Valamikor ifjúkorában vette a fenyőbútorokat valami kétes fogadáson nyert pénzből egy azóta halott viharhajóstól. Leonhoz hozzátartozott a fenyőillat. Beleivódott a bőrébe is. A férfi az ötvenes évei elején járt. Két fia volt és egy kis boltja a Hosszúles egyik terén. A bolt felett lakott egy sötét, de kellemesen odú szerű kis szobában. Lin bár már javában lehetett volna anya, nem tervezett még megházasodni. Hiába tehette volna meg hogy házasodik és nem szül gyereket, hiába tudta hogy bármikor elválhat és hiába állt mögötte a minden fennisi mögött álló szoros családi védőháló. Szerette ezt a kissé elszigetelt életét a világ lezsúfoltabb városában. Pár hónapig volt egy egy férfival, majd finoman kikopott az ágyukból. Barátságok maradtak, lazuló, felszínes kapcsolatokká szelídültek, jobb esetben barátok maradtak, rosszabb esetben nem találkoztak többet. Leon más volt. Ő nem akart tőle többet, mint amit a lány szívesen adott. Cserébe is csak annyit és pont annyit adott amire Linnek szüksége volt. Leon túl volt pár házasságon, és jó pár szeretőn, mióta megnyitotta szerelmi játékszereket kínáló boltját.Nem vágyott szorosabb kötelékre mint egy stabil szeretőre akivel beszélgetni is lehet.
Fennis a világ láthatatlan közepe volt. Minden más kontinensen, még az alig fél mérföldnyire elterülő Shatleton lakói is mesebeli, fantázia szülte helyként tartották számon. Pedig Fennis létezett, ott magasodott az orruk előtt szűk sikátoraival és a 77 apró szigetről nyúltak a magasba épületei. Utcái csatornák voltak. alapja megkövült vörösfenyő rudakból állt, valahol lent a mélységes mélyben. Fennis zsúfolt metropolisz volt, a maga vérre menően szigorú szabályaival és az ezzel egyidejű szabadságával. Fennisről nem lehetett elmenni és oda nem lehetett megérkezni. Ide csak születni lehetett. Államszerkezetét a városkapitány fél mágikus személye és a várost védelme alatt őrző természetfeletti lény kettőse irányította, mint világi és egyházi fejei. A városkapitányok százévente cserélődtek, a Patrónus azonban kortalan halhatatlanságával átívelt évezredeken, folyamatos élő kapcsolatot tartva így a régmúlt céljaival, egykori városkapitányokkal és városlakókkal. Emlékezete örök. Nimohielnek hívták és a Remény angyalának tartották akkor, mikor még beszéltek angyalokról az emberek. Lin és Leon számára a Patrónus sokkal inkább volt élő valóságos lény, mint angyal. Ahogy a városkapitány is ember volt, emberi vágyakkal a város iránt érzett végtelen lojalitása mellett.
-Visszajössz este? - kérdezte Leon miközben szorosra húzta a derekán a széles kendőt. A fejénél ősz haja a rasta csíkok végén még fekete volt. Vannak akiknek elég lassan nő a haja, hogy az őszülést szépen követni lehessen a tincseken.
-Nem terveztem. - Lin lustán szedelőzködött. Harapott még egyet a szaftos délicsbe. A lecsorranó levét kézfejével törölte le az álláról. - Miért?
-Ha nem jössz elmegyek itthonról.
-Hm. Hova?
-Semmi komoly, csak egy hangosba.
-Sosem jársz ilyen helyekre.
-Zen, a kisebbik fiam kikötött. Meghívott hogy hallgassam meg.
-Ó. Akkor nem kérdés hogy ott leszel.
-Nem szoktam. Nem vagyunk igazán jóban, de most külön küldetett értem, mert valami különleges dolog történt. - megvonta a vállát.
-Menj el. - mondta Lin és máris érezte ahogy a kíváncsiság almányivá nő benne. Nem szerette a viharhajósokat. Pökhendi nagyképű alakok voltak, még a nők is. A viharhajókat különleges mágia tette láthatatlanná, a legénység teljes csendben tudott ölni vagy lopni. Fennis kincseinek majd négyötödét a viharhajók hozták. Legtöbbször nem kötöttek el egy hajót sem, csak közel kerültek, átmentek egy komolyabb viharban és elemeltek dolgokat úgy álcázva mintha a vihar sodorta volna el. Persze időnként a raktérből is eltűntek dolgok, de ez belefért, amíg nem buknak le. Márpedig nem nagyon buktak le. Ha mégis, hát elkötötték az egész hajót. Inkább kenve az esetet Armadára, mint hogy kiderüljön hogy Fennis nem tündérmese, hanem a világ legrégebbi városa.
A viharhajósok amikor visszatértek tartottak élményeikből egy beszámolót a városkapitánynak, és egy cenzúrázott, talán kissé kiszínezettet a barátaiknak, családjaiknak. Lin nem szerette a hősködést, így nem nagyon barátkozott velük. Bőven elég volt a saját családjából kikerülő nagypofájú ficsúrok sztorijait hallgatni. Leon fia azért más volt, ahogy Leon maga is más volt.
-Hol lesz?
-Sóslatban.
-Áh, persze, hol máshol?
Sóslat volt az egyik legpuccosabb hangoskodó hely. Bár hallani kislány kora óta hallota Sóslat nevét, Lin még sosem járt belül.
