Hegek

Lassan nyitott be, szinte elgondolkozva, abba a lefalazott kis sufniba, amit eddig raktárnak használtak. Alig volt nagyobb mint egy ablaktalan alvófülke. Raul Van Hesse elmocskolódott köntösét szerencsétlenkedve próbálta magaköré fogni. Összekötözött csuklóját alvadt vér szinezte barnára. Gyér fehér haja kócos glóriaként fogta körül csillogó koponyáját. Szemei idegesen villantak az Utasra.

-Na végre. - köhhentette és szívott egyet az orrán. Igyekezett állásba emelni sovány testét. - Ideje távoznunk innek, David.

Az Utas hátát az ajtónak vetette és megszemlélte a kezében tartott bonyodalmas műszert. Hosszú vékony huzalok és csuklókban könnyen hajló vékony drótok, melyek ügyes fogó-végbe végződtek az egyik oldalon, és érzékeny fogantyúkba a másikon.

-Lene egy kis műtét még előtte. - felnézett a doktorra.

-Ohh. Hogyne.

-Rejtekládák. Egy leányban. Gerincmenti. Záras, de immobilis. - míg beszélt szinte játszott a kezében tartottűszerrel.

-Minek?

-Mert.

-Immobilis... záras. Mikori?

-Féléves.

-Ohh! Azt nem. Juga Retorres már halott. Örökösödés még meg sem kezdődöt, úgyhogy az özvgyi szajhát szólítottam fel. Van egy kis kártérítési szándék benne, de a fiókok maradnak nekem.

-Nem fiókok, Raul, rejtekládák. Corbunzon, Latratoria állomás, keltető. Tavasszal építetted.

-Ohh. Igen. Emlékszem. Azt meg ellopták. Igen, emlékszem. Öten voltak. Öt alkatrész. Ellopta az a redves Twillart.

-Hm. - Az Utas elmosolyodott. - Ki kell venni a lányból, Raul.

-Itt van? - az öregember felélénkült – nah, jó, akkor mégis el tudom adni. Csodás.

-Vedd ki belőle.

-Mi van veled, David? Miért venném? Miért nem menekítesz ki ezektől a vadaktól és megyünk vissza a Medúzára? - mos először nézett az Utas szemébe. Aztán előrehajolt, aztán visszahőkölt.

-Előbb vedd ki a lányból a rejtekládákat.

-Minek kellek ahoz én? Vedd ki te ha annyira akarodf. Gondolom Twillárt jól megfizet. - nyekkenve zöttyent vissza a fal tövébe.

-A lánynak életben kell maradnia.

-Nem kell. Miért kellene.

-Ezt nem te döntöd el, Raul. Az a lány fontos.

-Szaros kis söpredék mind. Nem érdekel. Vigyél vissza a Medúzára, ott megműtöm a lányt. - elmosolyodott.

Az Utas nézte egy pár másodpercig a mosolyt asztán odalépett az öreghez és a elkapta a nyakát. Állásba emelte könnyedén. Nyugodtan, tagoltan beszélt az öreghez.

-Nem kérlek, Raul, hanem utasítalak. Ezek az én embereim, az én újraformáltjaim, és a tűz ami elemésztette a Medúzádat a Sámsonnal és a Leviatánal együtt az is az én tüzem volt.

-Nem, nem. - köhécselt az öreg doktor. - Csah a Leviahán éhett le. Éhzem. - harákolta. Az Utas leengedte.

Nézték egymást. Az öreg a nyakát tapicskolta és köhécselt, az Utas mozdulatlanul magasodott fölé.

-Állj föl. - mondta végül és nyugodt mozdulatal letette a műszert majd visszafordult és felelmte az öreg orvost és leültette a krumplisládára. Nyugodt, kimért mozdulatokkal megkötözte aztán a fejét egy húskampóhoz kötve stabilizálta. Az öreg csak köhécselt és motyogott.

Mikor végzett, az Utas kiment és leült az ebédlőasztalként használt ládákhoz. Remegett a keze.

-Na? Menni fog? - kérdezte Uther miközben egy almát rágcsált. Egy óra múlva mennem kell. Addig tudok segíteni.

-Ne menj be hozzá ha jót akarsz. - sóhajtott. - Adj egy kis latraki keserűt.

-Nah. Azt hittem titokban tartottam a létét.

-Ne viccelj. - megrovón nézett fel a fiatal kapitányra. - A saját tulajdonomra mindig figyelek.

Uther vigyorgot. Bólintott és már indult is a kis halványsárga flaskáért. Átadta, majd leült az Utas mellé.

-Ma sem műt?

-Minden nap ugyanaz. Minden nap eljátsza és én minden nap megpróbálom áttörni a védelmét. Nem megy, Uther. Egyszerűen nem megy. - visszaadta az üveget. - Tegnap felhozta a múltat. Tegnapelőtt rámtámadt. Ma meg... ma már nem láttam értelmét bántani.

-Kirri jól van.

-Véget kell vetnem ennek. Elég volt. Ha úgy látod jónak, ma kifordíthatjuk.

-Jól van. - ő is meghúza a kis üveget. - Akkor inkább most, mint később.

Az Utas biccentett és odalépett Lizihez.

-Vigye ki innen az embereket. Menjenek fagylaltozni, aztán a vursliba. - mondta megrovó hangon és átadott egy köteg bankót a nőnk. Az kimeresztette a szemét.

-Műtünk.

-Ohh. - Lizi elvörösödött aztán elfehéredett. Emlékezett a műtétre ami a kezéből szövőgépet csinált. Magáhozszorította a bankókat, pukkedlizett sután az Utasnak és kisietett az udvarra. Az ott lustálkodó matrózok pár perc múlva hangos sleppként kísérték le az alvárosi örömnegyedbe.

Uther levette az ingét és kezet mosott.

-Nem rossz nap ez a mai. Kezdjünk hozzá.

Az Utas bólintott és leszegett fejjel lépett be a kamrába. Az öregember szájából nyálpatak csordogált. Kikötözött tetste remegett. Szemei fennakadtak.

-Hogy az a nyűves hatlábú anyád fogatlan szája szopná ki belőled a maradék velőt is te kérgesfarkú csúszómászó. - folyt ki az Utasból, miközben odalépett és benyúlt az öreg dohszagú szájba.

Uther becsukta maguk mögött az ajtót és csak állt és figyelte az Utas mozdulatait. Ami ráfröccsent sem vette észre, és amit tett z Utas sem bírálta el. Jel volt, tanú és szolga és társ, pap és cinkos és hóhér is egyben. Nem sokat tudott a Shatter gépmágiáról, de felismerte a manipulátorokat. A Csillag városában is volt belőlük, és az Úrnő maga sem vetetette meg ezt a tudományt. Az ő hegeit Fenísz begyógyította, de attól még emlékezett.

Tudta hogy a hús mint minden anyag alakítható, és tudta hogy a tudat egészen különleges pontokon kapcsolódik a testhez. Értette hogy az Utazónak mi a szándéka és jelen kellett legyen a megvalósításkor is.

Az elmét le lehet zárni úgy, hogy senki ahhoz hozzá ne férjen. A testtel is lehet csodálatos dolgokat véghezvinni. De úgy is lehet testet és elmét szabni, hogy ne szakadjon el e kettő egymástól, és ahogy gránátalmáról lehúzható a szúrós kemény héj, úgy az elméről is le lehet fejteni a védelmet úgy, hogy annak hús allegóriáját távolítja el. A fájdalom után az életbenmaradás válik céllá. A hússzobrászat shatterban a manipulátorok legerkolcsosultabbjait fejlesztette ki, gépek és élőlények eggyüvénövesztését. A Csillag városában az elmét és a testet csiszolták úgy egybe, hogy a fájdalom és a testi öröm helyet cserélt. Amit az Utas csinált érthető volt, bár kétségtelenül kegyetlen egy olyan lénnyel akinél a fájdalomközpont még a félelemhez van bekötve. Az Utas jól ismerte a testet és jól ismerte az elme tulajdonságait is. A sikolyok erőtlenek maradtak, csak a vér pettyezett be mindent. A végén ott maradt egy roncsolt csonk, egy lüktető véres csomó ami beszélt. Mikor meghallgattak mindent, Uthar odalépett félretolva az Utast és egy gyors vágással befejezte a műveleletet.

-Ez a fele volt. - mondta aztán az ajtót nyitva Uther. - Most jön a takarítás.

Az Utas nem válaszolt. Kiment a hordóért és a rongyokért, ugyanúgy egy hang nélkül, ahogy az egész kínzáshoz nekiállt.

Mire a matrózok hazaértek a ház tisza volt és üres. Uther a tetőkön át jutott el a Billentő nevű kocsmába. A legrosszabb hírű hely volt egész Fokvárosban. A milledardi népesség saját létesítménye volt, lefüggönyözve, lehalkítva és négyszeres kerítéssel körbevéve, ahogy feléjük szokás. A Suttogások Királyságában minden 200 főnél nagyobb településen kellett nyitni egy úgynevezett tűzház. Uther nem járt addig még ilyenben, a létezéséről sem sokat tudott, csak annyit, hogy vzekelni, megtisztulni járnak oda. De a mocsok amit az Utazó ráspriccelt, vér, testnedvek, váladékok, gondolatok, lehetőségek és érzések annyira bemocskolták, hogy képtelen volt megtisztulni. Sok volt neki ez már. Végigfolyt rajta mindkét ember minden gaztette. Ahogy végigpatakzott a vér a kis szobán, úgy beborította őket a múltjuk. Amikor elvállalta a jel szerepét azért tette mert minden buta szavakban mért birtokviszony ellenére megkedvelte és tisztelte az Utast. A kis fülkében azonban elborította a féllelem, z undor a szánalom és a harag. Először lement fürdeni a tengerbe. Aztán a fürdőházba. Benézett Miss Colle lányaihoz, de ott sem nyert enyhülést. Kihányt mindent amit ez elmúlt napon megevett és végül felmászott a dombra a Millard követségig majd elbotorkált mellette a tűzházig.

Ott nem kérdeztek tőle semmit csak meztelenre vetkőztette két fiú. A holmiját shater ládába zárták és a kulcsát a nyakába akasztották. Kapott egy számot a kézfejére és a homlokára. A következő szűk folyosón lassan haladt végig valami édes zene mellet. A falak üvegből voltak, melyen nem látott át. A folyosó végén egy kereszt irányú folyosó és számos keskeny ajtó fogadta. A negyedik nyitva volt, hívogató ajtószárnyak mögött egy csupasz fehér szobával. Ágy, asztal, oszlop, szék. És egy ikerpár. Kopaszra borotváltak voltak és arcra teljesen egyformák. A fiú jó felépítésű inas, a lány is jó izomzatú, nem úl nőies. Hófehér bőrük fájdalmasan beleolvadt a szoba fehérségébe. Mind a négy sarokban méteres kristályok világította hideg kékesfehér fénnyel. Uther bőre halott zölden és sárgán rondított bele a látványba.

-Mit kell tenned? - kérdezte a lány

-Megtisztulnom.

-Milyen a tűz ami tisztít?

Uther tudta, hogy a Csillag még ha olyan messze is van, az ő vére. A csillag népe örökre az marad, míg Fenísz kitaszíthat. A tisztulás csak egyféle lehet. Fordítoptt fájdalom és fehér.

-Jó helyen vagyok. - mondta halkan a lánynak és öklendezni kezdett. Míg összeszedte agát a fiú és a lány összeölelkezett, nyelveik összefonódtak, majd mozdulatlanul álltak. Végül szétcsusszantak és körbevették Uthert. A fiú mögé lépett és térde intette. A kezeit a feje fölött összekötötték és hagyták így várni.

-Milyen a tűz ami tisztít? - kérdezte a lány immár az Úrnő hangján

-Bocsáss meg. - nyögte Uther.

-Nem. - súgta a lány Uther fülébe és nyelvét úgy dugta Uther fülébe, hogy az sikoltozni kezdett. A nyelv végignyalta a koponyéját belül. Uther vergődött, de a fiú keményen tartotta.

-Milyen a tűz ami tisztít? - kérdezte a lány újra. A kezei végigsiklottak Uther testén, kitapogatták a láthatatlanná gyógyult sebeket az izmokban, végigszántották a z újranőtt bőrt a régi kockásra vagdosott lerohadt bőr helyén. Tudták a hegek helyét. Ismerték a tetteket. A bűnöket és a dicsőket is. A fiú felakasztotta őt a kampóra a szoba közepén az asztal elé és kirugta alóla a lábát. A lány odaült elé az asztalra és eltátotta az ölét, mint valami nyeldeklő követelőző szörnyeteg lenne.

-Milyen a tűz ami tisztít? - kérdzte utoljára és elnyelte Uther lassan éledő farkát, pont abban a ritmusban ahogy a fiú a segglyukába kényszerítete a farkát. A négy kéz egyszerre indult és vissza karmolták a törzsére a rég lerohadt bőrén egykor végignyúló vágásokat. A Csillag dícséretét, a dicsőség hegeit, amik korbácsa és rabláncai is voltak, és amit Fenísz oldott le róla az újrakezdés reményével.

