Mona - Vendégbejegyzés

Nem értette, miért küldte az Isten az atyához a sereggyűjtés és pokoljárás feladatával azt a túl simulékony, tapadós érzetű Sheilát, ehhez a Világoskékecskéhez meg magát Metatront. Igazságtalannak érezte a dolgot - bár nem volt sok baja Kathleennel. Igazából nem érdekelte a lány. Könnyűnek érezte, súlytalannak - olyasvalakinek, akire nem lehet építeni, mert az első nehézségnél pont úgy omlik össze, mint korának obszcén rajzú franciakártyákból könnyű kézzel épített várai. Azt sejtette, hogy Kathleen mit gondol róla, hogy durva, modortalan, erkölcstelen rosszlánynak tartja, de nem rázta meg különösebben. Még rá is tett egy lapáttal, ha a lánnyal beszélt. Amikor belinkelt hozzá, egy pillanatra elfogta a kísértés, hogy kicsit beletúrjon az elméjébe, hogy mégis tudja, mire számíthatnak tőle, de aztán hagyta a dolgot. Nem akart csalódást okozni Romeo emlékének. Így aztán igyekezett korrekten megtanítani Kathleent néhány linkbeli alapvetésre. Persze nem amiatt volt bizalmatlan, mert a lány a Pokolból jött - nem voltak illúziói arról, hogy ő maga később majd hova kerül -, Mona továbbra is alapból bizalmatlan volt. Az ő szíve csak az atyának, Cleonak, Romeonak és persze Pjotrnak állt tárva-nyitva, mindenki másnak ismét és ismét meg kellett küzdenie a bizalmáért. Lorát és Dantét az együtt töltött Végtelen Nap után bajtársnak tekintette, de a Pokolban nem volt lehetőség arra, hogy a mindennapi életben is összekovácsolódjanak és barátokká váljanak. Valójában Mona nem igazán hitt benne, hogy fog valaha is olyan forró szeretetet érezni bárki más iránt, azon a négyen kívül, akiket a családjának tekintett. Újra és újra belemart a bánat, ha eszébe jutottak. Ott a mólón mintha teljes súlyával nehezedett volna rá a százötvenezer év, hogy le kellett ülnie a teher alatt... megértette, hogy nincs tovább. Nem érintheti meg a kezük nyomát, még a levegőt sem szívhatja be, amit azok hárman valaha belélegeztek. Meg kell tanulnia nélkülük élni. Igyekezett nem gondolni erre, és élőnek megtartani legalább a fejében őket. Gondosan óvta a közös fotókat, az utolsó napon kért hajtincseket. És kapaszkodott a tudatba, hogy legalább Pjotr megmaradt neki... elsősorban mint szerelme, persze, de mint utolsó családtagja is. Tudatosan fordította teljes figyelmét az új életük megteremtése felé, különben megbolondult volna a veszteségtől és a hiánytól. Emiatt egyelőre nem merte megnézni az atya zsákjának tartalmát és a fejében a becses ajándékot: Marco atya közel teljes életének emlékképeit - bár nagyon vágyott rá, hogy gondolatban együtt legyen vele (és azt is tudta, információkat találhat Kathleenről). És magának sem vallotta be, de félt attól is, amit majd az atya emlékei közt talál saját magáról, hiszen immár nem tud korrigálni, nem tud megváltoztatni semmilyen meggyőződést vagy ítéletet.
A saját zsákjában lapuló három kedvenc mintázófára gondolt, és a kis tömb galambfehér agyagra, amit az utolsó pillanatban csúsztatott be mégis. "Az arcotokat formálom meg belőle..." - gondolta sajgó szívű szeretettel.