Elköszönt és hazament. Délután még befejezett egy futócipőt, aztán úgy döntött rossz előérzetére hallgat és elment a Sóslatba. Nem kereste Leont, csak bement egy jó órával kezdés előtt. Egy darabig nézelődött aztán odalépett a nagydarab még fennisi mércével is jókötésű fickó mellé a pulthoz, ismerkedési szándékkal. Ahogy egészen mellé ért meglátta a nyakán a jellegzetes viharhajós tetkót és csalódott sóhajjal el is fordult. A fickó azonban utánna szólt.
-Valami gond van?
-Nem, dehogy. - fordult vissza Lin. -Csak megláttam a tetkód.
-Mi baj vele?
-Nem bírom a hajósokat, bocs.
Egy kicsit állt és nézte a fickót. Nem tudott szabadulni a csendtől és a szomorúságtól ami a fickóból áradt.
-Értem. - szólt halkan a férfi de a szemét nem vette le róla. Lin rácsodálkozott magában a férfi tekintetére amiben nyoma sem volt a viharhajósok arcoskodó pökhendiségének. Meg akarta érinteni, annyira mély bánat sugárzott belőle. Kinyúlt felé, hogy Fennisi módra a tenyerét a férfi mellkasának közepére tegye, jelezvén, hogy együvé tartoznak attól még. Szerette ezt a gesztust, mert egyszerre kötötte össze és tartott távolságot közöttük. Megadta a lehetőséget, hogy úgy tartson valakit egy lépésnyi távolban, hogy közben biztosítja a tiszteletéről és szeretetéről. A férfi azonban kimozogta. Lin keze nem érte el őt. A mozdulat olyan sértő és egyben olyan idegen volt, hogy visszarántotta a kezét.
Rendelt egy italt és azt forgatta míg fel nem zendült a parancsnokuk hangja aki a rituális köszöntésen túl külön megköszönte családjaiknak hogy eljöttek meghallgatni a történetüket.
Lin megfordult és felült a pultra. Innen jól beláthatta az egész termet. Zen, a parancsnok nagyon hasonlíttt az apjára Leonra. Lin elmosolyodott ennek láttán. Zen felállt a kis dobogóra az embereivel. Leon a bejárattól pár lépésnyire oldalt állt meg. A fickó akivel Lin beszélt a pultnál a parancsnok másik oldalán kicsit külön állt. A történetet mindenki lélegzet visszafojva hallgatta. A szokásos nagyképű fellengzős könnyű prédás történet helyett itt azt hallgathatták meg hogyan nyelte el a hajójukat a tomboló tenger és őket magukat hogyan fogta el egy Shatter vashajó.
Lin kétkézzel fogta a poharát és szinte kapaszkodott bele. Bár a parancsnok beszélt ő végig a pultnál megismert férfit nézte, ahogy az lehajtott fejjel várja a tömeg ítéletét. Bűntudat, magány és végtelen szomorúság rajzolódott ki a testtartásából. Zen jól beszélt ugyan, de az a hűség és elszántség ami a történetből kiviláglott nem érződött a hangsúlyából. Itt Fennis falai között már nem csak a másik négy volt az ő vére, itt a lojalitás már nem a harcostársakhoz kötötte hanem a városlakókhoz, a barátaihoz, a családjához, még Leonhoz is jobban, akivel amúgy nem sok kapcsolatot tartott. Ilyen volt a fennisi mágia amivel megakadályozták hogy a kivételezett kevesek akik kitehetik a lábukat elvándoroljanak innen.
Fogjul ejtették őket és azt amelyik a legerősebbnek tűnt testszabók kezére adták, hogy alakítsák újra. Ők vették ki a bordakosarát, hogy valami fémötvözetre cseréljék, ami ha kell páncélként öleli körül a belsőszerveit. Nem tudható milyen változtatásokat akartak még eszközölni rajta, mert míg őt így kínozták a parancsnok a másik hárommal kivágta magát és megkeresték ötödik társukat és kiszabadították a hajó apró műtőjéből.
-Most itthon van velünk, a Patrónusnak hála, és miután a Magiszterek megvizsgálták úgy találták, hogy hűsége töretlen.
Lin elfintorodott. szar zárszó egy jeles parancsnoktól. Szinte látta Zen csalódottságát mikor rájött hogy szeretett társa testét megszentségtelenítették, végül is megcsonkították a seborvosok. Ki tudja mennyire maradt ép elméjénél szerencsétlen. Hirtelen megértette a korábbi mozdulatot. Megértette, hogy miért nem akarta hogy hozzáérjen Lin a pultnál.
A csend sűrű volt, mint a méz és keserű mint a kátrány. Lin leugrott a pultról és nyugodtan odasétált a meggyötört hajóshoz, kezében még mindig szorongatva a felmelegedett italt. Minden szem rászegeződött de ő csak a meggyötört férfit látta, akit ez a csapat ember akik eddig barátai és családja voltak látható és tapintható undorral készülnek kivetni magukból. Elutasításuk undorként ült az arcukon és lehűtötte a csendet. Lin odaért a hajós elé és kinyújtotta felé az italát.
-Akár hogy is sebesültél meg, barátom, a hősünk vagy. Légy üdvözölve újra itthon! - mondta egy kicsit hangosabban, mint ahogy amúgy mondaná. Megemelte az italát, belekortyolt majd átadta a megilletődött férfinak és a tetejébe, kihasználva annak megilletődöttségét, megölelte. A háta mögött kitört a feszültség hurrában és tapsban. Ő már el is fordult onnan és befúrta magát a tömegbe, hogy hátul Leon mellé állhasson a falnak támaszkodva.
-Nem egy nagy szónok a fiad.
-Neked annál jobb érzéked van ehhez.
-Ne hidd. Komolyan ki akarták tagadni?
