A szag, kicsit mint Velencéjé. Mona szemében gyűltek a könnyek, ahogy egyre közelebbinek érezte a pillanatot mikor végre ismét viszontláthatja Romeot. Utálta a gondolatot is, hogy meg kell mondja neki, hogy Cleo meghalt. A köd oszlott körülöttük, és engedte kirajzolódni a nedves deszkájú mólót, a víz apró hullámait, a távolban elhaladó háromárbócos vitorlást. Pjotr megszorította Mona kezét, felhívva a lány figyelmét a szokatlan hajóra. Ahogy a köd oszlott láthatóvá váltak a házak a hátuk mögött. Cseppet sem hasonlítottak Velence épületeire. Mona megdermedt, aztán lassan lerogyott a földre. Lábait felhúzta és átölelte. Lassan ringatta magát miközben a gyász elborította teljesen. Azonnal tudta, hogy soha többé nem látja viszont Romeot, de Velencét vagy Rómát sem.
Lora és Kathleen elindultak a part és a város felé. Dante kicsit megkésve követte őket, mert a lassan távolodó hajó teljesen lenyűgözte.
Pjotr lekuporodott elé. Finoman simogatta a haját és igyekezett erőt sugározni felé és biztonságot.
-Gyere Mona, meg kell tudjuk hol vagyunk.
-Egy másik korban, basszus! - Mona kezdett kiborulni. - Nimohiel, nem igaz, hogy rossz korba hoztál minket! Hogy tehetted ezt?
Végigbotorkáltak a mólón. A raktárépületek előtt hordárok siettek súlyos ládákat cipelve vagy furcsa gépeket vezetve. Néha lovaskocsik száguldottak el, hangos patacsattogással. Kathleen elégedetten sóhajtott. A világ nem sokat változott, mióta ő meghalt. A pokolban töltött napjait igyekezte minnél előbb elfelejteni. A látvány ismerős volt. Nem úgy a többieknek.
Dan elnézett a parton mindkét irányba, és gyermekkorának kedvenc regényeinek helyszíneit látta egy pillanatra maga körül. Hajók és aszárazföldi járművek, a füstszag, ahogy a víz szagával és gőzzel keveredett, az emberek öltözéke mind mind dickensi és vernei történeteket idézett fel benne.
Lora beterelte őket egy épület beugrójába és kellően szétkente az árnyékokat ahhoz, hogy ne szúrjanak szemet modern ruháikban.
A lovaskocsik utasai voltak a leg látványosabbak. Ruháik a viktoriánus kor idézték, a kocsijaik, melyeket hol ló hajtott, hol gőz míves intarziás vagy ornamentikusan faragott díszítésűek voltak. Grandiózus mozifilmdíszletnek tünt a hely. Lora felvont szemöldökkel bámult meg egy gőzautót, különösen annak csipkeszerűen áttört ajtaját.
-Fogadjunk, hogy van rabszolgaság. - vágott fancsali arcot miután az autó kikerült a látóteréből..
-Fogadjunk. - biccentett Dante. - Szerintem is van. Ki szerint nincs?
Katheleen udaviasan ellenfogadott.
-Oké. Fújt egy nagyot Dante, mikor végignézett magukon. - Akkor én elmegyek ruháért.
Mona ült egy ládán és sírt. Annak a bizonyossága, hogy más korban vagy más dimenzióban vannak mint Romeo, mint az ismert világ mély gyásszal töltötte el. Mert ha meghaltak volna a pokolban, mint Cleo, aki egyszercsak lefeküdt és összesett, akkor már mindegy lenne. De túlélték, és nem oldódtak Nimohiel fényébe, mint Cleo, hanem itt vannak, és élhetnek, akár élhetnének tovább Marco atyát és Cleot gyászolva, de mégis tovább, együtt, a közös emlékeik helyszínén, a szeretett házban ahol ott van a nyomuk, a szerett városban ami annyit követelt tőlük. Nem készült erre. Nem gondolta, hogy valahova egészen máshova, máskorban érnek majd ki a pokolból. Elképzelte Romeot idősödő olasz férfinak, és újra elsirta magát, mikor belegondolt, hogy ezzel a tudattal kell továbbélnie.
Lora belekóstolt az árnyékokba. Figyelte a vizen megcsillanó fényeket és árnyékokat, aztán a homlokára csapott és összegörnyedt.
-Jaj, hát tudom mi történt! Tudhattam volna.
Mindenki ránézett. Ki rosszat sejtve, ki kiváncsian.
-Annak a korszaknak vége. Nimohiel is megmondta, emlékeztek? - Homolkát fogva beszélt, mint aki rájött a vicc csattanójára. - Olyan meszi régbe veszett már, mint a ti korotoknak Atlantisz. Új kor ez. Egy másik. Semmi köze ahhoz amiből elindultunk. - Értetlen arcukat látva csendesen hozzátette - Évezredek teltek el. Lehet hogy százezrek is.
