Bábjátékos bábok nélkül

Romeo minden igyekezete is csak egy ember igyekezete. A világ pedig fordul, mozdul a maga kérlelhetetlen szabályai szerint. Bár néha vannak entitások, akik úgy tűnik felette állnak ezen szabályoknak és törvényeknek, de végső soron ők is csak morzsányi változtatásokat, ellenkezéseket tudnak foganatosítani ezen a gigászi, isteni építményen, amit világnak nevezünk.

Romeo értette annyira a világot, hogy tudja az amit öröklétnek nevezünk egy képtelen, létezhetetlen fikció csupán ezen szabályok között. Ami itt elérhető az a folyamatos változás olyan kordában tartott, gondosan terelgetett módja, ami megengedi, hogy a hosszan megőrizni kívánt rész fenn maradhasson. Ellentmondani látszik e két dolog egymásnak, ő mégis igyekezett megvalósítani. Ami a hajdani Velencét a mai Fennissel összekötötte az az a állandóság amit ő keresett és amit konzerválni kívánt. Velence zegzugos vízre épült, folyton penészedő tünékeny érzetű varázslatát Lora ha csak lehetett gúnyolta. Mondván mi értelme van vízre építeni egy várost. Nem vízre, hivatkozott ilyenkor a tényekre Romeo, hanem számos kis szigetre. Fennis, évezredekkel később ugyanazokon a kőkupacokon állt. Igaz felette több száz méternyi kő, iszap és víz állt, de a fizikai, kő-kő kapcsolat továbbra is létezett a felszínen álló épületek és a mélybe süllyesztett kövek között, amik egykor Velence alapjául szolgáltak.

Romeo és Cleo évtizedekig tartó kísérletezése és kitartó munkája eredménye volt az a katakombarendszer mely egyfelől a város szemetét alakítja át építőanyaggá, másrészt a város folyamatos, szinte állandóan ugyanazon  a magasságon tartott víz színét biztosította. Fennis együtt emelkedett és süllyedt a tengerrel. Évszázadok óta nem mosta hídjait és nagyon régen volt már arra példa, hogy a San Marco víz alá kerüljön.

Ezért is érte a várost sokként mikor egy esősebb őszön egy súlyos zivatar közepette a város körkörösre húzott utcáiban a csatornák vize elkezdett kimászni a járdákra és becsorogni az ajtókon, majd befolyni az ablakokon. A mágiák ellene feszültek a természeti erőknek és a kő porlott és a víz fallá állt és az embereken eluralkodott a félelem. Generciók hosszú sora született élt és halt meg Fennis zárt városában úgy, hogy fel sem merült benne önnön sérülékenysége. A tenger barátjuk volt, ahogy a folyamatosan átépülő kaptárváros zegzugos csatornái is. Árulás volt a víztől életükre törni. A város magas utcái beszorították őket és városfutásban szerzett falmászó tapasztalataik mentették csak meg több ezer lakó életét.

a károk olyan nagyok voltak, hogy a hadseregtől is el kellett vonni erős kezeket az újjáépítéshez. Jared Khem  és szeretett kedvese Lora Inocenti napokig ébren járták a romos utcákat és mérték fel a károkat. Minden erejükkel azon voltak, hogy a lehető leghatékonyabban segítsenek a helyreállításokban. A következő esős napok beköszönte előtt ki kellett találják és meg kellett építsék azt ami képes az ezer éve nem látott problémával elbírni.

Lora ismét hangot adott annak a véleményének, miszerint abszurd egyáltalán az ötlet is, hogy várost építsenek vízre, pláne ilyen betegesen hosszan egy helyben tartva azt néhány földtörténeti korral mélyebbre süllyedt egykori szigetekhez ragaszkodva.

-Akkor már Armada valóban úszó, flexibilis városa, Jared, nem gondolja? Inkább építsünk egy olyat.

-Armada széthajózott ezernyi hajóvá, kisasszony. Fennis azért áll, mert bár lába között, mint folyóban mosó nőnek elfolyik a víz. ha nem haragszik a hasonlatért. De a talpait kemény sziklán vetette meg.

-Vagy bokáig az iszapban... - morogta Lora, de tovább méregette a falak repedéseit.