-Nem tudom, Lin. Nagyon nehéz ez. Ő már nem ugyan az.
-Te sem vagy már ugyanaz aki meghallgattad a történetét.
-Valóban nem. -Leon lassan kortyolt az italából. - Hajósnak készültem, de nem engedtek ki. Hisz tudod. Aztán mindkét fiamból hajós lett. Ritka megtiszteltetés, és bár nem jövünk ki igazán jól utolsó sejtemig hálás vagyok a Patrónusnak, hogy nem az én fiamat gyalázták meg.
-Meggyalázták? Leon, ne légy birka. Mi ennek a neve szerencsétlennek?
-Virgil.
Lin biccentett és kiment a hangosból. Járt egyet mielőtt visszament. addigra a szokásosnál sokkal csendesebb volt a hely. Csak a legszűkebb baráti és családi kör maradt. Sokat elárult ez is, hiszen normális körülmények között reggelig tartott a dáridó. Lin odalépett a parancsnokhoz.
-Szia Zen. Elvinném Virgilt. Hol van?
-Szia. Ő. Talán a pultnél. - fordult körbe tanácstalanul.
-Tényleg. - biccentett Lin és már lépett is arra.
-Szia.
Virgil csak biccentett.
-Gyere velem.
-Hova?
-Nem mindegy? - Mosolygott és megfogta Virgil hideg száraz kezét. - Gyere. Ma nálam alszol.
-Nem lehet. -döbbenet és zavar a szemeiben. -Nem zavar? ... Ez?..
-Mi? - szembefordult a nagydarab férfival és amolyan kemény fennisi nő módjára elmagyarázta neki. - Ha egy gengris leharapja a lábad, ünnepelnek életed végéig. Ha egy kalóz kilövi a szemed, ünnepelnek. Ha egy shatteri kiszedi a bordáidat kitagadnak? Nevetséges! Nincs különbség, ezt te is jól tudod. Úgyhogy ha akarsz beszélni a dologról, nyugodtan beszélj, de ne várd tőlem, hogy máshogy kezeljelek mint egy ácsot aki leesett a tetőről. Munkahelyi baleset. Van ilyen.
-Azt mondtad nem is bírod a hajósokat.- most először mosolyodott el, most is csak halványan, hogy előcsillanhasson a hajós magabiztossága.
-Valóban nem. De szerencsére te már nem vagy hajós.
A bőre ezer hegtől fehérlett. A tetoválásai, mik az eddigi portyákat dokumentálták összekeveredett kirakósnak tűntek. Több bőrdarabot nem a helyére varrtak vissza, és a bordái jéghidegek és valóban nagyon kemények voltak. Hamarosan azonban sikerült annyira lelazuljanak egymás társaságában hogy nem keltett feszültséget az érintésük. Rémálmok jöttek. Lin nem lepődött meg ezen és nem is aggodalmaskodott miatta. Megnyugtatta és vissza altatta a férfit. Reggel behorgolta pár tincsét míg reggelizett.
-Kérlek kísérj el a Városkapitányhoz ma. Jelentkeznem kell, hogy megfosszanak a hajós tisztemtől.- Virgil hangja halk volt. Lemondó.
-Persze. Szívesen. - válaszolt a lány sokkal kevésbé lazán és könnyedén, mint ahogy szánta. Életében nem járt a Városkapitány házában. Udvarán a Platán amit még Cleo és Romeo ültetett az ó időkben. A platán törzsében mára egy szoba elfért volna. Lobja kimagaslott az épületek közül. szemben a kis park túloldalán állt a kőkerítés mögötte a pengetemplommal és a Kert a megkövült fákkal. A legenda szerint itt sütött le fennisre, először a lomb közül a Remény sugara. A fák és a kőkerítés között magaslott a hegyes csúcsban végződő penge templom, melynek falait hosszú keskeny rések vágják darabokra, melyeket gondosan a nap mozgásához igazítottak, így minden napteljesen keresztül világítja a teret a fény.
Lin elkísérte Virgilt a Városkapitány házához, bár be nem mehetett vele. Nem ücsöröghetett Virgilre várva, hiszen volt egy csomó megrendelése futócipőkre. Közeledett Romkeo ünnepe. A nap ünnepe amikor a szétszakított szerelmesek újra össze találoztak. A napé amikor Nimohiel, azaz a Patrónus aki a felkelő nap első sugarával szimbolizálnak, és aki a nem lanyhuló remény maga, visszahozta a pokolból Cleot az akkor már városkapitány Romeonak. Ő volt az első és egyben utolsó városkapitány akinek családja lehetett. Ő uralkodott legtovább és ő adta a legtöbbet a városnak, vele vészelte a át a város a legnagyobb nehézségeket, özönvizet és naptelet is. Romkeo ünnepe a szétszakított szerelmesek ünnepe. Mindenkié aki hajóst szeretett vagy kinek szerelme meghalt. Szép ünnep volt, Lin szerette. Főleg a délutáni városfutást. Kicsi kora óta oda volt ezért az össznépi sportért. Fennis utcáiban víz folyt. Csatornák voltak ezek melyek felett ezernyi függőhíd és terasz feszült. Ruhaszárító kötelek, apró hidak és egymástól karnyújtásnyira kakaskodó erkélyek. Lapos és kis lejtésű tetők milliói a peremen 8-10 emelet házakon. A város belseje felé azonban a házak egyre alacsonyabbak voltak, míg a legbelső területek gyümölcsösök és a két fő épület állt, a Patrónus pengetemploma és a Városkapitány háza. Fennis mértani közepe a Platán volt.