Dante elemében érezte magát, hiszen ha ez a kor mechanikus csupán, akkor mágikus képességeik nélkül is nagyon magasra juthatnak. Feltalálhatják az elektronikát, például. Hosszú magabiztos léptekkel szelte az utcákat sötétkék kezeslábasában, amin pokolban használt fegyverzete és egy övtáska lógott. Hamar talált szabóságot. Kézzel-lábbal elmagyarázta hogy mekkora női ruhára van azonnal szüksége a gazdájának, aki az elkövetkező napokban rendezi is a számlát. Névként egy pár sarokkal lejebbi beszlgetésből elcsípett nevet mondta be. hogy valóban név volt e, csak itt derülhetett ki. Az volt, méghozzá ismert név. A szabó értőn bólogatott és pár ruhával tért vissza.
Dante immár egy úrimeber öltözetében, egyre jobban érezte magát ebben a furcsán ismerős de azért hátborzongatóan idegen városban. A legszembetűnőbb, hogy itt nem voltak elektronikus eszközök. Sehol egy neonreklám, sehol egy utcalámpa. A lassan alkonyodó ég előtt klasszicista és art dekot idéző épületek sziluetjei sötétlettek, és a tovarohanó lovaskocsikon elegáns hölgyek fogták a kalapjukat.
A Lora által kiszélesített sötétben aztán szépen felöltöztek a lányok is. Kathleen segített a fűzők és alsóruhák helyes elrendezésében. Már egészen besötétedett, mikor elindultak szállást keresni. Alig mentek egy keveset, amikor Khatleen egy zsebesre hívta fel a figyelmüket, a maga kedvesen úrihölgy modorában. A fiúk összenéztek, Lora kajánul elmosolyodott és lemaradt kissé a társaságtól. A zsebes meg is érkezett és valamit lelkesen magyarázva közel is hajolt az angyalhoz. A keze azonban túl lassú volt . Lora megfogta, és a fickó szemébe nézve annyit mondott csak Itália letűnt nyelvél:
-Erre rábasztál!
Hála jólöltözöttségüknek és a tolvajnak, hamar találtak is egy elég puccosnak tűnő hotelt. Az idegen írásjelek és a z idegen hangzású nyelv nyaralás érzetűvé varázsolta a sokkot. Csak Mona szeme csillogott homyályosan, mint egy rémálmoktól gyötört alvajárónak. A zsebtolvaj nem mert Danténak ellenkezni. Pjotrnak is elég fenyegető volt, hogy a fickó rezzenni se merjen. Mona végül belépett az elméjébe, hogy megtudják hol vannak és melyik évben.
A lakosztály három szobából és egy hallból állt. A zsebes emlékeinek böngészése hosszú órákba telt. Lassan megértette, hogy nagy bántalmazásban sem lesz része, de el sem hagyhatja a szobát. Mona mint egy rémisztő kísértet ült a fickóval szemben. Kisírt szemeit fókuszálatlanul szegezve a fickóra csak olvasta az infót annak fejéből, és szintelen hangon mondta fel, angolul.
-Zodiákus alapú a naptár. Ugyanúgy 12 hónap van, négy hét per hónap és 24 óra egy nap. A földrészek alakja más, és ő nem is tud minden földrészről csak nyomokban. Olyan, mintha nem lenne felderítve az egész bolygó. A város neve Shedhalton. Kb Hollandiához hasonlít mind elhelyezkedésében, mind jellegében. Tengerből él. Van valami anyag... földnektár a neve. Olyasmi mint az olaj, csak mintha kissé mágikus lenne. Sokféle ország van... Mintha nem lenne elektronika, csak mechanika... Vannak testbeépített gépek. Ezeket vagy drága pénzen veszik vagy büntetésül kapják. Van adós rabszolgaság és van kizsákmányolt gyarmati életmód ami leginkább a rabszolgaságnak felelmeg. A nők szinte egyenrangúak.
Mona kihúzta magát. A férfi az arcát fürkészte, és semmit nem értett.
-Vannak delfinemberek és homáremberek is. A fickó ilyeneket látott, de létezhetnek mások is. Repülés nem nagyon van. a tengeren sok a kalóz. Az országok sokkal egyedibekk, mint a mi korunkban voltak. Ez a város biztonságos.
Késő éjszakáig gyűjtötte az adatokat. a többiek közben lefeküdtek aludni. A zsebesnek is adtak egy ágyat. Pjotr kornyadozott csak Mona mellett. Végül megelégelte és ágybadugta az ájultan fáradt lányt.
A Baist
Uther Doul
Pjotr
Dan Trebisch - Dante
Jared Khem
Mr. Blackwood
Doctor Porthos
Keats Opperoe
Lourie Hervitt 'Fiend'
fon Amber
Penelope Khinna fon Amber
Adrianus Gerenione
Jake fon Slatt
Z