A nagy színházban, ahol a réges-régi, mágiával konzervált varázslatos bábfigurákkal adtak elő történelmi darabokat, olyan nagy károk keletkeztek, hogy a bábraktárt ki kellett üríteni. A hirtelen mentésben sokan részt vettek és a bábokat, csinos dobozaikkal együtt emelték át a csatornák felett ügyesen manőverező kisebb viharhajókra. Magukat a ládákat nem nyitotta fel senki, és szinte folyamatosan szem előtt voltak. Valószínűleg csak szinte, hiszen hetekkel később, mikor a helyreállítások befejeződtek és az öreg színházban ünnepi előadást terveztek adni a tenger és Fennis kapcsolatának helyreállításának alkalmából, vették észre, hogy a két legöregebb báb, a városalapítóként tisztelt Cleo és Romeo figurái eltűntek.

Fennisben tombolt a düh és a gyanakvás. A város létében úgy éltek az egykori városkapitány és családjának történetei, mint az emberek vérében a saját múljuk. Egyek voltak velük. Pontosan ismerték a vonásaikat, minden tettüket legyenek azok elhibázottak vagy dicsőségesek. És büszke szeretettel tekintettek a bábokra, melyeket az egykori majd újra városukba költözött előd, Mona Palazzi készített róluk. a városkapitány kérésére ezt a tényt, hogy egy ilyen ívet áthidaló időutazó Palazzi kisasszony, azt hogy személyes testvérien szeretett ismerősei a városalapítók titokban tartották. Így azt is, hogy a városkapitány Monát bízta meg azzal a cseppet sem veszélytelen feladattal, hogy keresse meg az ellopott bábokat.

naplók - Kabbon Mortel

... Csak hogy ne aggódjon, ha erre jár, Khem úr, minden a tervek szerint halad. Ereszkedő kabinunkat hamar befogta a Shemarian névre újrakeresztelt csodálatos eleganciájú ékhajó. Mi pedig olyan vigyorgással ültünk eközben, bevallom, mint két gyerek és a dadus. Aretha sötét ívű száját nem hagyta el mosoly. Rosszallóan csóválta a fejét miközben a karmok befogtak minket. Kicsit ugyan manőverezgettünk előtte, csak, hogy ne legyen olyan átlátszó a művelet. 

Na nem tartott sokáig sem az ő örömük, se a mi vigyorgásunk, - hogy az ég szakadna rájuk szegecses léghajóival. Trebisch úr a megfelelő reakcióidővel cselekszik. Magam sem értem miért lepődök meg újra és újra, mikor harcolni látom, ezt az előd-gépet. A mozgását még a hegpáncélosok sem tudták kiszámítani, hogyan is vehetné fel a harcot vele egy kis létszámú léghajón utazó katona? Aretha persze meglapult az ajtónyílásban és onnan lőtte ki precízen, mesterlövészhez méltón a jeles zsoldosokat.

Persze nem dicső rögtön tizennégy sebesülttel és hat halottal nyitni, de egy ilyen csoda hajóért egy kalóz ennyit boldogan áldoz. Sikerült az hajóbefogást követő elvezetésünkkor olyan jól esnem a kis vaslépcső mellé, hogy nem akadályoztam a szabad mozgásban, és mégis elég jól kiláttam, hogy Arethának aládolgozhassak a lövöldöző fiúk ellen.

Nos mint látható nem leptük meg őket, ahogy ők sem minket. Átjutni a hosszú hajó farától a fejéig ez esetben sem volt könyebb, mint végigkúszni egy gengrisz murénán. A falakba épített zsilipelő rendszer nagyon hatékonyan kezeli a felgyűlő nehézségeket. lehet az tűz, vagy rebellis katonáktól, esetleg behatoló ellentől veszélyeztetetett működés, a rekeszesen zárható test segít ezeket a helyzeteket kezelni. Nagyon hasznos volt magunkon megtapasztalni ennek a működési mechanizmusát. Aretha édes, rezzenetlen fejjel lőtte végig magát a könnyű hajótesten. A Roset-féle nemesacél hajótestről a golyók visszapattantak így rendezve pokoli flippermeneteket egy egy rekeszben. Sajnos a csinos koblerfa lambériába pedig úgy ékelődtek be mint a szivacsba. 