A városfutás abból állt, hogy öreg, fiatal, férfi és nő egyaránt végigmegy a városon kelet felé a Trokenttól a Sanetroig. arccal keletre, hátuk mögött a lenyugvó napnak, arccal a hajnal felé, a remény első penge sugarát célozva. 12 ünnepük volt, ebből 10 tartalmazott valamilyen formában városfutást. Voltak természetesen bajnokai a lépcsőn, házfalon, köteleken fel és lerohanásoknak. De voltak kellékei is. Különleges rájabőr cipőkben érdemes igazán nekiállni, ha valaki az első százban kíván célba érni. A jó cipő mellé szintén rájabőr kesztyűk is illenek, amiket az egész városban csak az a műhely készít ahol Lin dolgozott. A mestere találta fel és alakította ki, mindannyiuk örömére és biztonságára.
Linnek volt elég munkája a közelgő ünnep miatt, hát hazasietett és belevetette magát. Estére azonban egyre többször kanyarodtak a gondolatai Virgil felé így letéve a munkát elsétált a Városkapitány házáig. Tisztelettel érdeklődött és megtudta, hogy Virgil beállt a Patrónus papjai közé. Hirtelen és nagyon éles váltásnak tűnt ez. Lin átporoszkált a Patrónus templomához és ott is érdeklődött. Virgil hamarosan kijött és hulla fáradtan de őszinte örömmel ölelte magához a lányt.
-Köszönöm, hogy megvártál.
-Ó nem... én hazamentem... csak aztán visszajöttem.
-Itt vagy amikor kell, az a lényeg, nem? - csupa mosoly volt és lila karika a szeme.
-Van hol aludnod?
-Valahol majd alszom. - bizonytalanul hátra nézett a templomra. - Talán itt is.
-Oké. akkor gyere velem. van vacsora is. - átölelte a férfi derekát és érezte hogy az alig áll a lábán. Reggel merte csak megkérdezni, hogy miért döntött a papság mellett. Virgil komolyan nézett rá egy pillanatig.
-Tudod végig kémként kezeltek. És a patrónus látja lelkem magam sem tudtam mi van bennem. Éjjelente azt álmodtam hogy kések pattannak elő a testemből és felszecskázok mindenkit magam körül egy egy halálos öleléssel. aztán reggel csatakosan ébredtem és egész nap attól rettegtem, hogy ez megtörténik. Hogy mint valami robotot bekapcsolnak a shatteri rémek és én elkezdem felgyújtani Fennist.
A városkapitány nem jelölt ki nekem feladatot és én ott ültem a platán alatt válaszért esedezve, hogy mihez kezdjek. Hogyan nem veszélyeztetem az enyéimet? És akkor eszembe jutott, hogy az egyetlen biztos tudás a patrónusé. Ha ő elfogad papjának akkor nem árthatok a városnak, akkor valóban nem vagyok kém. - hatalmasat sóhajtott. Lin elmosolyodott a dolog egyszerűségén. - Valóban. - mondta. - Ha ő elfogad akkor senki nem kételkedhet benned.
-Tudod, hogy egyedül te nem féltél tőlem?
-Nem tudom és te sem tudhatod.
-Itt kell éljek a városfalon belül, pedig tízéves korom óta hajósnak neveltek. Nem tudom mihz fogjak.
-Először is meg kell tanulnod futni. Az módot ad a város aprólékos megismerésére. Rengeteg új barátot szerezhetsz, akiknek nem kell az orrára kötnöd, hogy mitől olyan kemény a mellkasod.
-Sosem voltam városfutáson.
-Van egy barátom. Péklegény itt a harmadikon. Tin. Volt egy csúnya balesete. 6 évet hagyott ki. Edzhetnétek együtt. Ő biztosan kedvelne téged.
-Gondolod?
-Tudom.
Kopogtak. Lin ajtót nyitott és azonnal hátranézett Virgilre mikor meglátta a Városkapitány őrségének egyenruháját.
-Linnia Borgerase?
-Igen. - pillantott fel a magas őrre.-Én vagyok.
-A Városkapitány azonnal látni kíván.
-Hogyne. - Lin elpirult. Hirtelen felgyorsultak körülötte a dolgok. - Egy perc, csak míg felöltözöm. - mondta és becsukta az ajtót.
Virgil nyugodt volt. - Menj csak. Visszatalálok egyedül is a Kerthez.
A Városkapitány zömök, kissé őszülő sötét tónusú férfi volt. Határozott, minden körülményeskedéstől mentes. Lin nyolcéves volt, mikor avatták. Emlékezett rá az ünnepségről, már csak azért is mert a városkapitány avatás a város egyetlen ünnepe amikor a Patrónus fizikai testben, valós árnyékot vető formában jelenik meg szeretett városa lakói előtt. Lin emlékezett rá tűélesen, a komolyságára és a fényére is. Semmi evilági nem volt benne, így a városkapitány annyira egyszerű halandónak látszott mellette mint bárki más. Ahogy ezt tudni lehetett a férfi nem öregedett egy percete sem látszólag az avatása óta. Szigorú élénk tenintete Linébe fúródott.
-Nagyon örülök, hogy eljött. Kérem foglaljon helyet. - intett az őrnek, hogy távozhat és az becsukta maga mögött az ajtót. Lin háta mögött az üvegablak magaslott melyen a Patrónyus fényében Cleo ültet Romeo épít. A színes fények összeszínezték a Városkapitány arcát.
-Úgy tudom ön készíti azokat nagyszerű futócipőket.
-Futócipőket készítünk igen. A mesterem találta ki, de ő lassan visszavonul. Bajok vannak a gyerekeivel. Figyelnie kell rájuk.