Uther sikított. Nem annyira a fájdalomtól. Sokkal inkább a szégyentől. Mindenki helyett és a saját jogán szégyelte a létezésének ocsmány, istentelen mivoltát. A doktorét is, az Utasét szintúgy, Kirriét, Tomét, Liziét és az összes mocskos matrózáét, még a városkapitányét is aki új bőrt és új életet adományozott neki, és ezét a két szerencsétlen médiumét is.

A Csillag a testet bünteti és a testet jutalmazza, hiszen a test csak test, rontható és javítható, múlandó smmiség. A lélek az ami örök és szunnyadva is ható erő és valóság. Minden ami anyg illúzió.

A farka úgy csúszott ki-be a lányban ahogy a fiú frka a seggében. Folytonosak voltak, egyetlen lény. Megértette hogy a mocskuk közös. Mindig is az volt és mindig is az lesz. Lemoshatatlan közös hártya rajtuk, minden létezőkön.

-Milyen a tűz ami tisztít? - kérdzte a lány újra, miközben körmeik nyomán Uther teste újra vörös vérző csíkokkal lett tele.

-Örök. - felelte ő és átadta magát az ájulásnak.

Hajnal lett mire hazabotorkált. Az Utas a tüzet piszkálta az udvaron. Alekszej aludt, hátát a kerítésnek vetve, lábánál egy kóbormacskával. Az Utas előhúzta a latraki keserűt és Uther felé nyújtotta.

-Sajnálom.

-Kész?

-Holnap reggel megműtöm. Ha csak egyet is, de amit lehet kiszedek belől.

-Itt leszek.

Hosszan hallgattak, végül Uther visszaadta az üveget at Utasnak.

-Nincs miért vezekeljen. Minden mindenkié.

-Miről beszél?

-Minden bűnt elkövettek már. Olyan ez, mint a kártya. Most nálam van a pikk dáma, máskor másnál. Mind megkapjuk érte a magunkét.

-Igaz. - meghúzta az üveget. - De kártyázni nem kötelező, fiam.

Uther elmosolyodot és visszavette az üveget.

-Nem, de azt halálnak hívják, és újbóli születés jár érte büntetésnek.

-Akkor kénytelen leszek holnap 19-re lapot húzni, és felnyitni a kislány hátát. Legyen ott és súgja meg ha össze kell varrnom.

-Úgy legyen.

Uther intett az Utasnak és felkapaszkodott a kislejtésű tetőre. Ott aludt inkább, a csillagok alatt.

Alekszej Muro levele

Nem a háború és nem az ínség választott el minket. Bár mindkettőből jutott bőven, ezek nehézségek voltak inkább. Sosem akadályok. Galeja Mi Kojoka születése jogán élt a palotában és halála jogán lett az enyém. Férje az egykori régens, gyermekkorom meghatározó alakja, örök riválisom, példaképem és barátom Kojo Amanotao Radevics, vagy ahogy szólíthattuk, Anao révén.
A Negyedik Vidal idején születtünk. Palotabéli gyermekkorunk összeláncolta sorsunkat. Ahogy ez rendjén is volt Galeját és Anaot születésüktől férjnek és feleségnek tekinteték, és ennek megfelelően is nevelték őket. Minden szabadidejüket együtt töltötték csecsszopó koruktól fogva. Feladataik, próbatételeik és élethelyzeteik tizenöt év alatt elég eseményt hoztak amikben ők eggyé kovácsolódhattak. Jómagam kisebb rangú révén három leány közül választhattam, míg engem is három választhatott. Végül Malla Gina lett a feleségem és ajándékozott meg három gyermekkel. Az Ötödik Viadal első hónapjaiban azonban, a Ta-Vahito-Ka kitörésekor én  messze délen jártam. A Csillag-tengeri romok tanulmányozásával megbízott udvari főépítészként, hetekkel később értem csak hazai vizekre és a Viadal miatt ott sem juthatunk egyenesen Takajo kikötőjébe. Mikor a Szirtek takarásából elénk tárult a szárazföld még a szél is elhallgatott. Takajotami tartomány egyszerűen nem létezett többé. A tenger egy széles, olvadt kőtől fekete, meredek falú kráterben hullámzott. Felszínén vastag törmelék, fa, és tetemréteggel. Ott ahol ligetes dombok között földművelés zajlott az év minden napján, hol a kikötővárosok jellegzetes cölöplábú csinos csipkés épületei ácsorogtak a víz szélén a parthosszan, most lassan lusta hullámokban mozgott a szemét, mélyen be a szárazföld belseje felett is.
Zukov, az első tiszt reszketve markolta a korlátot. Ahogy egyre közeledtünk világossá vált, hogy a Viadal szörnyűségei mellett ezúttal a természet is ellenünk fordult. Szökőár és vulkánkitörés is sújtotta szeretett otthonunkat. Zukovból kitört a fájdalom és az indulat, ahogy közelébe értünk a szigetté összeállt hordaléknak, kiugrott és rohanva-mászva igyekezett az egykori partvonal felé. Párpercnyi eszelős küzdelem után megállt egy tutajként lebegő díszhomlokzaton. Ahogy ő, úgy én is felismertem a Fák szentélyének kapuját benne. Gondolom ahogy én is, és még szinte mindenki a környéken ő is ott kötött házasságot, és ültetett fát a frigy megpecsételésére.
A takarítási és kárfelmérési munkák hónapokig tartottak. Munkámra, tudásomra és gyors átgondolt döntési képességemre akkora szükség volt, hogy aludni sem nagyon volt módom. Inasom egy függőágy és két paravánt segítségével biztosított számomra nyugalmat a felfordulás közepette. A következő tavaszra biztosan tudtam, hogy egész családom odaveszett. A gyászidőszak leteltével jelentkeztem az ideiglenes palotában Ananonál, ő szívélyesen fogadott és továbbirányított a nyári palotába.
A nyári palota a Norejev-hegységben, egy zöldellő völgy feletti természetes párkányon állt. Mesés szépségű labirintikus épület volt, mélyen benyúló szárnyakkal a hegy gyomrába. Járt ugyan arrafelé szóbeszéd egy titkos alagútrendszerről megy  a téli és a nyári palotát kötötte össze, de a mindenkori királyi páron és a testőrparancsnokon kívül a bejáratáról és a pontos útvonalról, mely rejtekajtókon, útvesztőkön át vezetett nem tudhatott más senki. Az agg királynő akkor már az ötvenedik nyarán is túl volt. Férjét és fájukat is elvesztette az addigra Megállás Napjának hívott eseményláncolatban. Anao ugyan még csak 22 éves volt, de mind szellemében mind akaratában felnőtt a régensi feladatokhoz. Az agg királynő kinevezte és maga mellé vette Galeját.
Amikor a nyári palotába érkeztem Galeja már otthonosan mozgott a különös hegyi terepen. Ismerte a palota bonyolult lépcsőit és átjáróit, eldugott kertjeit és pavilonjait. Madárházként működő tetőkre vitt és vég nélkül kérdezett. Ananoval előző télen,  kétségbeesés legsötétebb óráján házasodtak össze, és fájukat itt a hegyek között, egy csodálatos völgyben ültették el, melyet Kaszinyin-résnek hívtak.
Én nem odavalósi révén nem ismerhettem a helyi meséket, de a nyári palotában megtudtam, hogy sokan óva intették őket a fa ültetésétől azon a helyen. A házassági fa a termékenység, az együvé forrás szimbóluma, mely a legöregebb élőkkel hozz rokonságba a párt, és mi hajlékonyságot és keménységet, az idővel múlás és újjászületés képességét éppúgy mutatja, mint a két fa, a feleség és a férj fájának egymásba növését a hasíték mentén, melyet testükön ejtenek. A Kaszinyi-rés egyes mesék szerint egy szellemek lakóhelye, akik nem nézik jó szemmel a hegyeket úttl behálózó emberek érkezését. Más történetek szerint őseink egyik törzse, melyből a nyári palotát építő nép is származtatja magát ebben a völgyben született. Sok régi tárgy, barlangrajz és romos sír támasztja ezt alá. Anao és Galeja így kívánta köszönetet mondani a népnek, hogy kitart és bízik bennük.
Galeját minden érdekelte. Építészet is, de sokkal inkább a kultúrák, a népek szokásai távoli tájakon. Nem annyira a drágaságok amit lábaihoz halmoztak, sokkal inkább a szokásik és játékaik, dalaik és öltözködésük. Nagyon értett hozzá, hogy minden egyes embert úgy szólítson meg, hogy annak szívéhez érjenek el a szava, n csak az eszét hódítsák meg azok. Lázasan meséltem neki útjaimról és tapasztalataimról. Mindennemű ismeretemről amire valaha szert tettem, legyen az építés körüli, vagy romeltakarítói tapasztalat, polgári vagy nemesi, jó vagy rossz tapasztalat. Királynőm volt és kedvesem, húgom és dominám egyszerre. Bármit megtettem érte, ahogy ezt a rangunk, neveltetésünk és személyes érzéseink diktálták. Nem esett sosem abba a hibába, hogy olyasmit adjon nekem, ami csak Ananot illetett, de kertelés nélkül felszólított bármire amihez kedve volt. Igaz, hogy ennek van szokásjogi előzménye a palotában, de sosem így, ilyen pőrén és ilyen titkosan, ilyen szeretve és vágyakozóan megejtve. Testi reakcióimat nem engedte palástolni. Ha észrevette rajtam a gerjedelmet kertelés nélkül elém állt vagy leült és felszólított, hogy ott, azonnal könnyítsek magamon. Ő maga látszólag szenvtelenül figyelte míg megteszem, de nem kérdés, hogy az ilyesmi minden nőnk kedvére való látvány. Legtöbb, mit gyönyörű királyi szerelmemtől a palotakőre fecsérelt magomért cserébe testem kaphatott személyes társasága, illata, és impulzív szellemének, talán forró ölét is felülmúló befogadó figyelme volt. Mivel volt módom őket hálni is látni, mondhatom, szellemének éhsége messze felülmúlta testi étvágyát.
Az Ötödik Viadal végén Anao a Templomvárosok alatt rekedt a hóban, de erről csak hónapok múltán értesültünk, mikor egy havasvári követség visszahozta. Közös fájuk a Kaszinyi -résben élt, bár egy ritka molyfajta nőtte be, melyek hernyói szinte mindent lerágtak az addig virágzó kis völgyben. Sokan a szellemek haragját emlegették. A követség megérkeztével azonban már senkinek nem voltak kétségei afelől, hogy az a királyság, ez a frigy nem áll szerencsés csillagzat alatt. Anao fogságba esett a legészakabbi Templomvárosban. Szökése nem volt nehéz, csak éppen magányosan, felszerelés és iránymutató nélkül nem találta a haza. Egy kereskedő karavánhoz csatlakozott akik altatókkal mérgezték és eladták Havasvárakon mint különleges vérforrást. A  Jerkov Mirov nevű holtpolgár fejedelem azonban nem állhatta az altatózott vérforrásokat így kivárta míg Anao felébred.
Magam beszéltem a küldöttel és Anaoval magával is miután megtörtént a Csapás. Akkor már mindegy volt, mégis szükségét éreztem hogy magam járjak a dolog végére. A küldöttet bemutatták Galejának is, akik mindvégig hűen kitartott Anao mellett, míg az fogságban sínylődött. A követtel úgy beszélt mintha személyesen ő mentette volna meg a férjét. Később, ahogy engem is elárasztott kérdéseivel ugyanígy tett havasvári küldöttel is. Mindent tudni akart arról a népről. Annak ellenére, hogy a holtpolgárok számukra leginkább gyerekriogató furcsa járkáló hullákat jelentenek, Galeja számára elképzelhető volt hogy létezzenek értelmes, vezetésre alkalmas élőhalottak is. Egyikünk sem látott még vérszívó élőholtat.
Nincs más mentségem.
Galeja két nap múlva lett rosszul. Anao még aznap felvitette a Kaszinyi -résbe egy csinos kis szentélybe az udvari orvossal és két szolgálóval. Magam is el akartam kísérni, de Anao megtiltotta. Parancsa nyomatékosítása végett bezáratott a lakrészembe. A követ kíséretét a negyedik nap estéjén végezték ki. Az után, hogy délután parasztok hozták a hírt, hogy a Kaszinyi-résben minden élő elpusztult, beleértve a királyi fát is, és hogy a fa mellett ott reszket egy szellem, aki felvette a régensné alakját. Anao velem és a követtel kívánta személyesen megtekinteni a pusztulást. A követ zokogva könyörgött az éléért és földön csúszva kérte, hogy elébb küldjenek oda valakit aki szíven lövi a nőt. Anao nem válaszolt semmit. Helyette megparancsolta az azonnali indulást és az udvari orvost is velünk rendelte.