A sebesültekkel nem bíbelődtünk sokat.Gondos ájultra koppantottuk és motozásuk után behúztuk őket egy raktárrekeszbe. Aretha jó feníszi módjára nem fukarkodott a mágiával sem, miközben a mennyezeten futva is akár, de mindenféle lehetetlen helyzetből lőtte a döbbent katonákat. Trebisch úr nem kevésbé látványosan, a véletlenek uraként természetellenesen fordulva és kiszámíthatatlan mozdulatokkal került közelebb a döbbenettől lőni is elfelejtő katonákhoz. Végülis - a gengris csókolja őket szájon - magam is ledermednék ha valaki így kezdene szembefutni a puskámmal. Szerencsére a jó oldalon állok, úgy hogy legyen elég ennyi a véresebb részből. A hajó felénél már eléggé elfáradtunk. A rekeszek olyan mód felnyitása, hogy azokban kár ne essék - hiszen a hajóért jöttünk, nem kívánunk kárt tenni benne - elég fárasztó és időigényes műveletnek bizonyult. De legalább szegecsről szegecsre kiismertük a gépet. Végül persze eljutottunk a vezérfedélzetre is, ahol addigra már nagyon vártak minket. Trebisch hidegvére nagyon nagy szolgálatot tett, de még így is sikerült hangot adnuk a csalódottságunknak, hogy Zedan Twillart, nem sikerül személyesen találkozzunk. Minden esetre kis erődemonstráció után elzártuk a tiszteket is. Aretha szemét azóta is a csapaton tartja. Úgy vélem kinézett magának egy legényt közülük. Furcsák ezek a feníszi nők. Trebisch úr nem különösebben a fogára való. Velem ugyan egyszer hajlandó volt összedörgölni a bőrét, de azóta hűvösebb mint valaha. Most meg kiszemelte itt ezt a tisztecskét, aki térdremegést kapott a tudattól, hogy egy feníszi viharhajó-kapitánynő áll előtte, aki ráadásul itt mint mesterlövész és robbantómester van jelen.

Szívemnek mindig kedves az a pillanat, az a tekintet, az a fény a szemekben ami akkor csillan fel, mikor a mindenkori foglyok, legyünk bár vizen vagy levegőben, megértik, hogy senki nem kívánja halálukat, hacsak nem fordulnak ellenünk.

Katonának lenni egy armadai vagy feníszi mellett igazán semmi, hogy a Szátyár rohassza beléjük azt a sok drága ételt amit felzabálnak két bevetés között. Semmi máshoz nem értenek. Mindig is mondtam Uthernak, hogy mennyivel komolyabb népség az armadai kalóz, vagy egy feníszi siheder, aki amúgy kereskedő, halász és fegyvermester is, hajózási tudományáról nem is beszélve, mind amellett, hogy kellő idomítás után persze harcolni is tud.

Itt állunk most, Zedan Twillart - hulljon a húsa mélyre a Tükör tenger alá - kedves hajóján és próbáljuk kitalálni, hogy kell egy ilyen monstrumot elvezetni.

Jared Khem naplóiból - 4

... Nem arra gondolok, hogy ne tennék meg újra és újra ennyit ezért a társaságért. Csupán arra szeretnék rámutatni, hogy kihívásink nélkül feszes összetartásunk valószínűleg andalító édeskés emlék lenne már a lassan fakuló hegek között. Testünk is éppoly feszes, mint a határidők és magunknak kitűzött feladatok. Itt vagyok lám most is, szeretett fon Amber úr egyik léghajóján, melyet magam építettem annyi éve már Shatter külvárosában azóta is álló szerelőcsarnokunkban. Vong úr szabta saját kezével rá a gudra bőrt, és ha emlékeim nem csalnak - már pedig nem szoktak - az a két fiatalember varrta össze őket hetekig tartó fáradhatatlan talpalással, akiket a csatorna mellett szedtem össze igen koszosan és büdösen, miközben azt firtatták hangos szóval egymásnak, melyikőjük e jelesebb ipari szabó.

Nos, hogy kétséget ne hagyjak még magamnak sem, e sokadik naplóm sokadik lapján, ezennel világosan igyekszem kifejteni gondolataimat a kalózkodással kapcsolatban.