-Kicsi a műhely ezek szerint. Egyedül varr most?
-Van két tanulónk, de lényegében most én vagyok a futócipő specialista, igen.
-Szükség lenne 2000 párra. Két héten belül.
Lin nem szokott hazudni, így az arca pontosan tükrözte mit gondol.
-Nem fog menni. -mondta nyugodtan.
-Mennie kell. Mire lenne szükség ahhoz, hogy ez menjen?
-Még négyre belőlem és még vagy húszra a tanulókból, olyanra akik már varrtak cipőt és láttak raghani rájabőrt közelről.
-Raghani? Hm. Fegyelmezett betanítani való embert tudok adni eleget. Legyen akkor három hét. Küldess ma ide a szerszámokból egyet-egyet hogy készíttessek elegendőt és írd össze hogy mire van még szükség. Műhelyet és rájabőrt is biztosítok.
Lin szeme elkerekedett.
-Uram, ne haragudjon, de nem leszünk készen. Ezeket egyedileg a lábra kell igazítani, különben szétszakadnak az első futáskor.
-Ó. azt is megoldjuk. Indulj és küldd ide a szerszámokat. Holnap reggel pedig a dokksorra menj, a Filignaria kikötő mellé. Ott fogsz dolgozni a kék zászló alatt.
Lin nem válaszolt. Bizonytalanul meghajolt és távozott.
Mire hazaért a szobácska már üres volt. Futócipőt húzott és felkereste a cipészmestereket finoman érdeklődve a leterheltségükről. Mind lekezelően beszélt vele, pedig mind használta a cipőit és mind igyekezett felfedni a cipők titkát. Lin csalódottan ért haza. Pár szót váltott a mesterével akit öröm helyett az aggodalom árasztott el. Végül másnap a két tanulóval négyen állítottak be a kék zászlós raktárba. A Városkapitány szavához híven mindent elrendezett. Szerszámok takaros dobozokban, rájabőrök előkészítve, munkapadok tisztán ahogy az egész raktár ki volt súrolva. A tenger felől a kinyitott tolóajtókon át áradt be a fény.
Tizenöt csupa vigyor fiatalember állt katonás sorban, várva az utasításokat. Szemlátomást katonák voltak. Szíjas izomzatú, peckes, deltás fiatal hímek. Erejük, különlegességük teljes tudatában feszítettek a négy nő előtt. Lin csapatokra osztotta őket és elkezdődött a betanításuk. A fiúk ugyan viccelődtek, de tapintható volt a figyelmük és az összpontosításuk. Estére egyértelművé vált, hogy ez a csapat bizony összeszokott katonákból álló szakasz és egy nagyképű szinte hajósokat is megszégyenítően magabiztos fickó a parancsnokuk. Hitonak hívták és ő dolgozott a legkeményebben, ugyanakkor ő nem bírta megállni, hogy sikamlós feleseléssel ne terelje folyamatosan versengőssé a hangulatot.
Elképesztő tempóban dolgoztak, kora reggeltől késő estig. Hito pedig egyre jobban felbátorodott és egyre messzebb merészkedett pimaszkodásban. Végül egy reggel Hito ébresztette. Majorannás kenyeret rágcsálva mellékesen kibökte, hogy Lint a városkapitány hivatja, ha van kedve vele tölteni a reggelt.
-A reggelt? Nem a reggelit?
Hito kajánul elvigyorodott.
-Lehet hogy több módon is táplálna... igen ez meglehet. Tudtommal csak intim mód kíván a társaágába.
Lin hallott már többször a városkapitány testi éhéről, amit nem titkol és nem palástol. Inkább meghív kedvére való nőket vagy férfiakat és velük könnyít magán. De miután találkozott vele nehezen tudta elképzelni, hogy ne akadna elég kellemes test házon belül neki. Ráadásul pont őt hívná, a cipészt? Hito otromba tréfájának tűnt. Lin egy pillanatig tétovázott, majd nemet mondott határozottan és udvariasan.
-Ugyan miért téged küldene értem? Jó, hogy katona vagy, de katonája van ezer.
-Mert én vagyok a testőrparancsnoka. - vágta rá Hitó majd villámgyorsan távozott. Két óra múlva újra felbukkant. Ezúttal egy tálcányi reggelivel.
-Lehet hogy hozzám több kedved lenne. - vigyorgott és belépett az apró szobába.
-Egyre kevesebb, Hito. Egy óra múlva a műhelyben kell lennünk. - Linnek eszébe jutott, hogy Hito egyre gondterheltebbnek tűnt az utolsó napokban, amit még sikamlós viccei sem tudtak teljesen feledtetni. Arca sápadt volt. Fáradtnak tűnt. - Túlhajtod magad, és mikor pihenhetnél akkor is olyan ajtókon kopogtatsz ahol nem fognak beengedni. - Hitte is meg nem is a testőrparancsnokságot.
-Nagyon irritállak? - kérdezte mosolyogva.
-Nagyon. - válaszolt komolyan Lin.
-Bocsáss meg. - mondta miközben felállt az apró asztaltól és már ott sem volt.
Mire Lin felocsúdott Hito már messze járt.
A műhelyben a munka nagyon jó ütemben haladt. Linnek hetente kellett jelentenie a Városkapitánynak és ezek egyikével fény derült a meghívásra is. Nem Hito otromba tréfája volt, hanem a Városkapitány valóban rákívánt Linre. Hito egyre fáradtabb volt míg végül Lin egy este megállapította, hogy Hito már nem is élcelődik vele. Mikor a férfi nagy gonddal befejezte az aznapi utolsó cipőt Lin keményen ráparancsolt, hogy feküdjön fel a munkaasztalra. Hito szeme alatt a karikák elmélyültek, de nem ellenkezett. Reszketett a fáradságtól.