Bárminemű pusztulást is hozott az ár vagy a láva, az mindig természetnél fogva jött és ott hol a pusztulás végigsöpört következő tavaszon mindig sarjadt élet. A Kaszinyi rés azonban olyan volt mintha a pokol mint valami üszkös seb kitelepedett volna a világra. Innen eredő halott vizek mérgezték tovább a vízgyűjtőket. Mindennemű élő dolgok teteme hevert ott anélkül, hogy bármi rovar vagy pondró életet tudna meríteni a tetemekből. Se csúszómászók, se döglegyek, egy árva mag sem élte túl a pusztulást. Csak a nő állt reszketve a fa mellett, aki egykor szívem minden szerelmét birtokolta.
Anao odament hozzá, de a nő csak hátrált. Az orvost sem engedte magához, ha kérdeztük nem válaszolt csak nézett sovány eres arcából kidülledő túltágult szemeivel és kezével görcsösen tépdesve ruháját.
-Itt maradok vele. - mondtam, inkább neki, mint sem Anaonak.
-Ő csinálta. - jelentette ki a réges szinte magyarázólag. Nagyon veszélyes.
-Biztos benne hogy ő tette ezt? Nem lehet hogy a régensné állapota jelezte előre ezt a pusztulást... hogy a fa pusztulás jelent meg őrajta? -  az orvos hadarva igyekezett menteni a menthetőt.
-Nem. - Anao hangja kemény volt. Nézte a feleségét aki egyre csak hátrált és nem vette le a szemét Anaoról.
-Itt maradok vele. - mondtam ki határozottan. - Vigyázok rá.
Anao pár pillanatig várt, aztán biccentett felém, és intve az orvosnak, egy szót sem szólva Galejához távoztak.

A Kaszinyi rés felett volt egy kis szentély. Rózsapavilonnak is hívták, mert egykor tearózsák alkotta lugas vette körül. A rózsa elpusztult, de a váz kellemes teret alkotott a hegyek kékes-lilás háttere előtt. Oda kísértem fel és ott varrtam be a száját mikor egy tövist és hosszú fekete hajából font zsinegerős szálat a kezembe adta. Nem sírt, nem adott hangot, pedig sár-fekete sűrű vére patakokban folyt. a második napon inni kért. Megsimította a csuklóm, majd finom bemetszést tett rá gyilkosan éles körmével. Nem ellenkeztem. Most is az övé voltam, ahogy eddig is. A szentély kis mécsestartójában fogta fel a vérem. Aztán egy száraz szárral a varratok közé vezette, hogy meg tudja inni. A Megállás Napja óta nem sírtam. Ott minden nap folytak a könnyeim. Akkor is amikor meséltem neki tovább a világ dolgairól, mikor réges régi szerelemes dalokat énekeltm neki hajdanvolt párokról. Akkor is mikor kövekkel sakkoztunk a halott növények után  maradt porban. A szél ugyanis elfújt mindent. Tüzet csak ritkán raktam, mert messzire szaladt tőle. Aztán úgy egy holddal később reggel halva találtam. A kardomba dőlt, hogy szíven szúrja vele magát. A test reggelre úgy kiszáradt mint egy őszi falevél. Dél körül azt mit nem fedett ruha elhordta a szél. Levettem a ruháit és hagytam messze repülni a hamvait, hogy beszállhassa a távoli népek utcáit, amik annyira érdekelték őt.
A következő napon visszatértem a palotába és jelentettem Anaonak. Addigra ismertem a jeleket. Láttam a szemében az éhséget, láttam a húzódozását a napsütéstől és hallottam a pletykákat a szárazra szívott csavargókról és kurvákról.
Földet adott nekem. Őseim, atyám földjét, hogy jó gazdaként oda visszatérhessek. Letelt a palota felé a szolgálatom. Köszönettel elbocsájt.
Hazatértem és négy évig éltem mint földjeim és parasztjaim ura. Igyekeztem úgy és azt tenni ami nekik is jó. Nem követeltem sokat, és kivettem a részem a mindennapi gondok megoldásából. Anao azonban egyre többet követelt. Végül a termény és hadisarcok után emberáldozatokat is követelt. Minden évben bizonyos hónapban egy életerős ifjút vagy fehér húsú leányt kellett a palotába küldenünk a szellemek szolgálatába. Nem lehettek gyermekek, és nem lehetettek idősebbek tizenhat évnél.
Az első fiút magam kísértem el. Láttam amit láttam. Anao megváltozott. Véremet kínáltam neki ő pedig rám villantotta megnyúlt szemfogait. Elhitte. Visszafogadott a palotai szolgálatba. Akkor kértem először titkos audienciát az Agg Királynőhöz. A hölgy mit sem változott. Szelleme és teste égbekiálltóan elválva. A madárnyi vézna test csak feküdt a párnázott ágyon és hol a hegyek körvonalát nézte, hogy arcomat kutatta rövidlátón, míg szelleme csillogó gondolatisággal, bölcs szeretettel nyilvánult meg hozzám intézett szavaiban.
-Cselekvésre szántam magam úrnőm.
-Nem voltál sosem meggondolatlan Alekszej. Szólj hát.
-Nem vérünkből való a régens többé. Fája sem áll, felesége rég halott.
-Új feleséget választott, de az elveszett. Teteme sosem került elő. Azóta ágyasokkal szórakoztatja magát és várja hogy a gyermek Poluna Mei Filipova nővé serdüljön.
-Úrnőm elmozdíthatá.
-Sokan kik nem látják őt naponta nem hisznek a szóbeszédben és ha leváltom lázadást szítanak. Sajnálják felesége és fája miatt.
-Hogy mi az igazság sosem tudjuk meg. - mondtam és a hegyeket fürkésztem, amik magas csipkéi között voltam társa egyetlen holdhónapig szellemmé vált szerelmemnek.
-Tudjuk, mi az igazság. Azt nem tudjuk hogyan kell holtpolgárt ölni.
-A követ az mondta kétujjnyi vastag karót kell a szívébe és a fejébe döfni, homlokközépen. - elbizonytalanodtam. - Biztosan ezt kívánod Úrnőm?
-A királyság kívánja ezt. Ha cselekszel neked adományozom Galeja Mi Kojoka Utolsó öt levelét, melyet azon napokban írt, míg itt volt a havasvári küldött és melyben pontosan leírta mi is történt vele. A leveleket nappal írta és a szobája egyik rejtett fülkéjében tartotta. A déli nap enyhíti az izületeim fájdalmát, így átköltöztem az ő régi szobájába. Így került birtokomba Kamacu Irtockij, öreg komonyikomnak hála, a kezembe egy a paksaméta levél. Galeja okos volt, csak túl kiváncsi.
-Megteszem. Nem a levelek miatt, Úrnőm, hanem a királyságért.
-Úgy legyen. Köszönöm. Most távozz kérlek. A tettet követőleg a barlangokon át menekülj le az egykori Takajo kikötőjébe. Négy mérföldnyire a sziklásban megbújva fog várni egy tarka vitorlás, és annyi úravaló amivel biztonságban eljuthatsz a déltengeri kikötőkbe, talán még Hirindiába is. A leveleket már most odaadom, mert nem fogunk eztán találkozni, úgy sejtem. - az Agg királyné kissé megemelkedett fektéből. - Köszönöm hű szolgálataidat amiket a Megállás Napján, az azt követő időkben a nyári palotában, Galeja utolsó napjaiban és most teszel a királyságért.
Meghajoltam és úgy éreztem valójában én is halott vagyok.
A következő éjjelen már a hajón voltam és míg lecsorogtam a tarka kalózig a sziklásba végigolvastam vagy százszor Galeja leveleit.
Jól sejtettem. Anaot csakis azért engedték el Havasvárból, mert maga is halottá lett. És azért fertőzte meg feleségét hogy ne kelljen egymás nélkül éljenek.
Nem tisztem megítélni királyok tetteit, de félek, hogy ha így maradtak volna én akkor is elhagytam volna szépséges országunkat.

Remélem nem okoztam csalódást, és kérem őrizzenek meg jó emlékezetükben
Tisztelettel
Alekszej Muro

kötelek, fonalak, szálak

-Kevesebbért is öltek már. - vonogatta a vállát a kis vitorláson kuporogva Uther Doul. A Shatter gőzös impozáns méretei mellett ők mint valami forgácson kapaszkodó legyek virítottak, színes, rahamoktól lopott ruháikban. A kardja volt csak a régi. Társit a part mentén barangolva szedte össze, ahogy a ruhákat és a nyelvtudást is.
-Shatter hajó. Vízzel megy. Fémtestű. El kéne süllyednie. - mondta a köpcös raham. Tetovált nyelve lassan fordult a szájában. Szemhéjairól szemek fürkésztek, ujjai oldalán varázsigék kígyóztak.
-Dehogy kéne. - Mosolygott rá Verzer. - Hogy vinne akkor minket tovább?
-Ilyen hajót nem lehet ellopni. - a nő apró volt és szögletes. Lenge kezeslábast viselt, sok csilingelő ékszerrel, amik keveset javítottak teste szögletességén. Ezeket kezdte a hajó láttán lebontani a ruhájáról. Mozdulatai precízek és takarékosak voltak. - Ilyesmit vagy elsüllyeszt az ember vagy megvesz. Lopni ilyen tárgyat nem szokás.
-Szeretném ezt a hajót Kimoji. - mondta Uther álmodozó hangon. - Shatteriek nem értenek a mértékekhez. Lám itt ez a fémkolosszus amit vízzel hajtanak a vízen. Alapjaiban elrontott dolog. Nem gondolna senki róla semmi szépet. És mire észreveszik, hogy nem úgy megy és nem oda... - elégedetten sóhajtott - addigra már csak a szél fütyül utánunk.
A nő biccentett miközben megvált csilingelő övétől.
-Mondjuk legyen úgy hogy felszednek titeket, mint hajótöröttet. Mondjuk felmászom közben oldalt, ott ahol azok a kabinablakok vannak. Aztán egyszerre már nincs is parancsnokság csak mi négyen. Fantasztikus lehetőség lenne. Ez a hajó gyors is lehetne. Ha a Homok Sebe meggyógyíthatná a hajó belsejét úgy repülne mint egy sirály.
A Homok Sebeként emlegetett férfi felsandított Utherra. Az arcán pettyezett marás vagy himlőnyomok látszottak. Az egyik szeme hályogos volt. Az arca éle mint egy madáré.
-Csak ha muszáj, Uther, csak ha muszáj. - vijjogta és tovább kuporgott egy élénkzöld selyemklepetus alatt, undorkodva nézve a vizet.
-Más ötlet? - nézett végig a társaságon Uther.
-Mondjuk ne tegyünk semmit? - a raham varázsló nyelve most is lassan fordult, de a szeme nem volt tompa.
-A tétlenség olyan döntés melyben a dolgok irányítását a többiekre bízzuk. Itt nem egy vihar kimenetelét kell megvárnunk, Ozumir. Tisztellek, de a vízen cselekednünk kell, különben egymást fogjuk kardélre hányni csak a szavaink miatt.
-Sokat beszélsz. - hagyta helyben a raham.
-Akkor mehetünk? - pattant fel vigyorogva Uther.
-Élelem, ruha, ágy és dél. - kérdezte Kimoji miközben nyújtózott egyet.
-Kevesebbért is öltek már.- morogta a Homok Sebe.

Gyakorlatilag minden tisztet levágtak. Estére a legénység nem tehetett mást, mint elfogadta Uthert mint új kapitányát. Akinek nem tetszett kiúszhatott a partra. Jó áramlás esetén azon a kis lélekvesztőn amin Utherék idáig jöttek két nap alatt elérhették a Ravasz zátonyokat és onnan már csak egy nap a szárazföld. Volt aki ezt választotta. Uther elégedetten állt a hajó orrába és figyelte a felbukkanó csillagokat.
- Keress fel a kabinomban ma este. - vetette oda neki Kimoji. Uthert hátramosolygott.
- Örömmel, hölgyem. - széles elegáns meghajlása a nő száját is mosolyra húzta.
- De ne bízd el magad.
Nem illettek igazán össze. Kimoji a lassú, szinte kínzás szerű elnyújtását szerette az örömnek. Karcolásokat ejtett partnerein, kikötözte őket, időnként csipeszeket és peckeket is használt. Uther szerette a dolgokat egyszerűen megoldani. Több heves együttlét és közte cirógató kedveskedő érintésekkel, nyalogatásokkal. Mégis, ha valamilyen sikeresnek ítélhető akciót hajtottak végre Kimoji meginvitálta Uthert és együtt háltak.

