magától értetődő volt számára, hogy jön, hogy nem tudtam ellene szólni. Mély, mardosó fájdalom látni a fájdalmukat. Annyit óvtam ezt a lányt, annyit szerettem, mint gyermekemet soha, és most szörnyű hogy miattam kell ennyit szenvedjen. – töltött a borból, amit Cleo hozott és gondolataiba merülve nézett végig a kis társaságon. – Ha Isten kegyes hamar meghalsz odalenn, kedvesem, hogy mielőbb újjászüless a méltán megérdemelt jobb életbe. Remélem kegyes lesz az úr és megjutalmaz egy békés szép élettel ezért a súlyos és nehézségekkel teliért.

Daefa egy tál epret tett az asztalra. Marco atyának is, ahogy a fiúknak is eszébe jutott azonnal a mód, ahogy Mona az epret ette egy réges-régi délutánon. Az atya is érezte a férfierőt a nadrágjában, amit még  tetézett hogy Mona maga is belepirult az eprekbe anélkül, hogy bárki emlékeztette  volna.

-Örülök, hogy velem jön Mona. – gondolta szeretettel a lányt figyelve - Bár ne örülnék, mert micsoda aljas dolog örvendezni azon, hogy leghűségesebb társam miattam kényszerül elhagyni a világot, leszállni a pokolba és vért és halált ontani ott ahol legbecsesebb az élet. Bocsásson meg, kérem, ha valaha képes lesz bocsásson meg.