-Mikor hazudtál nekem, Hito? - kérdezte miközben módszeresen elkezdte kilazítani a férfi kötött vállait és hátát.
-Soha. - nyögte a srác.
-Tényleg te vagy a testőrparancsnok?
-Tényleg.
Hosszan lazította és gyúrta az izmait, de nem szólt hozzá, végül lizzadva végignézett azon a tökéletes testen.
-Ma velem vacsorázol.
Hito szeme sarlóvá görbül a nagy mosolygástól.
-Azonnal indulhatunk..
Csütörtök reggel volt, remény órája, mikor Hito felébredt. A karikák eltűntek. Mosolygott a hulla fáradt Linnre. Felidézte az este élménygazdag történéseit és megállapította, hogy bár eddig senki nem dominálta le az ágyban, z mennyire jóleső tud lenni. Az emlékek hatására, a farka ismét megemelkedett és a karjait máris a feje alá tette, ahogy előző éjjel a lány parancsolta.
-Van kedved rám ülni? - sustorogta Lin felé.
-Hulla fáradt vagyok. - nyögte a lány. - Nagyjából két óránk van munkakezdésig. Azt végig fogom aludni.
-Mit csináltál éjjel?
-Téged és a borzalmas rémálmoktól görcsben rángó testedet nyugtatgattam. Nem emlékszel?
-Hetek óta pocsékul alszom. Úgy ébredek mint akit összevertek. Ma végre nem. Erre azt mondod rémálmaim vannak?
-Lehet hogy számítottak a női praktikáim, de megnyugtatni csak hajnal felé tudtalak. - visszafúrta a fejét a párnába. - most hagyj aludni kérlek. Örülök, hogy kipihented magad.
-Ne gyere ma be. semmi szükség rá. Pihenj.
Hito pillanatok alatt felöltözött és egy csókot lehelt az alvó lány hajába mielőtt távozott.
-Lin dél körül ébredt. a nap keményen besütött a szemébe. Friss zsemlére vágyott és erős kávéra. Magára kapott valamit és lement a kis pékhez a harmadik emeletre. Tin, a sánta péklegény még bent volt.
-Szia Lin! Volt itt a barátod, Virgil. Tegnap este elmentünk arra az útvonalra amit pár hete írtál össze nekem. Kemény.
-Jaj de örülök. Mindkettőtökre ráfér az edzés.
-Esetleg ma eljössz velünk?
-Nem hiszem. Bulit szeretnék a tetőn. Befejeztünk egy nagyobb munkát. Szerinted tudok rendelni estére valami sósat?
-Mindjárt szólok a mesternek.
-Köszi.
Abban a pillanatban fogant meg a fejében a buli gondolata. Megrendelte a sósat és körbejárta a barátnőit hogy elhívja őket. A tizenöt deli vitéz mellé csupán nyolc lányt sikerült összeszedjen, de még így is kellemesnek ígérkezett a program. A műhelyben a munka töretlenül folyt. Hito immár pihentebben de még mindig valamin rágódva dolgozott a többiekkel. Délután elkészült az utolsó darab is. Hétfőn tervezett a Városkapitánynak jelenteni és részletes elszámolást adni az anyagokról, eszközökről és munkaerőről. Így nyugodtan lehetett házigazdája egy ilyen kis ünnepségnek. A fiúk nagyon lelkesek voltak, a lányok nem különben. Hito nem hancúrozott annyira mint az emberei zöme, de már megeresztett pár sikamlósabb poént.
-jobban vagy.
-Igen, köszönöm.
-Szolgálatban leszel ma éjjel még?
-Nem, hétfő előtt nem.
Lin felállt és intett neki, hogy kövesse. Ez az éjszaka is hasonlóan telt, mint az előző. Kezdetben a kiterített férfit húzta a fájdalmas túlfeszítettségbe mielőtt engedte volna kilövellni. Majd újra és újra így járt el. Közte pihenésképpen ráült a testőr szájára és nedveivel itatta. Gyertyaviaszt csorgatott a hátára és a kenyérvágó nagykéssel karcolt bele mintákat mielőtt mézbe mártott ujjaival megdugta a katonát.A rémálmok azonban nem maradtak távol. Ha lehet még hevesebben törtek a férfira és ugyanolyan felébreszthetetlen mélységekbe rántották az elméjét. Amikor végre elnyugodott Lin egy leples magas csontos figurára riadt aki az ágya mellett állt. Fehér vékony fénysugár sütött belőle. A lepel alatt mintha csonkok vágtak volna a lepelbe. A hangja nyöszörgő volt, de az egész hangulata annyira ismerős, hogy Lin ijedelme gyanakvásba fordult.
-Ki vagy te és mit akarsz? - szegezte a viaszos kenyérvágó kést a leplesre.
-Nem kell félned gyermekem. Menj a kapitányhoz. Indulj.
-De miért?
-MOST! -kiálltott rá az alak majd elenyészett a sötétben.
Lin kereste a hasonlóságot de csak a fényt találta. A fehér, gyöngyházcsillanású penge fény, ami szinte kimetszett a sötétből olyasmi ami a fennisiek vérébe ivódott tudás. Nem voltak kétségei. Pillanatok alatt összeszedte magát és futócipőt húzott. Olyan őrült tempóban szelte át a háztömböket, mint még soha.
a Városkapitány házában hangzavar volt. Az őrök és a pár cipős műhelyből ismert testőr srác kemény tekintettel figyelt befelé és kifelé egyaránt. nem akarták beengedni, de az eltökéltség és a biztos tudás nyugalma olyan erővel hatott, hogy félreálltak az útjából.