A Homok Sebe bejárta a mozdulatlanul lebegő hajót. A keze és meztelen talpa úgy érintette a felületeket mintha élőlényen lovagolna. Duruzsolt az orra alatt, néha odaszorította fülét a falhoz, lépcsőhöz vagy csövekhez. A gépházból kizavart mindenkit. A matrózok morgolódva hagyták ott a viseltes zöld palástos alakot. Ő ledobta ruháit és belekezdett ugráló, kántáló táncába a gépház közepén.
A következő reggelen vízre bocsájtották azokat akik a szárazföldet választották. Adtak velük vizet és élelmet és Uther egyesével kezet fogott velük. Nem érdekelték jobban mint az út menti bozót a lovast, de látni akarta ha valamelyik életútjában a jövő valami kiugróan izgalmasat tartogat.
Majd a csónakot hátrahagyva elpöfögtek dél felé. Éjjel a tengeren megjelent a zöld csík. A sors taposta ösvény a lehetőségek óceánján. Uther a korláton ült az orrban és lúdbőrözve figyelte az előttük kötélként futó foszforeszkáló zöldet, benne mint valami fonal ott tekergett a saját végzetének hófehér szála is.
Mikor egy hétre rá meglátták a shatter háromárbocost, ő már egy napja nem aludt az izgatottságtól. Érezte a csontjaiban a találkozás előszelét. Csatára készült, hiszen többnyire a sorsa verekedésekbe vitte. Most is gondosan előkészítette a pengéket a pusztításra. De a háromárbocoson csak újraformáltakat és más shatter szökevényt talált. Semmi olyasmit amit le kellene vágnia vagy bármilyen tekintetben akadályozná őt déli célja felé. Elfoglalta a hajót majd úgy alakult, hogy elvesztette. Csak egy hajó volt, mégis, éjjel a korláton ülve hiába kereste a zöld sávban a fehér fonalat.
Valaki a shatter három árbocosról fontos üzenetet hordoz a számára. Újra számba vette a kis legénységet, de nem érzett velük kapcsolatban semmit. Az embereit mind így találta. A saját sorsfonala kötötte össze velük, és mindről bebizonyosodott, hogy üzenetük ven, és addig maradnak vele amig át nem adják azt. Lehetett érzés, gondolat vagy tett, néha tárgyak vagy sebek, de akkor, az átadás pillanatában számára feltárult a sorsának folyosója. Látta a teljes történetet. Az emberi elme nem erre való, így pár perc múltán már képtelen volt felidézni. De a teljesség élménye úgy kötötte gúzsba, mint egy ópiumistát. Ezeket a pillanatokat hajkurászta, ezért került egyre nagyobb zűrbe, hogy láthassa a fonala kihez köti, hogy átleshessen a teljesség kapuján, annyi időre amennyire csak képes.

három apró

A hajó impozáns méretei majdnem feledtették vele a tákoltság jellegzetes hangjait és a hajóépítéssel és működtetésével járó áldozati vér mindenbe belesülő szagát. Elégedetten járta be a fedélzeteket. Váltott pár szót az emberekkel. Feníszt próbálta megidézni, mint bordélyban igyekvő elhagyott szerelmes kedvese ölét.
A hajó gyors volt, nyikorgó fémteknő benne több tucat elbizonytalanodd lélekkel.
A lelkek tánca éjjel nem hagyta aludni. A villodzó esélyek tüzijátéka megvakították harmadik szemét. A saját emberei megfeszített idegekkel figyelték a megmaradt matrózokat, félve  egy újabb lázadássá lobbanó szikrától. Neki nem volt mitől félni. Látta őket, mindet egyesével, az idő és a lehetőségek ösvényein. Tudta hogy bár sokan megölnék, valójában egynek sincs módja rá. Az ő ellensége messze van innen és nem élőlény. A félelemtelenség vakmerővé tesz. Eltompítja a figyelmet és beszűkíti a látást. Uther Doul pedig egyiket sem engedhette meg magának, ha ki akarja szabadítani a Csonka Viharszabót. A légtengerek hajósát, aki az egyetlen lehetősége visszajutni és városlakói jogot szerezni Feníszben.
Kiült az orrba. Lábait a felhabzó víz felett lógatva figyelte a sötétedő horizontot. Zölden foszforeszkált a sorsuk irányát jelző ösvény a vízfelszín alatt. Az megfigyelő kosárból éles rikoltás harsant.
-Hajó! Hajó a láthatáron!
-Mit látsz, fiú? - pattant fel Uther.
-Shatter három árbócost, uram. Szembe jön.

Volt valami felszabadító abban, ahogy látta a hajót elsüllyedni. Valami őrült elszabadulás a kötöttségektől. Az újraformálás egy életút eredménye volt. Maga sem adhatott volna méltóbb büntetést magának. Bár ezt sosem vallotta be választott családjának. Olyan gazfickó volt, aki nek több vér tapadt a kezéhez mint ondó. Még hogy hajós? Szép kis történet. Szolgált ő hajón eleget. De mindig lent a hajógyomorban, ahol a szerencsétlen újraformáltakat zsúfolták halomba, míg átjutottak Csengőpartra, a Hétszoroson át, Kergetőtálba, ahol a megforduláskor pusztult el a java. Mindig a végén az utolsó pár napban, az örvények között ferdén száguldó hajó bendőjében, mintha maga a hajó szenvedne valami kiadós tengeribetegségben. Végül a tetemekkel akasztották meg a cápák hadát, hogy kiköthessenek.
Hosszú, mocskos élete volt ott, míg végül valaki rajta is fogást talált és megvesztegetésért húzták be a seborvosok vermébe, hogy új bendőt adjanak neki.
A Panaszos Pötty napján álmodott. Egy nagy ágyban feküdt a többivel. Szorosan összebújva a puha paplanok és párnák között. Otthon volt, a születés, az újászületés mindent megbocsájtó körforgásában. Mikor felébredt megfogadta hogy ezekkel az emberekkel jó lesz. Úgy lesz mintha ő maga lenne mind. Úgy fog velük bánni, ahogy ő kapni szerette volna. NBem verekszik, nem csal, nem lop, nem nyerészkedik. Hátha a haragvó Valtarúz istenek megbékélnek. Hátha a tengeren eltöltött sötét évek semmissé lesznek ugyanennyi fényben véghezvitt évtől. Talán.
De a Shatter hajó elsüllyesztette a Pöttyöt. Egy futárhajó. Egy szaros kis futárhajó az egyetlen rakétájával. Amir nézte a lassan süllyedő hajót és bosszút esküdött. Mindent megtesz Shatter rombadöntéséért. Ő lesz a pöröly ami lecsap a pusztulás saját államára.


Addigra mindegy volt. A szándékok szemlélődő javaslatokká szelídültek. Az akarat arccal fordulássá lassult. Élét vesztette a félelem is és nem volt már düh sem.
-Megöregedtem. - morogta egy reggel a gőzhajó derekában ülve. A nedves hajókorlátra támaszkodott. Vastag szövetkabátján apró gyöngyökben ült meg a pára.
-Igenis uram. - válaszolta a leghűségesebb szolga. Két lépésnyire állt a hajó kabinsorának vetett háttal. A harmadik karjával kapaszkodott, egy másikkal a hamutálat és a szivart tartotta. A harmadik karját felkötötte. Az előző napi csetepatéban kissé megsérült.
Az utazó hátrasandított. Aztán azon kapta magát hogy jól mulat magában a szolgája elkalandozott gondolatai közé ékelődött automata válaszon. Volt idő - nem is olyan régen - mikor ilyesmiért kiverte volna a hamutartót a kezéből. Elmúltak azok az idők. Az utazót nem érdekelték már az apró botlások. Saját bűnei hegy magas sziklái tövében a pimaszság vagy a lopás kis karcolások voltak csak. Elvette hát a szivart és beleszívott.
A hasüregében szivárogtak a szövetek. A kabátja belülről sokkal inkább volt szivar szagú, mint a szája. Köhécselt majd morgott. Végül visszatette a szivart a hamutartóba.
-Megöregedtem. - mondta újra, de a háromkezű lakáj nem válaszolt. Az utazó elégedetten biccentett.

Anton

(vendégbejegyzés - Csill)

Téren és időn kívüli ébredés ez; fájdalom emlékével teli, amely a mozdulattól éled. Mintha kitépték volna a szívemet, vagy mintha újszülött lennék; egy csupor, ami üres. Mezítelenül kuporgok egy sötét, kőfalú teremben, és fölöttem két nem evilági lény; angyalok vagy démonok, mi a különbség? Érthetetlen kérdéseket tesznek fel; mintha az elmém cserben hagyott volna: a szavakat értem, de önmagukon túli jelentésük felfoghatatlan számomra. Szánalmas emberi lényként csak annyi az erőm, hogy a helyet kérdezgessem, ahol vagyok, és megpróbáljam felfogni, miért bántanak; mi az oka, hogy szavaimra rögtön ütés a válasz. Sosem voltam még ennyire kiszolgáltatott, mert csecsemőként is gyenge az ember ugyan, de akkor nem kell, hogy minden lélegzetvételével ütésre számítson. Ülök előttük, és elmémet minél messzebb küldöm, csendben vagyok és csodálkozom. Ez nem én vagyok, ez nem velem történik. Talán halott vagyok, talán részeg, talán ópiumtól bódult, talán beteg, vagy egyszerűen csak álmodom. Idegen arcok, idegen emberek. Valaki ruhát hoz, rám teríti, valaki megetet. Tehát mégis emberek, vagy a színlapon embereket játszó lények. Bemutatkozom, a nevem betűi súlytalanok. Ők nem mondanak magukról semmit szavakkal, de a tetteikkel igen. Az egyik, akinek szájából félelemből fakadó gyűlölet szisszen, keményebb a kőnél is alattam. A másik magasabb, lágyabb, és bár a keze gondolkodás nélkül eljár, a szívében jobban odafigyel rám. A magas férfi, aki végül a sorsomat fonja, nyugodt és erős. Belül izzik csendben, mint a kohó, gondolom, és magam is meglepődöm, hogy ezt érzem. Tudja, amit gondolok, tudja, amire emlékszem. Meleg tenyere belülről simítja végig a homlokomat, a bőre száraz, érdes, mintha apám keze lenne. Élhetek, mondja, a fájdalom pedig, tenyerem felfoghatatlan lenyúzása nem kegyetlenkedés, hanem szükségszerű áldozat. Tudom, hogy nem lenne ilyen, ha nem lenne szükséges. Bízom benne, iszom a szavát, elhiszem, amit szavak nélkül mond, hogy ez itt az új hazám, hogy sosem volt más, és nincs semmi már, amiért valaha el kellene hagynom város-anyám. Ők a családom. A szigorú tekintetű férfi idebent, és odakint a táj. 

Valamikor ifjúkorában vette a fenyőbútorokat valami kétes fogadáson nyert pénzből egy azóta halott viharhajóstól. Leonhoz hozzátartozott a fenyőillat. Beleivódott a bőrébe is.  A férfi az ötvenes évei elején járt. Két fia volt és egy kis boltja a Hosszúles egyik terén. A bolt felett lakott egy sötét, de kellemesen odú szerű kis szobában. Lin bár már javában lehetett volna anya, nem tervezett még megházasodni. Hiába tehette volna meg hogy házasodik és nem szül gyereket, hiába tudta hogy bármikor elválhat és hiába állt mögötte a minden fennisi mögött álló szoros családi védőháló. Szerette ezt a kissé elszigetelt életét a világ lezsúfoltabb városában. Pár hónapig volt egy egy férfival, majd finoman kikopott az ágyukból. Barátságok maradtak, lazuló, felszínes kapcsolatokká szelídültek, jobb esetben barátok maradtak, rosszabb esetben nem találkoztak többet. Leon más volt. Ő nem akart tőle többet, mint amit a lány szívesen adott. Cserébe is csak annyit és pont annyit adott amire Linnek szüksége volt. Leon túl volt pár házasságon, és jó pár szeretőn, mióta megnyitotta szerelmi játékszereket kínáló boltját.Nem vágyott szorosabb kötelékre mint egy stabil szeretőre akivel beszélgetni is lehet.

Fennis a világ láthatatlan közepe volt. Minden más kontinensen, még az alig fél mérföldnyire elterülő Shatleton lakói is mesebeli, fantázia szülte helyként tartották számon. Pedig Fennis létezett, ott magasodott az orruk előtt szűk sikátoraival és a 77 apró szigetről nyúltak a magasba épületei. Utcái csatornák voltak. alapja megkövült vörösfenyő rudakból állt, valahol lent a mélységes mélyben. Fennis zsúfolt metropolisz volt, a maga vérre menően szigorú szabályaival és az ezzel egyidejű szabadságával. Fennisről nem lehetett elmenni és oda nem lehetett megérkezni. Ide csak születni lehetett. Államszerkezetét a városkapitány fél mágikus személye és a várost védelme alatt őrző természetfeletti lény kettőse irányította, mint világi és egyházi fejei. A városkapitányok százévente cserélődtek, a Patrónus azonban kortalan halhatatlanságával átívelt évezredeken, folyamatos élő kapcsolatot tartva így a régmúlt céljaival, egykori városkapitányokkal és városlakókkal. Emlékezete örök. Nimohielnek hívták és a Remény angyalának tartották akkor, mikor még beszéltek angyalokról az emberek. Lin és Leon számára a Patrónus sokkal inkább volt élő valóságos lény, mint angyal. Ahogy a városkapitány is ember volt, emberi vágyakkal a város iránt érzett végtelen lojalitása mellett.

-Visszajössz este? - kérdezte Leon miközben szorosra húzta a derekán a széles kendőt. A fejénél ősz haja a rasta csíkok végén még fekete volt. Vannak akiknek elég lassan nő a haja, hogy az őszülést szépen követni lehessen a tincseken.

-Nem terveztem. - Lin lustán szedelőzködött. Harapott még egyet a szaftos délicsbe. A lecsorranó levét kézfejével törölte le az álláról. - Miért?

-Ha nem jössz elmegyek itthonról.

-Hm. Hova?

-Semmi komoly, csak egy hangosba.

-Sosem jársz ilyen helyekre.

-Zen, a kisebbik fiam kikötött. Meghívott hogy hallgassam meg.

