három apró

A hajó impozáns méretei majdnem feledtették vele a tákoltság jellegzetes hangjait és a hajóépítéssel és működtetésével járó áldozati vér mindenbe belesülő szagát. Elégedetten járta be a fedélzeteket. Váltott pár szót az emberekkel. Feníszt próbálta megidézni, mint bordélyban igyekvő elhagyott szerelmes kedvese ölét.
A hajó gyors volt, nyikorgó fémteknő benne több tucat elbizonytalanodd lélekkel.
A lelkek tánca éjjel nem hagyta aludni. A villodzó esélyek tüzijátéka megvakították harmadik szemét. A saját emberei megfeszített idegekkel figyelték a megmaradt matrózokat, félve  egy újabb lázadássá lobbanó szikrától. Neki nem volt mitől félni. Látta őket, mindet egyesével, az idő és a lehetőségek ösvényein. Tudta hogy bár sokan megölnék, valójában egynek sincs módja rá. Az ő ellensége messze van innen és nem élőlény. A félelemtelenség vakmerővé tesz. Eltompítja a figyelmet és beszűkíti a látást. Uther Doul pedig egyiket sem engedhette meg magának, ha ki akarja szabadítani a Csonka Viharszabót. A légtengerek hajósát, aki az egyetlen lehetősége visszajutni és városlakói jogot szerezni Feníszben.
Kiült az orrba. Lábait a felhabzó víz felett lógatva figyelte a sötétedő horizontot. Zölden foszforeszkált a sorsuk irányát jelző ösvény a vízfelszín alatt. Az megfigyelő kosárból éles rikoltás harsant.
-Hajó! Hajó a láthatáron!
-Mit látsz, fiú? - pattant fel Uther.
-Shatter három árbócost, uram. Szembe jön.

Volt valami felszabadító abban, ahogy látta a hajót elsüllyedni. Valami őrült elszabadulás a kötöttségektől. Az újraformálás egy életút eredménye volt. Maga sem adhatott volna méltóbb büntetést magának. Bár ezt sosem vallotta be választott családjának. Olyan gazfickó volt, aki nek több vér tapadt a kezéhez mint ondó. Még hogy hajós? Szép kis történet. Szolgált ő hajón eleget. De mindig lent a hajógyomorban, ahol a szerencsétlen újraformáltakat zsúfolták halomba, míg átjutottak Csengőpartra, a Hétszoroson át, Kergetőtálba, ahol a megforduláskor pusztult el a java. Mindig a végén az utolsó pár napban, az örvények között ferdén száguldó hajó bendőjében, mintha maga a hajó szenvedne valami kiadós tengeribetegségben. Végül a tetemekkel akasztották meg a cápák hadát, hogy kiköthessenek.
Hosszú, mocskos élete volt ott, míg végül valaki rajta is fogást talált és megvesztegetésért húzták be a seborvosok vermébe, hogy új bendőt adjanak neki.
A Panaszos Pötty napján álmodott. Egy nagy ágyban feküdt a többivel. Szorosan összebújva a puha paplanok és párnák között. Otthon volt, a születés, az újászületés mindent megbocsájtó körforgásában. Mikor felébredt megfogadta hogy ezekkel az emberekkel jó lesz. Úgy lesz mintha ő maga lenne mind. Úgy fog velük bánni, ahogy ő kapni szerette volna. NBem verekszik, nem csal, nem lop, nem nyerészkedik. Hátha a haragvó Valtarúz istenek megbékélnek. Hátha a tengeren eltöltött sötét évek semmissé lesznek ugyanennyi fényben véghezvitt évtől. Talán.
De a Shatter hajó elsüllyesztette a Pöttyöt. Egy futárhajó. Egy szaros kis futárhajó az egyetlen rakétájával. Amir nézte a lassan süllyedő hajót és bosszút esküdött. Mindent megtesz Shatter rombadöntéséért. Ő lesz a pöröly ami lecsap a pusztulás saját államára.


Addigra mindegy volt. A szándékok szemlélődő javaslatokká szelídültek. Az akarat arccal fordulássá lassult. Élét vesztette a félelem is és nem volt már düh sem.
-Megöregedtem. - morogta egy reggel a gőzhajó derekában ülve. A nedves hajókorlátra támaszkodott. Vastag szövetkabátján apró gyöngyökben ült meg a pára.
-Igenis uram. - válaszolta a leghűségesebb szolga. Két lépésnyire állt a hajó kabinsorának vetett háttal. A harmadik karjával kapaszkodott, egy másikkal a hamutálat és a szivart tartotta. A harmadik karját felkötötte. Az előző napi csetepatéban kissé megsérült.
Az utazó hátrasandított. Aztán azon kapta magát hogy jól mulat magában a szolgája elkalandozott gondolatai közé ékelődött automata válaszon. Volt idő - nem is olyan régen - mikor ilyesmiért kiverte volna a hamutartót a kezéből. Elmúltak azok az idők. Az utazót nem érdekelték már az apró botlások. Saját bűnei hegy magas sziklái tövében a pimaszság vagy a lopás kis karcolások voltak csak. Elvette hát a szivart és beleszívott.
A hasüregében szivárogtak a szövetek. A kabátja belülről sokkal inkább volt szivar szagú, mint a szája. Köhécselt majd morgott. Végül visszatette a szivart a hamutartóba.
-Megöregedtem. - mondta újra, de a háromkezű lakáj nem válaszolt. Az utazó elégedetten biccentett.