Kabbon Mortell úr jeles hadvezér, még akkor is, ha ő maga magát kalózkapitánynak, szélhámosnak, vagy nemes - valóban nemes - egyszerűséggel kereskedőnek titulálja. Az a tény, hogy Armadán találkoztunk vel először, mely apró tény ugyan, de annál fontosabb. Ugyanis azokban az időkben mi foglyok voltunk, ő pedig armada egyik kiagyalója, megalkotója és azon három egyike, kik akaratukkal formálták a történelmet és Armada misztikus létezését egyaránt. Személyének ereje ma sem kisebb, erre emlékezni az egyik legfontosabb ezekben az időkben. Lojalitása annál kétségesebb. Bátorkodom papírra vetni, hogy míg szeretett sós vízre épült, összeharácsolt, ahogy drága hölgyem mondaná vérrel és nyállal tapasztott kalózvárosa állt, vagyis úszott, lojalitása egyértelműen oda kötötte. Most hogy ennek vége, és Fennis őt is kebelére fogadta, botorság lenne abban nyugodnunk, hogy ennek a lángoló szívű ravasz embernek ugyanazokkal a téphetetlen bilincsekkel fűzte magát Fennishez, mint az úszó városához tette.

Utunk az Újvilágba nyugalmasnak és könnyednek indult. 10 napot kellett volna már már unatkozva kibírnunk, kellemes társalgás, néhány izgalmas könyv, sakk és kártya segítségével. Ehelyett a második napon felbukkant mögöttünk a Fon Slatt birodalom Zedan Twilart után maradt csodálatos ékhajója, ami sokkal alkalmasabb kalózkodásra a levegőben, mint bármi más általunk látott repülőképes szerkezet.

Kabbon úr rajongása a Vladimir Roset tervezte szerkezetek iránt minden órával nőni látszott. Bátorkodtam hangot adni aggodalmamnak, mi szerint feleslegesen keveredünk bajba, ha nem hagyunk nyugtot a minket követőknek. Hiszen, ha meg akarnak közelíteni, elég egy egységet elugranunk. ha nincs a fedélzetükön hozzám hasonlóan felkészült térszakértő úgysem tudnak követni. természetesen fenyegetettség hiányában nem szökkentem a hajót bizonytalan térpontokra.

Nos mint azt féltem is, Kabbon úr a hatodik napon elegendőnek találta az okot, hogy ő és Trebisch úr még nem vezettek ékhajót, ahhoz, hogy a mentőkabinunkkal átnavigáljanak rá. természetesen figyelő szemeimet is igénybe kívánták venni, azzal együtt, hogy engem szeretett barátommal, Pjotral leküldtek megvizsgálni a 15 légyből álló úgynevezett gyors reagálású egységet.

Az éelmiszereinket krábban magába foglaló doboz ideálisnak tűnt a szállításunkra. A mentőkabin természetesen simán landolt a fon Slatt hajó befogójában, ahogy mi is simán landoltunk a Rethiroin nevü fogadó közelében. Megtekintettük a legyeket bújtató csűrt és az ott alvó pilótákat. Kedves barátom óvintézkedései után pedig egyszerűen haza, azaz a léghajó társalgójába repítettem magunkat. az ékhajó továbbra is ugyanabban a távolságban követett bennünket, ahogyan most is teszi. arról sem füst, sem zászlójeleket nem fogunk és semmilyen egyéb kommunikációra utaló változást sem észleltünk.

aggodalmam Dante és Kabbon urakért óráról órára nő...