-Ó. Akkor nem kérdés hogy ott leszel.

-Nem szoktam. Nem vagyunk igazán jóban, de most külön küldetett értem, mert valami különleges dolog történt. - megvonta a vállát.

-Menj el. - mondta Lin és máris érezte ahogy a kíváncsiság almányivá nő benne. Nem szerette a viharhajósokat. Pökhendi nagyképű alakok voltak, még a nők is. A viharhajókat különleges mágia tette láthatatlanná, a legénység teljes csendben tudott ölni vagy lopni. Fennis kincseinek majd négyötödét a viharhajók hozták. Legtöbbször nem kötöttek el egy hajót sem, csak közel kerültek, átmentek egy komolyabb viharban és elemeltek dolgokat úgy álcázva mintha a vihar sodorta volna el. Persze időnként a raktérből is eltűntek dolgok, de ez belefért, amíg nem buknak le. Márpedig nem nagyon buktak le. Ha mégis, hát elkötötték az egész hajót. Inkább kenve az esetet Armadára, mint hogy kiderüljön hogy Fennis nem tündérmese, hanem a világ legrégebbi városa.

A viharhajósok amikor visszatértek tartottak élményeikből egy beszámolót a városkapitánynak, és egy cenzúrázott, talán kissé kiszínezettet a barátaiknak, családjaiknak. Lin nem szerette a hősködést, így nem nagyon barátkozott velük. Bőven elég volt a saját családjából kikerülő nagypofájú ficsúrok sztorijait hallgatni. Leon fia azért más volt, ahogy Leon maga is más volt.

-Hol lesz?

-Sóslatban.

-Áh, persze, hol máshol? 

Sóslat volt az egyik legpuccosabb hangoskodó hely. Bár hallani kislány kora óta hallota Sóslat nevét, Lin még sosem járt belül.

Elköszönt és hazament. Délután még befejezett egy futócipőt, aztán úgy döntött rossz előérzetére hallgat és elment a Sóslatba. Nem kereste Leont, csak bement egy jó órával kezdés előtt. Egy darabig nézelődött aztán odalépett a nagydarab még fennisi mércével is jókötésű fickó mellé a pulthoz, ismerkedési szándékkal. Ahogy egészen mellé ért meglátta a nyakán a jellegzetes viharhajós tetkót és csalódott sóhajjal el is fordult. A fickó azonban utánna szólt.

-Valami gond van?

-Nem, dehogy. - fordult vissza Lin. -Csak megláttam a tetkód.

-Mi baj vele?

-Nem bírom a hajósokat, bocs.

Egy kicsit állt és nézte a fickót. Nem tudott szabadulni a csendtől és a szomorúságtól ami a fickóból áradt.

-Értem. - szólt halkan a férfi de a szemét nem vette le róla. Lin rácsodálkozott magában a férfi tekintetére amiben nyoma sem volt a viharhajósok arcoskodó pökhendiségének. Meg akarta érinteni, annyira mély bánat sugárzott belőle. Kinyúlt felé, hogy Fennisi módra a tenyerét a férfi mellkasának közepére tegye, jelezvén, hogy együvé tartoznak attól még. Szerette ezt a gesztust, mert egyszerre kötötte össze és tartott távolságot közöttük. Megadta a lehetőséget, hogy úgy tartson valakit egy lépésnyi távolban, hogy közben biztosítja a tiszteletéről és szeretetéről. A férfi azonban kimozogta. Lin keze nem érte el őt. A mozdulat olyan sértő és egyben olyan idegen volt, hogy visszarántotta a kezét.

Rendelt egy italt és azt forgatta míg fel nem zendült a parancsnokuk hangja aki a rituális köszöntésen túl külön megköszönte családjaiknak hogy eljöttek meghallgatni a történetüket.

Lin megfordult és felült a pultra. Innen jól beláthatta az egész termet. Zen, a parancsnok nagyon hasonlíttt az apjára Leonra. Lin elmosolyodott ennek láttán. Zen felállt a kis dobogóra az embereivel. Leon a bejárattól pár lépésnyire oldalt állt meg. A fickó akivel Lin beszélt a pultnál a parancsnok másik oldalán kicsit külön állt. A történetet mindenki lélegzet visszafojva hallgatta. A szokásos nagyképű fellengzős könnyű prédás történet helyett itt azt hallgathatták meg hogyan nyelte el a hajójukat a tomboló tenger és őket magukat hogyan fogta el egy Shatter vashajó.

Lin kétkézzel fogta a poharát és szinte kapaszkodott bele. Bár a parancsnok beszélt ő végig a pultnál megismert férfit nézte, ahogy az lehajtott fejjel várja a tömeg ítéletét. Bűntudat, magány és végtelen szomorúság rajzolódott ki a testtartásából. Zen jól beszélt ugyan, de az a hűség és elszántség ami a történetből kiviláglott nem érződött a hangsúlyából. Itt Fennis falai között már nem csak a másik négy volt az ő vére, itt a lojalitás már nem a harcostársakhoz kötötte hanem a városlakókhoz, a barátaihoz, a családjához, még Leonhoz is jobban, akivel amúgy nem sok kapcsolatot tartott. Ilyen volt a fennisi mágia amivel megakadályozták hogy a kivételezett kevesek akik kitehetik a lábukat elvándoroljanak innen.

Fogjul ejtették őket és azt amelyik a legerősebbnek tűnt testszabók kezére adták, hogy alakítsák újra. Ők  vették ki a bordakosarát, hogy valami fémötvözetre cseréljék, ami ha kell páncélként öleli körül a belsőszerveit. Nem tudható milyen változtatásokat akartak még eszközölni rajta, mert míg őt így kínozták a parancsnok a másik hárommal kivágta magát és megkeresték ötödik társukat és kiszabadították a hajó apró műtőjéből.

-Most itthon van velünk, a Patrónusnak hála, és miután a Magiszterek megvizsgálták úgy találták, hogy hűsége töretlen.

Lin elfintorodott. szar zárszó egy jeles parancsnoktól. Szinte látta Zen csalódottságát mikor rájött hogy szeretett társa testét megszentségtelenítették, végül is megcsonkították a seborvosok. Ki tudja mennyire maradt ép elméjénél szerencsétlen. Hirtelen megértette a korábbi mozdulatot. Megértette, hogy miért nem akarta hogy hozzáérjen Lin a pultnál.

A csend sűrű volt, mint a méz és keserű mint a kátrány. Lin leugrott a pultról és nyugodtan odasétált a meggyötört hajóshoz, kezében még mindig szorongatva a felmelegedett italt. Minden szem rászegeződött de ő csak a meggyötört férfit látta, akit ez a csapat ember akik eddig barátai és családja voltak látható és tapintható undorral készülnek kivetni magukból. Elutasításuk undorként ült az arcukon és lehűtötte a csendet. Lin odaért a hajós elé és kinyújtotta felé az italát.

-Akár hogy is sebesültél meg, barátom, a hősünk vagy. Légy üdvözölve újra itthon! - mondta egy kicsit hangosabban, mint ahogy amúgy mondaná. Megemelte az italát, belekortyolt majd átadta a megilletődött férfinak és a tetejébe, kihasználva annak megilletődöttségét, megölelte. A háta mögött kitört a feszültség hurrában és tapsban. Ő már el is fordult onnan és befúrta magát a tömegbe, hogy hátul Leon mellé állhasson a falnak támaszkodva.

-Nem egy nagy szónok a fiad.

-Neked annál jobb érzéked van ehhez.

-Ne hidd. Komolyan ki akarták tagadni?

-Nem tudom, Lin. Nagyon nehéz ez. Ő már nem ugyan az.

-Te sem vagy már ugyanaz aki meghallgattad a történetét.

-Valóban nem. -Leon lassan kortyolt az italából. - Hajósnak készültem, de nem engedtek ki. Hisz tudod. Aztán mindkét fiamból hajós lett. Ritka megtiszteltetés, és bár nem jövünk ki igazán jól utolsó sejtemig hálás vagyok a Patrónusnak, hogy nem az én fiamat gyalázták meg.

-Meggyalázták? Leon, ne légy birka. Mi ennek a neve szerencsétlennek?

-Virgil.

Lin biccentett és kiment a hangosból. Járt egyet mielőtt visszament. addigra a szokásosnál sokkal csendesebb volt a hely. Csak a legszűkebb baráti és családi kör maradt. Sokat elárult ez is, hiszen normális körülmények között reggelig tartott a dáridó. Lin odalépett a parancsnokhoz.

-Szia Zen. Elvinném Virgilt. Hol van?

-Szia. Ő. Talán a pultnél. - fordult körbe tanácstalanul.

-Tényleg. - biccentett Lin és már lépett is arra.

-Szia.

Virgil csak biccentett.

-Gyere velem.

-Hova?

-Nem mindegy? - Mosolygott és megfogta Virgil hideg száraz kezét. - Gyere. Ma nálam alszol.

-Nem lehet. -döbbenet és zavar a szemeiben. -Nem zavar? ... Ez?..

-Mi? - szembefordult a nagydarab férfival és amolyan kemény fennisi nő módjára elmagyarázta neki. - Ha egy gengris leharapja a lábad, ünnepelnek életed végéig. Ha egy kalóz kilövi a szemed, ünnepelnek. Ha egy shatteri kiszedi a bordáidat kitagadnak? Nevetséges! Nincs különbség, ezt te is jól tudod. Úgyhogy ha akarsz beszélni a dologról, nyugodtan beszélj, de ne várd tőlem, hogy máshogy kezeljelek mint egy ácsot aki leesett a tetőről. Munkahelyi baleset. Van ilyen.

-Azt mondtad nem is bírod a hajósokat.- most először mosolyodott el, most is csak halványan, hogy előcsillanhasson a hajós magabiztossága.

-Valóban nem. De szerencsére te már nem vagy hajós.

A bőre ezer hegtől fehérlett. A tetoválásai, mik az eddigi portyákat dokumentálták összekeveredett kirakósnak tűntek. Több bőrdarabot nem a helyére varrtak vissza, és a bordái jéghidegek és valóban nagyon kemények voltak. Hamarosan azonban sikerült annyira lelazuljanak egymás társaságában hogy nem keltett feszültséget az érintésük. Rémálmok jöttek. Lin nem lepődött meg ezen és nem is aggodalmaskodott miatta. Megnyugtatta és vissza altatta a férfit. Reggel behorgolta pár tincsét míg reggelizett.

-Kérlek kísérj el a Városkapitányhoz ma. Jelentkeznem kell, hogy megfosszanak a hajós tisztemtől.- Virgil hangja halk volt. Lemondó.

-Persze. Szívesen. - válaszolt a lány sokkal kevésbé lazán és könnyedén, mint ahogy szánta. Életében nem járt  a Városkapitány házában. Udvarán a Platán amit még Cleo és Romeo ültetett az ó időkben. A platán törzsében mára egy szoba elfért volna. Lobja kimagaslott az épületek közül. szemben a kis park túloldalán állt a kőkerítés mögötte a pengetemplommal és a Kert a megkövült fákkal. A legenda szerint itt sütött le fennisre, először a lomb közül a Remény sugara. A fák és a kőkerítés között magaslott a hegyes csúcsban végződő penge templom, melynek falait hosszú keskeny rések vágják darabokra, melyeket gondosan a nap mozgásához igazítottak, így minden napteljesen keresztül világítja a teret a fény.

Lin elkísérte Virgilt a Városkapitány házához, bár be nem mehetett vele. Nem ücsöröghetett Virgilre várva, hiszen volt egy csomó megrendelése futócipőkre. Közeledett Romkeo ünnepe. A nap ünnepe amikor a szétszakított szerelmesek újra össze találoztak. A napé amikor Nimohiel, azaz a Patrónus aki a felkelő nap első sugarával szimbolizálnak, és aki a nem lanyhuló remény maga, visszahozta a pokolból Cleot az akkor már városkapitány Romeonak. Ő volt az első és egyben utolsó városkapitány akinek családja lehetett. Ő uralkodott legtovább és ő adta a legtöbbet a városnak, vele vészelte a át a város a legnagyobb nehézségeket, özönvizet és naptelet is. Romkeo ünnepe a szétszakított szerelmesek ünnepe. Mindenkié aki hajóst szeretett vagy kinek szerelme meghalt. Szép ünnep volt, Lin szerette. Főleg a délutáni városfutást. Kicsi kora óta oda volt ezért az össznépi sportért. Fennis utcáiban víz folyt. Csatornák voltak ezek melyek felett ezernyi függőhíd és terasz feszült. Ruhaszárító kötelek, apró hidak és egymástól karnyújtásnyira kakaskodó erkélyek. Lapos és kis lejtésű tetők milliói a peremen 8-10 emelet házakon. A város belseje felé azonban a házak egyre alacsonyabbak voltak, míg a legbelső területek gyümölcsösök és a két fő épület állt, a Patrónus pengetemploma és a Városkapitány háza. Fennis mértani közepe a Platán volt.

