Vendégbejegyzés - Kathleen

Fennisben minden megváltozott. Mintha az álombéli büntetés, az Úr mocskos szájú követe, a mellé rendelt háborodottak és a lehetetlen Shattland együttes hatása végül lelökte volna az útról, amelyet eddig ismert. Apróságok gyűltek halomba; apróságok, amelyek megriasztották, felháborították, vagy éppen megnevettették, és amelyeket végül –nem tudván mihez kezdeni velük – félresöpört a fejében. Fennisben döbbent aztán rá, hogy ezek, gazdátlanul maradván alattomban kirántották alóla törekvéseit, vágyait, és hatalom és intrika között egyensúlyozó, folyton bizalmatlan lelkét. Addig nőttek és korhasztották belülről, mígnem elegendő volt egyetlen csapás, hogy elsodorják.  Egyetlen csapás, amelyet a legőszintébb, leggyermekibb és legjóindulatúbb lény mért rá, ott a vízre zárt városban. Onnantól aztán gyorsan ment minden. Féltve őrzött méltósága, dölyfössége és hatalomvágya szempillantás alatt olvadt le róla. Órákon át volt képes járni a várost, hallgatni Kaets kedves-suta szavait, elheverni a fövenyen, és örülni annak, hogy nem kell érdekeket, erőket és szövetségeket patikamérlegen mérlegelnie. Fennisben, és különösen Kaets mellett semmi értelme nem volt ennek. Mintha gyermekké vált volna újra; hagyta, hogy a jámborak kézen fogják és vezessék. Ellágyult, könnyed és szabad lett. Életében nem nevetett annyit, mint most, és soha még ennyire nyíltan. A városkapitány választásra invitáló meghívó olyan volt ezért, mint egy gyomron vágás. Mintha korábbi élete kardot hajított volna elé, emlékeztetve rá ki ő, és mi a kötelessége. Nem volt kérdés, hogy mennie kell. Vérét, neveltetését, egész eddigi életét tette volna nevetségessé, ha nem teszi.  Bénult kábulatban öltötte hát vissza zárt ruháját, és felszegett fejjel hagyta, hogy Mona megfésülje. Majd odaállt a partra az öt másik jelölt közé, végtelenül egyedül és elhagyatva. Előtte a víz, mögötte, körülötte elképzelhetetlen tömeg, amely számára, úgy érezte, cirkuszi látványosság ők hatan. Fogalma sem volt, mi fog történni. Megölik vagy felemelik? Vízbe fojtják vagy megkoronázzák? A torka kiszáradt; mélyet lélegezve próbálta megőrizni nyugalmát. Királynő lánya vagy, mondogatta magának. Nem hozhatsz szégyent reá. A leköszönő városkapitány szavaira aztán a többiek egymás után, némán a vízbe léptek, csak a gyermek tottyant le a földre. Ő figyelte a két másik nő, és az idős tanácsnok arcát, majd ajkába harapott, és szorosra zárt szemmel előrelépett. Bizonyos volt benne, hogy meg fog halni, hogy valami barbár rítus áldozata lesz, amellyel ez a jókedélyű, de felfoghatatlanul idegen nép áldoz a város fennmaradásáért. A hullámok körbefogták, aztán hirtelen lerántották az aljzatra. Ruhája, haja lebegett körülötte, orrát-fülét elöntötte a víz. Sötét volt, alig látta maga körül a másik hármat. Tudta, ha sikít, megfullad. Vad pánik öntötte el, a szíve csaknem kilökte magát a testéből a torkán keresztül. A víz jobbra, majd balra rántotta. Térdre esett; a tüdeje égett, szemei előtt színes karikák táncoltak. Ösztönből varázsolt és jutott kínos lélegzethez, de az igazi rettenet csak eztán következett. Olyan volt, mintha lassan feloldódna a teste, mintha elvesztené körvonalait odalent a derengő, szennyes félhomályban. Nézte a  kezét, aztán az arcához kapott, de zsibbadt ujjai nem érezték a bőrét, csontjait. Így kell, hogy legyen, gondolta remegő szájszéllel, majd Kaets mosolygó arca jutott eszébe. Ahogy csillogó szemmel néz rá, ahogy bámulattal simítja végig a haját és végtelen, mélységes örömmel öleli magához. Újra lehunyt szemeibe könnyek gyűltek. Nem akarok meghalni. Édes, drága Istenem, könyörgök. Nem akarok meghalni. A víz nekirontott és felborította, bezúdult fülébe, orrába, szájába. Hiába bűvölte el magát, a sodrástól képtelen volt levegőt venni. Az iszapba mart és segítségért sikoltott, de hangja, ha volt is még, elveszett a mélyben. A rémület őrülten pörgött benne, majd lassan megállt és beléfagyott. Előbb bíbor, majd fekete lett minden. Aztán napfény szúrt át szemhéjain, érdes levegő a tüdejében és tompa moraj körülötte. Ruhája ólomsúllyal húzta lefelé, elgyengülve kapálózott néhányat, de vajmi kevés sikerrel. Nem jutott eszébe segítségért kiáltani. Nem jutott eszébe, hogy képes lenne beszélni. Fájdalmasan erős szorítás a derekán; valaki durván megragadta és elkezdte rángatni kifelé. Combját, térdét, lábfejét véresre horzsolta a parti köveken. Aztán fent térdelt a Szent Márk téren, és sós vizet öklendezett magából görcsösen. A szorítás, immár gyengédebben, de ott volt a derekán, és lassan a zaklatott szavak is eljutottak hozzá.

-          Jól van. Jól van, kicsi. Most már rendben. Minden rendben.

Lassan felemelte a fejét, álláról víz csepegett. Nézte Dante arcát, aki sápadt volt a rémülettől, mégis mosolyogni próbált, és akinek a szemeiben oly hatalmas rémületet és aggódást látott, hogy egészen megrendült tőle. Kinyúlt felé, és a férfi megfogta reszkető ujjait.
- Menjünk haza? - kérdezte tőle halkan, Kathleen pedig bólintott, és első ízben, mióta ismerte, nem bánta, hogy a férfi az, aki vezeti.