Nimohiel

Nimohiel állt a fák alatt és hallgatta mély és magas, időkön átívelő, emberfülnek hallhatatlan dalukat. Hosszú volt az út amit megtett az Úrnak és még hosszabb, amit meg fog tenni az Emberért. Éppúgy nem tudta a célokat, mint az  emberek, de neki szabad választása sem volt. Tette a parancsokat egymás után, nem kérdezte miért, és nem is akarta tudni. Volt idő, amikor válaszút elé állította őt az Úr, de mára megértette, hogy az akkori bukása sem volt hiábavaló, és ahogy érdemessé lett a bocsánatra, úgy nyert új értelmet a léte. A városai, szerte a világban, hordozták a csírát, és ő teljes valójában óvta őket, sokszor sokkal fizikaibb módom, mint ahogy azt bármely angyal el merte volna képzelni.
Nem gyűjtött híveket.
Ha fizikai valójához túlságosan kötődni kezdtek emberek, ő előállította a Szónokot és elsöprő erejű beszéddel mosta ki az emberek fejéből a saját kultuszát.
Velence, vagy ahogy akkortájt hívták Fenísz vagy Fennis vagy ahogy a Holtláp énekeiben emlegették Phenni' egy volt a városokból, ahol magot vetett és figyelve, óvva gondozta a szárba szökkenőt. A maga helyét azonban a vízre épült városban érezte leginkább helyesnek. Ez volt mind közül a legnagyobb, a legerősebb, a leg függetlenebb. Az Úr ide tette félre mindet, amit nem akart elpusztítani, de amik ideje még nem jött el. Majd megbízta azt a keveset, hogy vigyázzon rájuk, vigyázza épségüket az ő idejükig.
Nimohiel állt a fák alatt és hallgatta a dalukat. A teplomfalszerűen kertje köré épült falak megóvták a kiváncsi tekintetektől és kiszűrtek mindenkit akinek nem volt oka betenni a lábát. A szoborváros szépen lassan moccant a változások után. A maga folyamatosságában és jelenlétében próbálta betölteni azt az űrt amit annak az egynek a hiánya okozott. Nimohiel állt a fák alat és a maketet nézte. Lassan közeledett hozzá, majd az akaratával körülölelte újra. Donderriel háza változatlanul állt, ahogy Cleo fája is zöldellt azóta is. A városkapitány azonban nem volt az, aki egykor. A városkapitány gyenge volt és erőtlen. Nimohiel érezte, hogy fogytán az erő a falakból, fogytán a hit az emberszívekből és fogytán az idő is, amit a magvetésre és szárbaszökkenésre kapott. Közeledett az aratás ideje, és bár mindent úgy tett ahogy az Úr parancsolta, szíve félte a bukást.