A városfutás abból állt, hogy öreg, fiatal, férfi és nő egyaránt végigmegy a városon kelet felé a Trokenttól a Sanetroig. arccal keletre, hátuk mögött a lenyugvó napnak, arccal a hajnal felé, a remény első penge sugarát célozva. 12 ünnepük volt, ebből 10 tartalmazott valamilyen formában városfutást. Voltak természetesen bajnokai a lépcsőn, házfalon, köteleken fel és lerohanásoknak. De voltak kellékei is. Különleges rájabőr cipőkben érdemes igazán nekiállni, ha valaki az első százban kíván célba érni. A jó cipő mellé szintén rájabőr kesztyűk is illenek, amiket az egész városban csak az a műhely készít ahol Lin dolgozott. A mestere találta fel és alakította ki, mindannyiuk örömére és biztonságára.

Linnek volt elég munkája a közelgő ünnep miatt, hát hazasietett és belevetette magát. Estére azonban egyre többször kanyarodtak a gondolatai Virgil felé így letéve a munkát elsétált a Városkapitány házáig. Tisztelettel érdeklődött és megtudta, hogy Virgil beállt a Patrónus papjai közé. Hirtelen és nagyon éles váltásnak tűnt ez. Lin átporoszkált a Patrónus templomához és ott is érdeklődött. Virgil hamarosan kijött és hulla fáradtan de őszinte örömmel ölelte magához a lányt.

-Köszönöm, hogy megvártál.

-Ó nem... én hazamentem... csak aztán visszajöttem.

-Itt vagy amikor kell, az a lényeg, nem? - csupa mosoly volt és lila karika a szeme.

-Van hol aludnod?

-Valahol majd alszom. - bizonytalanul hátra nézett a templomra. - Talán itt is.

-Oké. akkor gyere velem. van vacsora is. - átölelte a férfi derekát és érezte hogy az alig áll a lábán. Reggel merte csak megkérdezni, hogy miért döntött a papság mellett. Virgil komolyan nézett rá egy pillanatig.

-Tudod végig kémként kezeltek. És a patrónus látja lelkem magam sem tudtam mi van bennem. Éjjelente azt álmodtam hogy kések pattannak elő a testemből és felszecskázok mindenkit magam körül egy egy halálos öleléssel. aztán reggel csatakosan ébredtem és egész nap attól rettegtem, hogy ez megtörténik. Hogy mint valami robotot bekapcsolnak a shatteri rémek és én elkezdem felgyújtani Fennist.

A városkapitány nem jelölt ki nekem feladatot és én ott ültem a platán alatt válaszért esedezve, hogy mihez kezdjek. Hogyan nem veszélyeztetem az enyéimet? És akkor eszembe jutott, hogy az egyetlen biztos tudás a patrónusé. Ha ő elfogad papjának akkor nem árthatok a városnak, akkor valóban nem vagyok kém. - hatalmasat sóhajtott. Lin elmosolyodott a dolog egyszerűségén. - Valóban. - mondta. - Ha ő elfogad akkor senki nem kételkedhet benned.

-Tudod, hogy egyedül te nem féltél tőlem?

-Nem tudom és te sem tudhatod.

-Itt kell éljek a városfalon belül, pedig tízéves korom óta hajósnak neveltek. Nem tudom mihz fogjak.

-Először is meg kell tanulnod futni. Az módot ad a város aprólékos megismerésére. Rengeteg új barátot szerezhetsz, akiknek nem kell az orrára kötnöd, hogy mitől olyan kemény a mellkasod.

-Sosem voltam városfutáson.

-Van egy barátom. Péklegény itt a harmadikon. Tin. Volt egy csúnya balesete. 6 évet hagyott ki. Edzhetnétek együtt. Ő biztosan kedvelne téged.

-Gondolod?

-Tudom. 

Kopogtak. Lin ajtót nyitott és azonnal hátranézett Virgilre mikor meglátta a Városkapitány őrségének egyenruháját.

-Linnia Borgerase?

-Igen. - pillantott fel a magas őrre.-Én vagyok.

-A Városkapitány azonnal látni kíván.

-Hogyne. - Lin elpirult. Hirtelen felgyorsultak körülötte a dolgok. - Egy perc, csak míg felöltözöm. - mondta és becsukta az ajtót.

Virgil nyugodt volt. - Menj csak. Visszatalálok egyedül is a Kerthez.

A Városkapitány zömök, kissé őszülő sötét tónusú férfi volt. Határozott, minden körülményeskedéstől mentes. Lin nyolcéves volt, mikor avatták. Emlékezett rá az ünnepségről, már csak azért is mert a városkapitány avatás a város egyetlen ünnepe amikor a Patrónus fizikai testben, valós árnyékot vető formában jelenik meg szeretett városa lakói előtt. Lin emlékezett rá tűélesen, a komolyságára és a fényére is. Semmi evilági nem volt benne, így a városkapitány annyira egyszerű halandónak látszott mellette mint bárki más. Ahogy ezt tudni lehetett a férfi nem öregedett egy percete sem látszólag az avatása óta. Szigorú élénk tenintete Linébe fúródott.

-Nagyon örülök, hogy eljött. Kérem foglaljon helyet. - intett az őrnek, hogy távozhat és az becsukta maga mögött az ajtót. Lin háta mögött az üvegablak magaslott melyen a Patrónyus fényében Cleo ültet Romeo épít. A színes fények összeszínezték a Városkapitány arcát.

-Úgy tudom ön készíti azokat nagyszerű futócipőket.

-Futócipőket készítünk igen. A mesterem találta ki, de ő lassan visszavonul. Bajok vannak a gyerekeivel. Figyelnie kell rájuk.

-Kicsi a műhely ezek szerint. Egyedül varr most?

-Van két tanulónk, de lényegében most én vagyok a futócipő specialista, igen.

-Szükség lenne 2000 párra. Két héten belül.

Lin nem szokott hazudni, így az arca pontosan tükrözte mit gondol.

-Nem fog menni. -mondta nyugodtan.

-Mennie kell. Mire lenne szükség ahhoz, hogy ez menjen?

-Még négyre belőlem és még vagy húszra a tanulókból, olyanra akik már varrtak cipőt és láttak raghani rájabőrt közelről.

-Raghani? Hm. Fegyelmezett betanítani való embert tudok adni eleget. Legyen akkor három hét. Küldess ma ide a szerszámokból egyet-egyet hogy készíttessek elegendőt és írd össze hogy mire van még szükség. Műhelyet és rájabőrt is biztosítok.

Lin szeme elkerekedett.

-Uram, ne haragudjon, de nem leszünk készen. Ezeket egyedileg a lábra kell igazítani, különben szétszakadnak az első futáskor. 

-Ó. azt is megoldjuk. Indulj és küldd ide a szerszámokat. Holnap reggel pedig a dokksorra menj, a Filignaria kikötő mellé. Ott fogsz dolgozni a kék zászló alatt.
Lin nem válaszolt. Bizonytalanul meghajolt és távozott.

Mire hazaért a szobácska már üres volt. Futócipőt húzott és felkereste a cipészmestereket finoman érdeklődve a leterheltségükről. Mind lekezelően beszélt vele, pedig mind használta a cipőit és mind igyekezett felfedni a cipők titkát. Lin csalódottan ért haza. Pár szót váltott a mesterével akit öröm helyett az aggodalom árasztott el. Végül másnap a két tanulóval négyen állítottak be a kék zászlós raktárba. A Városkapitány szavához híven mindent elrendezett. Szerszámok takaros dobozokban, rájabőrök előkészítve, munkapadok tisztán ahogy az egész raktár ki volt súrolva. A tenger felől a kinyitott tolóajtókon át áradt be a fény.

Tizenöt csupa vigyor fiatalember állt katonás sorban, várva az utasításokat. Szemlátomást katonák voltak. Szíjas izomzatú, peckes, deltás fiatal hímek. Erejük, különlegességük teljes tudatában feszítettek a négy nő előtt. Lin csapatokra osztotta őket és elkezdődött a betanításuk. A fiúk ugyan viccelődtek, de tapintható volt a figyelmük és az összpontosításuk. Estére egyértelművé vált, hogy ez a csapat bizony összeszokott katonákból álló szakasz és egy nagyképű szinte hajósokat is megszégyenítően magabiztos fickó a parancsnokuk. Hitonak hívták és ő dolgozott a legkeményebben, ugyanakkor ő nem bírta megállni, hogy sikamlós feleseléssel ne terelje folyamatosan versengőssé a hangulatot.
Elképesztő tempóban dolgoztak, kora reggeltől késő estig. Hito pedig egyre jobban felbátorodott és egyre messzebb merészkedett pimaszkodásban. Végül egy reggel Hito ébresztette. Majorannás kenyeret rágcsálva mellékesen kibökte, hogy Lint a városkapitány hivatja, ha van kedve vele tölteni a reggelt.
-A reggelt? Nem a reggelit?
Hito kajánul elvigyorodott.

-Lehet hogy több módon is táplálna... igen ez meglehet. Tudtommal csak intim mód kíván a társaágába.

Lin hallott már többször a városkapitány testi éhéről, amit nem titkol és nem palástol. Inkább meghív kedvére való nőket vagy férfiakat és velük könnyít magán. De miután találkozott vele nehezen tudta elképzelni, hogy ne akadna elég kellemes test házon belül neki. Ráadásul pont őt hívná, a cipészt? Hito otromba tréfájának tűnt. Lin egy pillanatig tétovázott, majd nemet mondott határozottan és udvariasan. 

-Ugyan miért téged küldene értem? Jó, hogy katona vagy, de katonája van ezer.
-Mert én vagyok a testőrparancsnoka. - vágta rá Hitó majd villámgyorsan távozott. Két óra múlva újra felbukkant. Ezúttal egy tálcányi reggelivel.

-Lehet hogy hozzám több kedved lenne. - vigyorgott és belépett az apró szobába.

-Egyre kevesebb, Hito. Egy óra múlva a műhelyben kell lennünk.  - Linnek eszébe jutott, hogy Hito egyre gondterheltebbnek tűnt az utolsó napokban, amit még sikamlós viccei sem tudtak teljesen feledtetni. Arca sápadt volt. Fáradtnak tűnt. - Túlhajtod magad, és mikor pihenhetnél akkor is olyan ajtókon kopogtatsz ahol nem fognak beengedni. - Hitte is meg nem is a testőrparancsnokságot.

-Nagyon irritállak? - kérdezte mosolyogva.

-Nagyon. - válaszolt komolyan Lin. 

-Bocsáss meg. - mondta miközben felállt az apró asztaltól és már ott sem volt.

Mire Lin felocsúdott Hito már messze járt.

A műhelyben a munka nagyon jó ütemben haladt. Linnek hetente kellett jelentenie a Városkapitánynak és ezek egyikével fény derült a meghívásra is. Nem Hito otromba tréfája volt, hanem a Városkapitány valóban rákívánt Linre. Hito egyre fáradtabb volt míg végül Lin egy este megállapította, hogy Hito már nem is élcelődik vele. Mikor a férfi nagy gonddal befejezte az aznapi utolsó cipőt Lin keményen ráparancsolt, hogy feküdjön fel a munkaasztalra. Hito szeme alatt a karikák elmélyültek, de nem ellenkezett. Reszketett a fáradságtól.

-Mikor hazudtál nekem, Hito? - kérdezte miközben módszeresen elkezdte kilazítani a férfi kötött vállait és hátát.
-Soha. - nyögte a srác.

-Tényleg te vagy a testőrparancsnok?

-Tényleg.

Hosszan lazította és gyúrta az izmait, de nem szólt hozzá, végül lizzadva végignézett azon a tökéletes testen.
-Ma velem vacsorázol.

Hito szeme sarlóvá görbül a nagy mosolygástól.
-Azonnal indulhatunk..

Csütörtök reggel volt,  remény órája, mikor Hito felébredt. A karikák eltűntek. Mosolygott a hulla fáradt Linnre. Felidézte az este élménygazdag történéseit és megállapította, hogy bár eddig senki nem dominálta le az ágyban, z mennyire jóleső tud lenni. Az emlékek hatására, a farka ismét megemelkedett és a karjait máris a feje alá tette, ahogy előző éjjel a lány parancsolta.

-Van kedved rám ülni? - sustorogta Lin felé.

-Hulla fáradt vagyok. - nyögte a lány. - Nagyjából két óránk van munkakezdésig. Azt végig fogom aludni. 

-Mit csináltál éjjel?

-Téged és a borzalmas rémálmoktól görcsben rángó testedet nyugtatgattam. Nem emlékszel?

-Hetek óta pocsékul alszom. Úgy ébredek mint akit összevertek. Ma végre nem. Erre azt mondod rémálmaim vannak?

-Lehet hogy számítottak a női praktikáim, de megnyugtatni csak hajnal felé tudtalak. - visszafúrta a fejét a párnába. - most hagyj aludni kérlek. Örülök, hogy kipihented magad.

-Ne gyere ma be. semmi szükség rá. Pihenj.

Hito pillanatok alatt felöltözött és egy csókot lehelt az alvó lány hajába mielőtt távozott.

-Lin dél körül ébredt. a nap keményen besütött a szemébe. Friss zsemlére vágyott és erős kávéra. Magára kapott valamit és lement a kis pékhez a harmadik emeletre. Tin, a sánta péklegény még bent volt. 

-Szia Lin! Volt itt a barátod, Virgil. Tegnap este elmentünk arra az útvonalra amit pár hete írtál össze nekem. Kemény.