Fennis mesebeli város volt a világ szemében. Az elődök emelte és az özönvíz elpusztította világ utolsó városa. De a legendákban a naptél elporlasztotta ennek falait is, hagyva a szélnek, hogy a tengerbe sodorja az utolsók csontjainak porát. Minden Fennisi tudta, hogy a városnak más szerepet szánt a teremtő. nem kell terjeszkedjen, nem kell háborúzzon. Egyetlen feladata a mágia és a saját létének megőrzése, a lehető legnagyobb titokban.
Most ahogy Lin a tanácsterem ajtajában állt és nézte a Városkapitány felhevült testét, ahogy mint egy megszállott magyaráz a magisztereknek és a városvezetőknek egy kiáradásról, a fennisi létezés alappillérei repedeztek Lin alatt. Nem lehet kiáradás. Nem hagyhatják el a 77 szigetet csak a Patrónus kifejezett utasítására. És mivel a Patrónus tud testet ölteni Linben ahogy ezernyi fennisiben az a kép élt születése óta, hogy ha eljönne egy olyan idő, melyben el kell menniük, a Patrónus és a Városkapitány együttesen hirdetnék ki, a Szent Márk téren a labirintus mozaikján állva.
Lin közelebb lépett az ovális asztalhoz és meglátta rajta a temérdek térképet.
-Nem háború ez, uraim, hanem kiáradás, felszabadítása a világnak.
A magiszterek és a tudós városvezetők szörnyűlködve hallgatták. Vöröslő nyakak, kidülledő szemek, de néma szája álltak a Városkapitány szóáradatával szemben.
Lin nem ismert rá a férfira. A komoly, célztt figyelmű, higgadt erő, ami korábban jellemezte most semmivé lett. Most valami hatásvadász népszónoknak tűnt. Közelebb lépett hozzá, immár mellette állt. A Városkapitány egyik mágikus tulajdonsága amit a felavatásakor megkap, hogy pontosn érzi a várost. smeri minden lakóját, érzi az utolsó négyzetcentiméterét is annak. Az, hogy nem vette észre a mellé lépő Linnt elképzelhetetlennek tűnt.
Mégis. az utolsó pillanatban kapta vissza a kezét, mielőtt ijedtében megütötte volna a lányt, aki finoman a karjához ért.
Lint megcsapta valami erő. Sercegett az ujja. Szikrák pattantak az érintésétől.
-Vezessék ki. - förmedt rá a városkapitán.
-Ő küldött hozzád, nem tűrve várakozást, uram. - ereszkedett térdre a városkapitány előtt. Karjait tenyérrel kifelé maga mellett lógatta.
A kapitány megsimította az arcát és az állánál fogva felemelte a fejét. a tekintetük találkozott, majd a kapitány elhátrált, borzadva és undorodva.
-Vezessék ki!- adta ki a parancsot és visszafordult a város vezetői felé, hogy folytassa a szövegét.
Lin hagyta magát kivezetni. A platán mellett sírta el magát. A bezártságban a börtönfal biztonsága támasz. Ha felbomlik a rend, szétesik a város. - Lin zokogott félelmében. Átvágott a kis parkon és a penge templomba lépett be. A papok feszülten suttogtak egymás között. Linn idegesen vette elő a kis horgolótűt amivel hosszú csápszerű tincseit szokta rendben tartani. Fennisben mindenkinek ilyen haja volt. Kivéve a gyászolóknak. Ők kopaszok voltak. Horgolótű mindenkinél volt, és az egymásról gondoskodás, kedveskedés egyik formája volt a mások tincseinek horgolása. Most zavartan a sajátját szövögette, aztán nem bírta tovább.
-Vezess kérlek a legbelső szentélybe. - lépett linn egy papnőhöz.
-Oda nem léphet be csak felszentelt pap, gyermekem. - a papnő nem sokkal lehetett idősebb Linnél. Lin megfogta a papnő kezét és elhadarta a látomást és a kapitánynál történteket.
-Beszélnem kell vele. Ha valóban ő volt az, akkor el kell érjem újra mert elbuktam a feladatot.
A papnő arcán mélységes megrendültség öltött alakot és futva vitte a lányt egy belső szobába.
A szoba idegen ősöreg bútorokkal volt berendezve. számos tárgy rendeltetését sem ismerte fel. A kis asztalon gyertyatartó állt. Lin lekuporodott az asztalka elé a papnő pedig meggyújtotta a gyertyát.
-hagyj magamra kérlek egy percre. - kérte és a papnő már ott sem volt.
A láng sercegett. Linn pedig felidézte a jelenés. Igyekezett aprólékosan megfigyelni a saját emlékezetében. jeleket kutatva. De a Patrónus, ha ő volt az egyáltalán a lepelben, nem felelt. Linn felált és megvágta a kezét a mindig magánál hordott horgolótűvel. A seb cakkos szélén felgyöngyözött a vér. Gondosan a gyertyaláng fölé tartotta.
-Tiéd vagyok, mint a moha az ablakpárkányon, mint a sirályok a kikötőben, mint a kagylók a csatorna falán. Belőled vagyok egy a városoddal mely te vagy, Nimohiel.
