Bábjátékos bábok nélkül

Romeo minden igyekezete is csak egy ember igyekezete. A világ pedig fordul, mozdul a maga kérlelhetetlen szabályai szerint. Bár néha vannak entitások, akik úgy tűnik felette állnak ezen szabályoknak és törvényeknek, de végső soron ők is csak morzsányi változtatásokat, ellenkezéseket tudnak foganatosítani ezen a gigászi, isteni építményen, amit világnak nevezünk.

Romeo értette annyira a világot, hogy tudja az amit öröklétnek nevezünk egy képtelen, létezhetetlen fikció csupán ezen szabályok között. Ami itt elérhető az a folyamatos változás olyan kordában tartott, gondosan terelgetett módja, ami megengedi, hogy a hosszan megőrizni kívánt rész fenn maradhasson. Ellentmondani látszik e két dolog egymásnak, ő mégis igyekezett megvalósítani. Ami a hajdani Velencét a mai Fennissel összekötötte az az a állandóság amit ő keresett és amit konzerválni kívánt. Velence zegzugos vízre épült, folyton penészedő tünékeny érzetű varázslatát Lora ha csak lehetett gúnyolta. Mondván mi értelme van vízre építeni egy várost. Nem vízre, hivatkozott ilyenkor a tényekre Romeo, hanem számos kis szigetre. Fennis, évezredekkel később ugyanazokon a kőkupacokon állt. Igaz felette több száz méternyi kő, iszap és víz állt, de a fizikai, kő-kő kapcsolat továbbra is létezett a felszínen álló épületek és a mélybe süllyesztett kövek között, amik egykor Velence alapjául szolgáltak.

Romeo és Cleo évtizedekig tartó kísérletezése és kitartó munkája eredménye volt az a katakombarendszer mely egyfelől a város szemetét alakítja át építőanyaggá, másrészt a város folyamatos, szinte állandóan ugyanazon  a magasságon tartott víz színét biztosította. Fennis együtt emelkedett és süllyedt a tengerrel. Évszázadok óta nem mosta hídjait és nagyon régen volt már arra példa, hogy a San Marco víz alá kerüljön.

Ezért is érte a várost sokként mikor egy esősebb őszön egy súlyos zivatar közepette a város körkörösre húzott utcáiban a csatornák vize elkezdett kimászni a járdákra és becsorogni az ajtókon, majd befolyni az ablakokon. A mágiák ellene feszültek a természeti erőknek és a kő porlott és a víz fallá állt és az embereken eluralkodott a félelem. Generciók hosszú sora született élt és halt meg Fennis zárt városában úgy, hogy fel sem merült benne önnön sérülékenysége. A tenger barátjuk volt, ahogy a folyamatosan átépülő kaptárváros zegzugos csatornái is. Árulás volt a víztől életükre törni. A város magas utcái beszorították őket és városfutásban szerzett falmászó tapasztalataik mentették csak meg több ezer lakó életét.

a károk olyan nagyok voltak, hogy a hadseregtől is el kellett vonni erős kezeket az újjáépítéshez. Jared Khem  és szeretett kedvese Lora Inocenti napokig ébren járták a romos utcákat és mérték fel a károkat. Minden erejükkel azon voltak, hogy a lehető leghatékonyabban segítsenek a helyreállításokban. A következő esős napok beköszönte előtt ki kellett találják és meg kellett építsék azt ami képes az ezer éve nem látott problémával elbírni.

Lora ismét hangot adott annak a véleményének, miszerint abszurd egyáltalán az ötlet is, hogy várost építsenek vízre, pláne ilyen betegesen hosszan egy helyben tartva azt néhány földtörténeti korral mélyebbre süllyedt egykori szigetekhez ragaszkodva.

-Akkor már Armada valóban úszó, flexibilis városa, Jared, nem gondolja? Inkább építsünk egy olyat.

-Armada széthajózott ezernyi hajóvá, kisasszony. Fennis azért áll, mert bár lába között, mint folyóban mosó nőnek elfolyik a víz. ha nem haragszik a hasonlatért. De a talpait kemény sziklán vetette meg.

-Vagy bokáig az iszapban... - morogta Lora, de tovább méregette a falak repedéseit.

A nagy színházban, ahol a réges-régi, mágiával konzervált varázslatos bábfigurákkal adtak elő történelmi darabokat, olyan nagy károk keletkeztek, hogy a bábraktárt ki kellett üríteni. A hirtelen mentésben sokan részt vettek és a bábokat, csinos dobozaikkal együtt emelték át a csatornák felett ügyesen manőverező kisebb viharhajókra. Magukat a ládákat nem nyitotta fel senki, és szinte folyamatosan szem előtt voltak. Valószínűleg csak szinte, hiszen hetekkel később, mikor a helyreállítások befejeződtek és az öreg színházban ünnepi előadást terveztek adni a tenger és Fennis kapcsolatának helyreállításának alkalmából, vették észre, hogy a két legöregebb báb, a városalapítóként tisztelt Cleo és Romeo figurái eltűntek.

Fennisben tombolt a düh és a gyanakvás. A város létében úgy éltek az egykori városkapitány és családjának történetei, mint az emberek vérében a saját múljuk. Egyek voltak velük. Pontosan ismerték a vonásaikat, minden tettüket legyenek azok elhibázottak vagy dicsőségesek. És büszke szeretettel tekintettek a bábokra, melyeket az egykori majd újra városukba költözött előd, Mona Palazzi készített róluk. a városkapitány kérésére ezt a tényt, hogy egy ilyen ívet áthidaló időutazó Palazzi kisasszony, azt hogy személyes testvérien szeretett ismerősei a városalapítók titokban tartották. Így azt is, hogy a városkapitány Monát bízta meg azzal a cseppet sem veszélytelen feladattal, hogy keresse meg az ellopott bábokat.