 A vadász aludt. Álmában  a hegpáncélos parancsnokkal feküdt a Prothom Queen tatján. A zászlóshajó nyikorgó kötélzetén táncoló lidércfényeket figyelték, amikor Jate hirtelen felé fordult és a torkon szúrta. Dante álmában sem lepődött meg. Elsodorta Jatét és szétfeszített kezeit a széles deszkákhoz szorítva fölé kerekedett. a torkából csorgott a vér és a hangja nem a sajátja volt.
-Már megint, Jate? Már megint?
Felébredt. Az Amber Hole léghajótól meglepően halk, ám annál ismerősebb zajai között megbújt horkolás még otthonosabbá tette a helyet. Apró kabinját teljes egészében kitöltötte a széles ágy. Ovális ablakán át rálátott a sötét földre és a távol fodrozódó viharfelhőkre. Teste izzadt volt a fülke melegétől, és megfeszített az álomtól.
-Jate? - hitetlenkedve rázta meg a fejét aztán felült. sötét karamell színű bőre tátongó luk volt az ágynemű fehérségében. Dante az ágy szélére ült és zsabós ingét próbálta viszavenni, amiben az elmúlt napokatb is töltötte. Elfintorodott a szagától. Lába között ágaskodó férfiasságáról eszébe jutott aretha, a feníszi lövészlány, akit második hete fűzött. aretha szbája szomszédos volt az övével. Dante feltápászkodott és a nadrágjáért nyúlt, amikor meghallotta a szomszéd kabin ajtajának jellegzetes surranását.
-Aretha! - szólt elég hangosan, hogy kihallatszon. - Légy oly jó, és várj egy percet. - Mondta, miközben kezei szélsebesen gombolták be a nadrágját. az inget nyitva hagyta, hogy feníszi szokás szerint felrótt tetoválásai jól látszódjanak.
-Lenne kedved velem reggelizni? - lépett ki a kabinból a szenvtelen arcú lövész elé.
-Szerencsére rosszabb társaságom már nem is akadhatna. - vigyorodott rá a lány és elindult a trsalgó felé.
A tágas helységben a romos asztalnál kabbon Mortell ücsörgött, késével céltáblát farigcsálva az egyik edényalátétből.
-Á, Dante. Kisasszony! - a lányra villantotta azt az ádáz mosolyát ami egyes nőtípusoknak ellenállhatatlannak tűnt. Arethára hatástalan volt, de ez Kabbonnak nem szegte kedvét. - Megpróbáltalak felkelteni, de csak nyöszörögtél.
-Szarul aludtam. - hagyta rá a vadász és hellyel kínálta  lányt.
-Mortell úr, megkérném, hogy a faforgácsot a tegnapi kacsából maradt darabkákkal együtt elvinné kérem a konyhába?
Kabbon arca megnyúlt. Kezében megállt a kés.
-Majd kiviszi akit zavar, kiasszony. - mondta komolyan. - Bár nem vagyok oly nemes származású, mint ön, azért messze nem vagyok cseléd.
-Távol álljon tőlem, hogy megsértsem, uram. - mondta szenvtelenül Aretha, miközbe finnyás mozdulatokkal igyekezett kisebb területre szorítani a lassan szagló ételmaradékokat. - Csak úgy láttam az étekezésen már túl van, és igen sok szabad idővel és energiával rendelkezik.
-Ahogy gondolja. - mondta Kabbon és feltornyozta a tányérokat az egyik kezébe.
Dante rosszat sejtett a kalóz ilyen gyors hangulatváltozásában.
-Beszélnünk kelle. - vakkantotta elmenőben Dante felé, majd távozott a csipkésre faragott lengőajtón át a konyha felé.
-Biztosan remek harcos. - morgott Aretha.
-Igen. - bólintott Dante, majd elvigyorodott. - Hozzám hasonlóan. Csak mg ő nagyszerű kereskedő is, addig én sokkal kellemesebb társaság vagyok.
-Nem érdekli a mondanivalóm, fiatalember? - kukkantott be a lengőajtón Kabbon. Dante látványosan csóválni kezdte a fejét az elcsépelt vicc hallatán. - Ne haragudjon, kisasszony, de attól tartok pár percre magára kell hagynom.
-Fiúk játéka. - bólintott a lány fel sem nézve. - Semmi nem fogható ahhoz.