-Jaj de örülök. Mindkettőtökre ráfér az edzés. 

-Esetleg ma eljössz velünk?

-Nem hiszem. Bulit szeretnék a tetőn. Befejeztünk egy nagyobb munkát. Szerinted tudok  rendelni estére valami sósat?

-Mindjárt szólok a mesternek.

-Köszi.

Abban a pillanatban fogant meg a fejében a buli gondolata. Megrendelte a sósat és körbejárta a barátnőit hogy elhívja őket. A tizenöt deli vitéz mellé csupán nyolc lányt sikerült összeszedjen, de még így is kellemesnek ígérkezett a program. A műhelyben a munka töretlenül folyt. Hito immár pihentebben de még mindig valamin rágódva dolgozott a többiekkel. Délután elkészült az utolsó darab is. Hétfőn tervezett a Városkapitánynak jelenteni és részletes elszámolást adni az anyagokról, eszközökről és munkaerőről. Így nyugodtan lehetett házigazdája egy ilyen kis ünnepségnek. A fiúk nagyon lelkesek voltak, a lányok nem különben. Hito nem hancúrozott annyira mint az emberei zöme, de már megeresztett pár sikamlósabb poént.

-jobban vagy.
-Igen, köszönöm. 

-Szolgálatban leszel ma éjjel még?

-Nem, hétfő előtt nem.

Lin felállt és intett neki, hogy kövesse. Ez az éjszaka is hasonlóan telt, mint az előző. Kezdetben a kiterített férfit húzta a fájdalmas túlfeszítettségbe mielőtt engedte volna kilövellni. Majd újra és újra így járt el. Közte pihenésképpen ráült a testőr szájára és nedveivel itatta. Gyertyaviaszt csorgatott a hátára és a kenyérvágó nagykéssel karcolt bele mintákat mielőtt mézbe mártott ujjaival megdugta a katonát.A rémálmok azonban nem maradtak távol. Ha lehet még hevesebben törtek a férfira és ugyanolyan felébreszthetetlen mélységekbe rántották az elméjét. Amikor végre elnyugodott Lin egy leples magas csontos figurára riadt aki az ágya mellett állt. Fehér vékony fénysugár sütött belőle. A lepel alatt mintha csonkok vágtak volna a lepelbe. A hangja nyöszörgő volt, de az egész hangulata annyira ismerős, hogy Lin ijedelme gyanakvásba fordult.

-Ki vagy te és mit akarsz? - szegezte a viaszos kenyérvágó kést a leplesre.

-Nem kell félned gyermekem. Menj a kapitányhoz. Indulj.

-De miért?

-MOST! -kiálltott rá az alak majd elenyészett a sötétben.

Lin kereste a hasonlóságot de csak a fényt találta. A fehér, gyöngyházcsillanású penge fény, ami szinte kimetszett a sötétből olyasmi ami a fennisiek vérébe ivódott tudás. Nem voltak kétségei. Pillanatok alatt összeszedte magát és futócipőt húzott. Olyan őrült tempóban szelte át a háztömböket, mint még soha. 

a Városkapitány házában hangzavar volt. Az őrök és a pár cipős műhelyből ismert testőr srác kemény tekintettel figyelt befelé és kifelé egyaránt. nem akarták beengedni, de az eltökéltség és a biztos tudás nyugalma olyan erővel hatott, hogy félreálltak az útjából.

Fennis mesebeli város volt a világ szemében. Az elődök emelte és az özönvíz elpusztította világ utolsó városa. De a legendákban a naptél elporlasztotta ennek falait is, hagyva a szélnek, hogy a tengerbe sodorja az utolsók csontjainak porát. Minden Fennisi tudta, hogy a városnak más szerepet szánt a teremtő. nem kell terjeszkedjen, nem kell háborúzzon. Egyetlen feladata a mágia és a saját létének megőrzése, a lehető legnagyobb titokban.

Most ahogy Lin a tanácsterem ajtajában állt és nézte a Városkapitány felhevült testét, ahogy mint egy megszállott magyaráz a magisztereknek és a városvezetőknek egy kiáradásról, a fennisi létezés alappillérei repedeztek Lin alatt. Nem lehet kiáradás. Nem hagyhatják el a 77 szigetet csak a Patrónus kifejezett utasítására. És mivel a Patrónus tud testet ölteni Linben ahogy ezernyi fennisiben az a kép élt születése óta, hogy ha eljönne egy olyan idő, melyben el kell menniük, a Patrónus és a Városkapitány együttesen hirdetnék ki, a Szent Márk téren a labirintus mozaikján állva.

Lin közelebb lépett az ovális asztalhoz és meglátta rajta a temérdek térképet. 

-Nem háború ez, uraim, hanem kiáradás, felszabadítása a világnak.

A magiszterek és a tudós városvezetők szörnyűlködve hallgatták. Vöröslő nyakak, kidülledő szemek, de néma szája álltak a Városkapitány szóáradatával szemben.

Lin nem ismert rá a férfira. A komoly, célztt figyelmű, higgadt erő, ami korábban jellemezte most semmivé lett. Most valami hatásvadász népszónoknak tűnt. Közelebb lépett hozzá, immár mellette állt. A Városkapitány egyik mágikus tulajdonsága amit a felavatásakor megkap, hogy pontosn érzi a várost. smeri minden lakóját, érzi az utolsó négyzetcentiméterét is annak. Az, hogy nem vette észre a mellé lépő Linnt elképzelhetetlennek tűnt.

Mégis. az utolsó pillanatban kapta vissza a kezét, mielőtt ijedtében megütötte volna a lányt, aki finoman a karjához ért.

Lint megcsapta valami erő. Sercegett az ujja. Szikrák pattantak az érintésétől.

-Vezessék ki. - förmedt rá a városkapitán.

-Ő küldött hozzád, nem tűrve várakozást, uram. - ereszkedett térdre a városkapitány előtt. Karjait tenyérrel kifelé maga mellett lógatta.

A kapitány megsimította az arcát és az állánál fogva felemelte a fejét. a tekintetük találkozott, majd a kapitány elhátrált, borzadva és undorodva.

-Vezessék ki!- adta ki a parancsot és visszafordult a város vezetői felé, hogy folytassa a szövegét.

Lin hagyta magát kivezetni. A platán mellett sírta el magát. A bezártságban a börtönfal biztonsága támasz. Ha felbomlik a rend, szétesik a város. - Lin zokogott félelmében. Átvágott a kis parkon és a penge templomba lépett be. A papok feszülten suttogtak egymás között. Linn idegesen vette elő a kis horgolótűt amivel hosszú csápszerű tincseit szokta rendben tartani. Fennisben mindenkinek ilyen haja volt. Kivéve a gyászolóknak. Ők kopaszok voltak. Horgolótű mindenkinél volt, és az egymásról gondoskodás, kedveskedés egyik formája volt a mások tincseinek horgolása. Most zavartan a sajátját szövögette, aztán nem bírta tovább.

-Vezess kérlek a legbelső szentélybe. - lépett linn egy papnőhöz.

-Oda nem léphet be csak felszentelt pap, gyermekem. - a papnő nem sokkal lehetett idősebb Linnél. Lin megfogta a papnő kezét és elhadarta a látomást és a kapitánynál történteket. 

-Beszélnem kell vele. Ha valóban ő volt az, akkor el kell érjem újra mert elbuktam a feladatot.

A papnő arcán mélységes megrendültség öltött alakot és futva vitte a lányt egy belső szobába.

A szoba idegen ősöreg bútorokkal volt berendezve. számos tárgy rendeltetését sem ismerte fel. A kis asztalon gyertyatartó állt. Lin lekuporodott az asztalka elé a papnő pedig meggyújtotta a gyertyát.

-hagyj magamra kérlek egy percre. - kérte és a papnő már ott sem volt.

A láng sercegett. Linn pedig felidézte a jelenés. Igyekezett aprólékosan megfigyelni a saját emlékezetében. jeleket kutatva. De a Patrónus, ha ő volt az egyáltalán a lepelben, nem felelt. Linn felált és megvágta a kezét a mindig magánál hordott horgolótűvel. A seb cakkos szélén felgyöngyözött a vér. Gondosan a gyertyaláng fölé tartotta.
-Tiéd vagyok, mint a moha az ablakpárkányon, mint a sirályok a kikötőben, mint a kagylók a csatorna falán. Belőled vagyok egy a városoddal mely te vagy, Nimohiel.

Nem szokott imádkozni. Nem tartotta fontosnak hogy megszólítsa a Patrónust. Hiszen az ő létezése is a Patrónus akarta volt, ahogy minden születendő gyermeket előre engedélyezni kell. Nincsenek véletlen terhességek. Miért is kellene fohászkodjon, ha az egész létezése felsőbb hatalmaké. Most azonban nem érezte ezt a biztnságot. Nem hitt a fénynek amit látott. Bizonyosságot akart, arról, hogy minden rendben van és riadalma és a kapitány viselkedése nem ad okot félelemre.

Ahogy a vércsepp a lángba hult a szoba benépesedett. Falai megnyúltak, arannyal és drágakövekkel díszített lett minden felület. a falakon vastag kárpitok omoltak alá. A lehetetlen oroszlán lábas bútoron egy férfi ült. szűk nadrágban, kibontott sliccel. Fiatal, tökéletes arcából bordó fényű szeme egyenesen Linre szegeződött. Hosszú egyenes szálú haja hátra fogva. A nők az ágyékába bújva lihegtek. Ő a hajuknál fogva adta a ritmust, hol egyiket nyomva le, hol másikat.

-Köszönöm a meghívást. Alig várom, hogy végre találkozzunk! - szólt a férfi hegyes fogai közt szűrve ki a szavakat.

Lin felsikoltott és kirohant a szobából. Kirohant a pengetemplomból is. Aztán megállt és kiabálni kezdte Virgil nevét. a férfi hamarosan felbukkant.
-Gyere velem azonnal. Most rögtön. Kérlek.- patakokban folytak a könnyei, reszketett és a hisztéria határán állt. - megragadta a férfit és húzta maga után kifelé a Kertből.

Haza mentek ahol Hito még mindig édesdeden aludt. a hajnalhoz pár perc hiányzott csak. Lin felébresztette Hitot és leültette Virgilt oda ahova az első sugarak be szoktak világítani. az értetlenkedő férfiakat egy mozdulattal elnémította és komolyan minden részletre kiterjedően elmesélte a történteket nekik. Közben felkelt a nap, aranyfénnyel árasztva el a kis szobát.

A történet végére Hito felpattant, megmosakodott és felöltözött.

-Jelentkezem a kapitánynál. Meg kell tudnom mi van vele. Tizenöt éves korom óta vagyok a szolgálatában. Apámként  tisztelem és nincs az az áldozat amit ne hoznák meg érte. De soha ilyennek nem láttam. Olyan, mintha valaki másról beszélnél.

-Indulj. Én vissza megyek a templomba, hátha kiderült valami. Mikor elrángattál azt beszélték, hogy a Patrónus meggyengült és nem tud kapcsolatba lépni vele senki.Lin te pihenj le. Most úgysem tehetsz semmit.-ölelte meg Virgil. azzal a két férfi távozott.

Lin keringett kicsit a szobában aztán visszavette a futócipőjét és visszament ő is Kertbe. A Patrónus megkövült fáit benőtte a repkény, de szét nem tudta mállasztani az idő. Egyes mesék úgy szóltak, hogy ez a két fa egyenesen isten kertjéből való. Lin nézegette őket aztán egy gyors mozdulatsorral, városfutásban edzett testével felkapaszkodott a magasba.

A fákat övező kis virágkör azt volt hivatott jelezni, hogy ide emberfia nem teheti be a lábát. Ez volt a Patrónus Kertje, aga a legszentebb ereklye mind közül. A fák a fizikai világ és a természet nagy hatalmasságainak világa közötti kapcsolatot szimbolizálták. Lin hite szerint ugyanúgy megkövült fák voltak ezek, mint amilyeneken valahol mélyen maga a város is áll. Azokat fejjel lefelé szúrták a mocsokba, hogy fénylő pompás városuk kinőhessen, és talajt adjon ennek a pár szépséges megkövült faóriásnak, akik kapcsolatban vannak az egekkel. Felmászott a legtetejébe a legmagasabbnak. Megült és felidézte magában milyen fennisinek lenni. Felidézte a nyolcéves korában látott Patrónust és elgondolta, hogy szórja szét a hitét a fán ülve ő, aki a város irdatlan idejében kis múlandó moha csak. Látta hogy szórja a moha a spóráit szét. Így gondolt magára is. Ha a Patrónus meggyengült, ne rajta múljon, ha már rajta keresztül szólt. Már egy ideje ült ott, mikor a papnő hangját hallotta meg messze a templom bejárata felől. A városkapitány házában harcok dúltak. Lin lekszott a fáról és a papokkal együtt futásnak eredt. A testőrség általa ismert tagjaiból is voltak ott páran. Volt aki távol próbálta őt tartani, de végül sikerült bejutnia. A tanácsteremben még mindig ott voltak a magiszterek. Csapzottan és sápadtan. A városkapitány pedig karddal a kezében Hitora támadt. Hitonak folytak a könnyei és folyamatosan kérlelte a kapitányt, hogy hagyjon fel a harccal.