A folyosón metronómhoz fogható állandósággal zengett Pjotr fűrészelés szerű horkolása.
- Hogy bír emellett aludni Mona? - szakadt ki Dantból.
- Elmemágus. - Hagyta rá Kabbon. -Nem érdekli.  Jöjjön. - intett a konyha felé. - Sokkal izgalmasabbat akarok megbeszélni magával.
Dante felült a konyhapultra, Kabbon megállt a konyha ovális ablaka előtt.
-Ült valaha ékhajóban?
-Mikor Lamuziában elfogtunk két shatteri gyárhajót akkor a torpedóba is beültem, amit épen építettek. De nem volt röpképes, szóval... csak úgy. - Dante kisfiúsan elmosolyodott. - Nem.
-Nzeretne?
-Persze. Van magánál egy? - ugrott le a pultról és széles ezerfogú vigyort villantott meg a kalózra.
-Nem viccelek.
-Jake hajójára gondol?
-Igen, ami ha minden jól megy, már nem sokáig Jake hajója.
-És hogy?
-Hát a mentőkabinnal. Pjotr a földi egységet szeretné. Gondoltam Jareddel lemehetnének, mert Jared úgyis hazahozza a pokol tornácáról is. Danténak lehorgadt a jókedve a pokol emlegetésére, de Kabbon nem tudhatta Dante élettörténetét, így a rosszulléteit sem ismerte, amik a pokoljárás óta kapták el időnként.
-Kb mindenhonnan, igen. - visszaült a pultra. - Szóval mi ketten a mentőkabinban elugrunk jakehez egy kávéra, ők meg addig elvesztik neki a földi egységet?
-Ahány ember, annyi haditerv. - vigyorgott rendületlenül Kabbon.
-Arethára hagyná a hajót?
-És Dr. Phortosra, persze.
-Persze. - Dante elkomolyodva meredt a térdeire. - Oké. - pattant fel hirtelen. - Menjünk. Aztán majd mi ott maradunk az ékhajón, a többiek meg elviszik ezt.
-Jó. - Kabbon összeütötte a kezét.
-Hiányzik a flotta, mi? - Dante pimaszul állt meg a kalóz előtt.
-Ne szemtelenkedj fiam! - perdült meg kabbon és már indult is.
-Mi értelme amúgy ennek, Kabbon? Minek nekünk egy torpedóhajó?
-Ha nekünk egyel több ven, akkor nekik egyel kevesebb. - vigyorgott hátra majd eltünt a kabinjában.

Elnézést kisasszony. - ült vissza a lövész mellé Dante.
-Már befejeztem. - bólintott a lány és felállt. Dante leste a karamella színű vállakat a lenge feníszi roha alatt és újra megkívánta a nő ruganyos fiús testét.
-Lennél a társaságom még egy kis időre? - fogta meg a kezét Dante és a lány tekintetét keresve a lány tenyerébe csókolt.
-Tud már feleannyit az örömszerzésről Dante, kedves, mint egy született feníszi?
-Minden alkalommal megdöbbenek a pofátlan rasszizmusodon, Aretha, édesem. - állt fel a vadász és finoman megfogta a lány torkát. A szabadon maradt karamell színű kéz a nadrágjába csúszott és durván fogot rá meredő farkára. Dante nem zavartatta magát és szinte a fejénél foga tartva a lányt elkezdte körbenyalogatni az ajkait és lassan egyre mélyebbre tolni a nyelvét a lány cseppet sem ellenkező szájába.

A korlátnál állni és nézni a távolban egyre laposodó Shattert régi idők ízét idézte fel Jaredben. A léghajó jellegzetes zajai a süvítő szélben már-már otthonos volt. Erősen fogta a korlátvasat és igyekezte nem szem elől téveszteni a mögöttük pontként osonó torpedóhajót. Jared addig figyelte, míg a szemeit a szél könnyesre nem csípte. Akkor sóhajtott és visszavonult a társalgóba. A társaság zöme már nyugovóra tért a sűrű nap után. A lenyugvó nap felé mentek, így az este órák hosszat tartott már.
Pjotr a lepusztított asztalnál ült és laposfogóval hajlítgatott valami drótot egy kisebb kő körül. Felnézett Jaredre.
-Üljön már le, mérnök úr. - morrantotta a foga között. - Fon Slatt nem fog nagyon lemaradni tőlünk, ebben bízhat.
-Igen, igen. - hagyta jóvá Jared és lopva az orosz kezeit figyelte. - Rég dolgozik ezen, ugye?
-Mindig csak egy keveset. - Bólintott fel sem nézve Pjotr. - Csak annyit amennyire idő és figyelem van. - mosolyogva nézett fel a mérnökre. - Ha sokat verekszünk estére remeg a kezem.
-Á!. - vonta fel a szemöldökét Jared és gyorsan végiggondolta mikor ütött meg bárkit is az elmúlt közel negyven évben.
-Nem jeleskedem ilyen tapasztalatokban.
-Szerencsére. - Pjotr mosolyogva csavargatta a finom drótot. - Mi lenne akkor a mi dolgunk?
A csend a léghajón sosem volt csend. A nyikorgó fa, a rebegő vásznak, az olajosan csusszanó alkatrészek és nyikorgó kötelek elég komoly zajt csaptak. A két férfi hosszan ült egymással szemben a lecsavarozott lábú hatalmas asztalnál. A szobából a szél már kiszippantotta a hideg sültek illatát.
-Hm. Mit mondott Mona kisasszony, megérkezett az eső? - kérdezte nagy sokára, mint aki hosszú elmélkedésből réved.
-Igen. A vízszint majd' egy métert emelkedett. A gépei nagyszerűen működnek.
-Egyenlőre.
-Ne legyen olyan kis hitű, Jared. A maga gépei és Lora kisasszony keze együtt verhetetlen páros.
-A víz komoly dolog.
-Tudom én azt, tudom. - Pjotr hátradőlt és egyik kezében a kis mütyűrt fogva, másikban a fogót, nyújtózott egyet.
-Nem kíván lepihenni?
-Még maradnék egy keveset, ha nem zavarom.
-Nem, dehogy. - Jared elmosolyodott. - Mit gondol, Fon Slatt mérnökei mennyit fejlesztettek azon a hajón?
-Gondolom tőlük telhető mindent bedobtak.
-Én is ettől tartok.
-Én nem tartok ettől. Ön velünk van, Jared, és az ön elméje sem sokat pihent. - felpillantott a mérnökre.
-Nem szabad elbizakodottnak lennünk, Pjotr. Ha megengedi. Tisztelnünk kell az ellenfeleket.
-Ó hogyne.- Pjotr szórakozottan bólogatott, aztán letette a kis tárgyat a félig kiürült borospohara mellé. A bor aranysárga volt és sűrű mint a méz. Pjotr hosszasan nézegette anélkül, hogy felemelte volna. - Mit mondott? Borostyánsör? Inkább bor, nem gondolja?
-Igen. De ön is ismeri a szokások hatalmát, hiszen ön havasvári, nemde?
-Jaj dehogy. - vigyorgott az orosz. Havasvárakhoz csak annyi közöm van, hogy ugyanaz a földrész. -elfordította a fejét és egészen közel hajolt a borhoz.
-Jó reggelt uraim! - Kabbon hangja friss volt és ismét ott bújkált benne az annyira jellemző pajkosság.
-Reggel? Már reggel van? - pattant fel Jared.
-Sajnálom, hogy ki kell zökkentsem Khem úr, de az ég nyugati aljának vöröslése ez esetben a reggelt jelenti.
-Menjen aludni jared. Mi addig szemmel tartjuk az eget Kabbonnal. - bólogatott Pjotr.
-Hát jó. - hümmögött a mérnök és elvonult hálókabinjába.
Kabbon Mortell hümmögve turkált a tálakon maradt ételek között, majd leült és lábát feltámasztott a szomszédos székre. Egy szőlőfürtött csipegetett és a nagy kerek orr ablak fele pislogott.
-Maradt még csengődió is. Láttam hogy rákapott tegnap. - mutatott egy letakart edényre Pjotr.
-Isten ments. - nevette el magát a kalóz. - Egy életre bezabáltam belőle tegnap.
-Fon Slatt hajója továbbra is a nyomunkban van. Van valami gyors reagálású egysége is, ami követi. Nem hiszem, hogy bármit is a véletlenre bízna.
Kabbon komótosan ette a gyümölcsöt majd visszafordult Pjotr felé.