Lin megragadta a legközelebbi testőr karját.
-Betto, vigyél a maketthez.
-Oda nem lehet bemenni.
-Márpedig meg kell nézzük milyen állapotban van. - Lin belül ujjongott, hogy ennyire bízhat a legendákban. Sok mese szólt a titokzatos nagy asztalnyi városmakettről, mely érintés nélkül követi a város növekedését. Fehér, mintha márványból faragták volna, de éppúgy víz folyik a csatornáiban, mint a városban magában. Úgy volt Lin a makettel mint a többi mesével. Hitte is meg nem is. De ha Betto, aki itt szolgál évek óta nem kételkedik a létezésében, akkor a makett állapotából sok minden kiderülhet. Felszaladtak az emeltre és benyitottak aegy jelöletlen ajtón. a szobában semmi más nem volt, csak egy kis háromlábú szék és egy hatalmas terepasztal, rajta a város, minden fájával együtt. A valaha ragyogó épületek most porladtak, mállottak szét. A városkapitány háza csak egy kis foszladozó kupacnak látszott.

-A Patrónus legyen velünk. - szakadt ki Bettoból.

-Igyekszik, de nem tud. - vakkantotta Lin és már rohant is vissza a tanácsterembe. Már a lépcsőn meghallotta a kardcsörgést. a két férfi, Hito és Kapitány egymásnak feszültek. Lin elrohant mellettük és megállt a magiszterek kilenc ősz feje előtt. Tisztelettel meghajolt.
-Kérem, uraim. a maketthez, gyorsan. Hátha Önök még tehetnek valamit.

A makett említésére a kapitány egy pillanatra kizökkent a hadakozásból, így Hito egyszerűen leütötte. A magiszterek összenézte és sietve felmentek az emeletre. Hitó térdelt a kapitányon, úgy kötözte meg és tömte be a száját. Könnyei kis csillogó pettyekben vették körül őket.

A magiszterek hamarosan visszatértek.

-Nagyobb a baj, mint hittük. 

-Kérem, uramim hallgassák meg, mi történt az éjjel. - Lin félve nézett egyikről a másikra. - Illetve ha kérhetem, nézzék meg maguk. Féltérdre ereszkedett és kitárta a kezeit, jelezvén, hogy teljesen megadja magát az akaratuknak. Az egyik öreg előlépett és megfogta Lin kezét. Reszketeg öreg keze meleg volt és száraz.
-nyugodj meg leányom. - mondta. aztán felbolydultak az öregek mint egy méhkas. ahogy az elméjük átadta egyiktől a másiknak Lin emlékeit úgy nőtt a riadalom és a hangzavar. Majd elcsendesedtek mind. Ott állt a kilenc magiszter, az öt városatya és a testőrparancsnok Linnel a legnagyobb csendben. Végül Hito szólalt meg.
-Azt javasolom, hogy holnap hajnalban végezzük el a kapitánnyal a hazatérés rituáléját. Az ősibb mágia, mint bármi a szigeteken. Ha valami akkor maga a város ki tudja vetni belőle ami megszállta. Mert meggyőződésem, hogy ez az ember nem az akit hosszú évek óta szolgálok.

addig szólítsuk és erősítsük a Patrónust és holnap napkeltére szólítsuk a népet a Szent Márkra, a labirintushoz. a magiszterek összenéztek majd az öreg aki Lin kezét fogta elengedte azt és Hito elé lépett.

-Javaslatodat megfontoltuk és elfogadjuk. Tegyük mind a dolgunk. Azzal elsiettek.

A hírek futótűzként terjedtek a városban. Mindenfelé keletnek fordult embereket lehetett látni, ahogy lehunyt szemmel, kifele fordított tenyérrel imádkoznak. A Patrónus Kertjében a fák körül spirálban ültek az emberek, egymás kezét fogva énekeltek egész nap és egész éjjel. A Szent Mark téren egyre nőtt a tömeg. Hajnal előtt kivonultak a magiszterek mind a száznegyven-négyen, a testőrség kikísérte a megkötözött városkapitányt. Lin az első sorban kapott helyet. Hito gondosan figyelve az időzítésre a hajnal első sugarára állította a Városkapitányt a labirintus bejáratához. A mozaikból kirakott labirintus szimbolizálta a hazatalálás tekervényes útját. A rítus minden alkalommal beindított valami ősi mágiát ami bezárta a mozaikkal határolt területre a hazatérőt és ott olyan próbáknak vetette alá, ami az adott személynek nehéz volt. Volt rítus ami pár percig tartott. Többnyire 1-3 órán át bolyongott a hazatérő, mire a másik végen kibukkant a Városkapitány elé. Most hogy magát a kapitányt vetették alá némiképpen szokatlan volt. a kapitány beszélni kezdett. Magyarázatot követelt és magyarázkodott és a tömeg egyre jobban kezdte a pártját fogni. Hiszen miért is kell ilyesminek alávetni, hiszen el sem hagyta a várost. Ő a kapitány, fizikailag képtelen erre. a tömeg egyre hangosabb lett, már elkezdtek a magiszterek felé dobálni dolgokat. Hito pont Linnel szemben állt. Lin egyre idegesebb lett. Bizonytalanul felemelte a kezét és a szív jelét mutatta neki. Hito összevonta a szemöldökét aztán megnézte a saját tenyerét. Percek teltek el a hajnal első sugara óta és a város nem indította be a rituálét magától. Hito a mozaikon kívül a városkapitányhoz lépett. Előrántotta a tőrét, mire a tömeg elnémult. Egy gyors vágás volt amit ejtett a saját tenyerén, majd úgy mutatta fel a vérző sebet a kapitánynak, hogy mindenki láthatta a bugyogó vért. A kapitány rámeredt aztán elkapta a felé nyújtott kezet és fröcsögve szívta meg a sebet.

Ebben a pillanatban beindult a rítus ősi mágiája. Felpattantak a mozaik jelezte falak, Hito pedig térdre esett.

A rítus napokig tartott. az emberek lassan elszállingóztak haza majd másnap újra visszatértek ki ellene ki mellette drukkolt. a magiszterek vártak. a papok énekeltek keletnek fordulva hívták a Patrónust, aki nem jött.

A tizedik napon kibukkant a labirintus pedig eloszlott a városkapitány meggyötört teste körül. Tántorogva esett a magiszterek közé. Hito aki csak egy közeli sátorban aludt párszor egy órát azonnal mellette termett és támogatva ültette le. A kezeiről lemaródott a hús, hangja nem volt, csak hörögve bugyborékolt fel valami maró szagú nedvet. A könnyei folytak és fájdalmas sebei ellenére szorította Hito karját.

A magiszterek bólogattak és szörnyűködtek, hiszen azt még a legkisebb fennisi gyerekek is tudták, hogy ki nem állja ki a rituálét abból maroknyi hamu marad.

Hito és Lin a tetőn ültek. A nap már lement, de az ég még színesen világított.
-Fel fog épülni. - mondta Lin aznap már sokadszorra.

-Persze. De már nem lesz ugyanolyan. - válaszolta Hito aznap sokadszorra.

-Jobb lesz. - veregette vállon a lány. - Nekem indulnom kell. Virgil és Tin már várnak a halas bódénál. Nem tartasz velünk?

-Fussam ki a stresszt?

-Fuss mert fennisi vagy, fuss mert az jó, fuss hogy velünk legyél, vagy menj haza aludni. - tette hozzá, és megveregette a testőrkapitány vállát.

Bábjátékos bábok nélkül

Romeo minden igyekezete is csak egy ember igyekezete. A világ pedig fordul, mozdul a maga kérlelhetetlen szabályai szerint. Bár néha vannak entitások, akik úgy tűnik felette állnak ezen szabályoknak és törvényeknek, de végső soron ők is csak morzsányi változtatásokat, ellenkezéseket tudnak foganatosítani ezen a gigászi, isteni építményen, amit világnak nevezünk.

Romeo értette annyira a világot, hogy tudja az amit öröklétnek nevezünk egy képtelen, létezhetetlen fikció csupán ezen szabályok között. Ami itt elérhető az a folyamatos változás olyan kordában tartott, gondosan terelgetett módja, ami megengedi, hogy a hosszan megőrizni kívánt rész fenn maradhasson. Ellentmondani látszik e két dolog egymásnak, ő mégis igyekezett megvalósítani. Ami a hajdani Velencét a mai Fennissel összekötötte az az a állandóság amit ő keresett és amit konzerválni kívánt. Velence zegzugos vízre épült, folyton penészedő tünékeny érzetű varázslatát Lora ha csak lehetett gúnyolta. Mondván mi értelme van vízre építeni egy várost. Nem vízre, hivatkozott ilyenkor a tényekre Romeo, hanem számos kis szigetre. Fennis, évezredekkel később ugyanazokon a kőkupacokon állt. Igaz felette több száz méternyi kő, iszap és víz állt, de a fizikai, kő-kő kapcsolat továbbra is létezett a felszínen álló épületek és a mélybe süllyesztett kövek között, amik egykor Velence alapjául szolgáltak.

Romeo és Cleo évtizedekig tartó kísérletezése és kitartó munkája eredménye volt az a katakombarendszer mely egyfelől a város szemetét alakítja át építőanyaggá, másrészt a város folyamatos, szinte állandóan ugyanazon  a magasságon tartott víz színét biztosította. Fennis együtt emelkedett és süllyedt a tengerrel. Évszázadok óta nem mosta hídjait és nagyon régen volt már arra példa, hogy a San Marco víz alá kerüljön.

Ezért is érte a várost sokként mikor egy esősebb őszön egy súlyos zivatar közepette a város körkörösre húzott utcáiban a csatornák vize elkezdett kimászni a járdákra és becsorogni az ajtókon, majd befolyni az ablakokon. A mágiák ellene feszültek a természeti erőknek és a kő porlott és a víz fallá állt és az embereken eluralkodott a félelem. Generciók hosszú sora született élt és halt meg Fennis zárt városában úgy, hogy fel sem merült benne önnön sérülékenysége. A tenger barátjuk volt, ahogy a folyamatosan átépülő kaptárváros zegzugos csatornái is. Árulás volt a víztől életükre törni. A város magas utcái beszorították őket és városfutásban szerzett falmászó tapasztalataik mentették csak meg több ezer lakó életét.

a károk olyan nagyok voltak, hogy a hadseregtől is el kellett vonni erős kezeket az újjáépítéshez. Jared Khem  és szeretett kedvese Lora Inocenti napokig ébren járták a romos utcákat és mérték fel a károkat. Minden erejükkel azon voltak, hogy a lehető leghatékonyabban segítsenek a helyreállításokban. A következő esős napok beköszönte előtt ki kellett találják és meg kellett építsék azt ami képes az ezer éve nem látott problémával elbírni.

Lora ismét hangot adott annak a véleményének, miszerint abszurd egyáltalán az ötlet is, hogy várost építsenek vízre, pláne ilyen betegesen hosszan egy helyben tartva azt néhány földtörténeti korral mélyebbre süllyedt egykori szigetekhez ragaszkodva.

-Akkor már Armada valóban úszó, flexibilis városa, Jared, nem gondolja? Inkább építsünk egy olyat.

-Armada széthajózott ezernyi hajóvá, kisasszony. Fennis azért áll, mert bár lába között, mint folyóban mosó nőnek elfolyik a víz. ha nem haragszik a hasonlatért. De a talpait kemény sziklán vetette meg.

-Vagy bokáig az iszapban... - morogta Lora, de tovább méregette a falak repedéseit.

A nagy színházban, ahol a réges-régi, mágiával konzervált varázslatos bábfigurákkal adtak elő történelmi darabokat, olyan nagy károk keletkeztek, hogy a bábraktárt ki kellett üríteni. A hirtelen mentésben sokan részt vettek és a bábokat, csinos dobozaikkal együtt emelték át a csatornák felett ügyesen manőverező kisebb viharhajókra. Magukat a ládákat nem nyitotta fel senki, és szinte folyamatosan szem előtt voltak. Valószínűleg csak szinte, hiszen hetekkel később, mikor a helyreállítások befejeződtek és az öreg színházban ünnepi előadást terveztek adni a tenger és Fennis kapcsolatának helyreállításának alkalmából, vették észre, hogy a két legöregebb báb, a városalapítóként tisztelt Cleo és Romeo figurái eltűntek.

Fennisben tombolt a düh és a gyanakvás. A város létében úgy éltek az egykori városkapitány és családjának történetei, mint az emberek vérében a saját múljuk. Egyek voltak velük. Pontosan ismerték a vonásaikat, minden tettüket legyenek azok elhibázottak vagy dicsőségesek. És büszke szeretettel tekintettek a bábokra, melyeket az egykori majd újra városukba költözött előd, Mona Palazzi készített róluk. a városkapitány kérésére ezt a tényt, hogy egy ilyen ívet áthidaló időutazó Palazzi kisasszony, azt hogy személyes testvérien szeretett ismerősei a városalapítók titokban tartották. Így azt is, hogy a városkapitány Monát bízta meg azzal a cseppet sem veszélytelen feladattal, hogy keresse meg az ellopott bábokat.