-Mondja csak, az ön értelmezésében mi mit csinálunk?
Pjotr felvont szemöldöke alól igyekezett olyan bután pislogni a kalózra amennyire csak telt tőle, úgy válaszolt.
-Gondolom, mi szinte mindent a szerencsére hagyunk.
Kabbon öblös nevetése betöltötte a társalgót.
-Mindig meg tud lepni. - letette a szőlőt és előre men az ablakhoz.
-Khem úr nagyon óvatos. Én a hirtelenebb dolgok híve vagyok, ugyenakkor szeretem elkerülni a felesleges vérontást.
Pjotr egyetértően bólintott és feltette a lábát a Kabbon elhagyta székre. kezeit a feje mögött sszefogta és komoly arcot vágott.
-Tegyük fel, hogy minden lépésünkről tudnak. - magyarázott Kabbon a lenyugvó nap felé. - Tegyük fel, hogy azt hiszik Fon Amber úr velünk van ezen a kellemes hajón. - hátrapillantott Pjotra majd újra előre néze magyarázott tovább. - tegyük fel, hogy maga Jake Fon slatt is azon a helyes kis ékhajón van odakint.
Pjotr bólintott.
-Erre van némi esély.
-Van. - hagyta jóvá Kabbon. - De mi van, ha ez az egész ezzel a könnyen észrevehető hajóval csak altató pirula?
-Én nem vagyok ennyire bonyolult.
-Én sem. - vigyorgott Kabbon. - De ezek shatteri nehézfiúk, ezek a bonyolultnál is bonyolultabbak.
-akkor?
-Nézzük meg. - Kabbon Mortell beakasztotta hüvelykujjait széles szines kendőjébe, ami a derekát fogta körbe. Vigyora olyan pimasz volt, hogy még Pjotr is elmosolyodott.
-Nagyon unatkozik Kabbon?
-Nagyon. - hajtott fejet a kalóz és tett pár lépést az orosz felé. - Van egy édes kis mentőkabin itt a hajónk alján. Három személyes, de az most mindegy. Elugorhatnánk és lepikkanthatnánk ezt a szépséget itt. Tudja, azt a kedves kis torpedót ami csak egy pontocska a horizonton ha hátra nézünk.
-Ha én mondanám meg mi legyen. - Állt fel Pjotr. - Én a lenti gyors egységet zárnám be valahova.
-Színt tiszta összezavarás?
-A torpedóhajóval nem tudunk és reményeim szerint nem is akarunk mit csinálni. Letesszük a magvetőt és kész. A földi egységük azonban ha kárt nem is tud tenni benne, megzavarni a folyamatot meg tudja.
-Azt mondja bezárni?
-Igen. Egy kis időre. - Pjotr megropogtatta a derekát. - Feleslegesen nem ölünk meg senkit, ugye Kabbon?
-Nem nem. - a kalóz vigyorgott. - És mi lenne ha fognánk, és amolyan armadai szokás szerint elkötnénk a torpedót?
Pjotr nézte az öreg martalócot, akin valahogy sem az idő sem a gengris érdes nyelve nem fogott, aki kikerült a vérburokból amit a Baist nem tudott, aki leölte Közösköd bansheeját és aki felépített egy csodálatos várost hogy végül hagyja csónakokra esni egy álomért.
-Nem bír magával Kabbon. - nevette el magát Pjotr. - Hogy csinálná?
-Hát... először is odamennék... ugye? - megfordult a tengelye körül és lassan egymásra fektette a két tenyerét. - becsusszannék valami réseken. - Olyan arcot vágott mint kit a konyhában süteményszél lopáson kaptak. - Aztán spontán feltalálnámmagam.... Például.
-Például? - Pjotrnak nagy önfegyelemre volt szüksége, nehogy elnevesse magát. - Mifelénk az ilyesmit bajkeresésnek hívják.
-Mifelénk munkának. - Mortell arca komolyra váltott. - Felkeltem a vadászt.
-Nagyszerű. - bólintott Pjotr. - akkor nem lesz senki józan aki gáncsot vessen ennek a kis unaloműzőnek.
-Valóban? - Mortell megveregette kifele menet az orosz vállát. - Akkor már kezdhetem is.

Az órák hosszat lemenő nap fényében a szinte láthatatlan hatalmas léghajó és a nyomában az ék formájú társa lassan zsugorodott. A Fon Amber nevével jelzett szépségből hamarosan levált egy kabin és kisvártatva egy csomag is zuhanni kezdett. A horizont narancssárga fényében aranykeretben látszott ahogy a mentőkabin egyenesen nekimegy a torpedóhajónak.
Keats, a viharhajón csóválta a fejét, és immár sokadszora kellett eldöntenie, hogy jelenti e a kalózkodást a főnökének, vagy sem. Végül úgy döntött ez esetben biztonságosabb a kis társaságnak, ha szól és bár állt egy fél percet a kabin előtt, végül mégis bekopogott Uther Doulhoz, hogy jelentsen neki.