Nem szokott imádkozni. Nem tartotta fontosnak hogy megszólítsa a Patrónust. Hiszen az ő létezése is a Patrónus akarta volt, ahogy minden születendő gyermeket előre engedélyezni kell. Nincsenek véletlen terhességek. Miért is kellene fohászkodjon, ha az egész létezése felsőbb hatalmaké. Most azonban nem érezte ezt a biztnságot. Nem hitt a fénynek amit látott. Bizonyosságot akart, arról, hogy minden rendben van és riadalma és a kapitány viselkedése nem ad okot félelemre.
Ahogy a vércsepp a lángba hult a szoba benépesedett. Falai megnyúltak, arannyal és drágakövekkel díszített lett minden felület. a falakon vastag kárpitok omoltak alá. A lehetetlen oroszlán lábas bútoron egy férfi ült. szűk nadrágban, kibontott sliccel. Fiatal, tökéletes arcából bordó fényű szeme egyenesen Linre szegeződött. Hosszú egyenes szálú haja hátra fogva. A nők az ágyékába bújva lihegtek. Ő a hajuknál fogva adta a ritmust, hol egyiket nyomva le, hol másikat.
-Köszönöm a meghívást. Alig várom, hogy végre találkozzunk! - szólt a férfi hegyes fogai közt szűrve ki a szavakat.
Lin felsikoltott és kirohant a szobából. Kirohant a pengetemplomból is. Aztán megállt és kiabálni kezdte Virgil nevét. a férfi hamarosan felbukkant.
-Gyere velem azonnal. Most rögtön. Kérlek.- patakokban folytak a könnyei, reszketett és a hisztéria határán állt. - megragadta a férfit és húzta maga után kifelé a Kertből.
Haza mentek ahol Hito még mindig édesdeden aludt. a hajnalhoz pár perc hiányzott csak. Lin felébresztette Hitot és leültette Virgilt oda ahova az első sugarak be szoktak világítani. az értetlenkedő férfiakat egy mozdulattal elnémította és komolyan minden részletre kiterjedően elmesélte a történteket nekik. Közben felkelt a nap, aranyfénnyel árasztva el a kis szobát.
A történet végére Hito felpattant, megmosakodott és felöltözött.
-Jelentkezem a kapitánynál. Meg kell tudnom mi van vele. Tizenöt éves korom óta vagyok a szolgálatában. Apámként tisztelem és nincs az az áldozat amit ne hoznák meg érte. De soha ilyennek nem láttam. Olyan, mintha valaki másról beszélnél.
-Indulj. Én vissza megyek a templomba, hátha kiderült valami. Mikor elrángattál azt beszélték, hogy a Patrónus meggyengült és nem tud kapcsolatba lépni vele senki.Lin te pihenj le. Most úgysem tehetsz semmit.-ölelte meg Virgil. azzal a két férfi távozott.
Lin keringett kicsit a szobában aztán visszavette a futócipőjét és visszament ő is Kertbe. A Patrónus megkövült fáit benőtte a repkény, de szét nem tudta mállasztani az idő. Egyes mesék úgy szóltak, hogy ez a két fa egyenesen isten kertjéből való. Lin nézegette őket aztán egy gyors mozdulatsorral, városfutásban edzett testével felkapaszkodott a magasba.
A fákat övező kis virágkör azt volt hivatott jelezni, hogy ide emberfia nem teheti be a lábát. Ez volt a Patrónus Kertje, aga a legszentebb ereklye mind közül. A fák a fizikai világ és a természet nagy hatalmasságainak világa közötti kapcsolatot szimbolizálták. Lin hite szerint ugyanúgy megkövült fák voltak ezek, mint amilyeneken valahol mélyen maga a város is áll. Azokat fejjel lefelé szúrták a mocsokba, hogy fénylő pompás városuk kinőhessen, és talajt adjon ennek a pár szépséges megkövült faóriásnak, akik kapcsolatban vannak az egekkel. Felmászott a legtetejébe a legmagasabbnak. Megült és felidézte magában milyen fennisinek lenni. Felidézte a nyolcéves korában látott Patrónust és elgondolta, hogy szórja szét a hitét a fán ülve ő, aki a város irdatlan idejében kis múlandó moha csak. Látta hogy szórja a moha a spóráit szét. Így gondolt magára is. Ha a Patrónus meggyengült, ne rajta múljon, ha már rajta keresztül szólt. Már egy ideje ült ott, mikor a papnő hangját hallotta meg messze a templom bejárata felől. A városkapitány házában harcok dúltak. Lin lekszott a fáról és a papokkal együtt futásnak eredt. A testőrség általa ismert tagjaiból is voltak ott páran. Volt aki távol próbálta őt tartani, de végül sikerült bejutnia. A tanácsteremben még mindig ott voltak a magiszterek. Csapzottan és sápadtan. A városkapitány pedig karddal a kezében Hitora támadt. Hitonak folytak a könnyei és folyamatosan kérlelte a kapitányt, hogy hagyjon fel a harccal.
Lin megragadta a legközelebbi testőr karját.
-Betto, vigyél a maketthez.
-Oda nem lehet bemenni.
-Márpedig meg kell nézzük milyen állapotban van. - Lin belül ujjongott, hogy ennyire bízhat a legendákban. Sok mese szólt a titokzatos nagy asztalnyi városmakettről, mely érintés nélkül követi a város növekedését. Fehér, mintha márványból faragták volna, de éppúgy víz folyik a csatornáiban, mint a városban magában. Úgy volt Lin a makettel mint a többi mesével. Hitte is meg nem is. De ha Betto, aki itt szolgál évek óta nem kételkedik a létezésében, akkor a makett állapotából sok minden kiderülhet. Felszaladtak az emeltre és benyitottak aegy jelöletlen ajtón. a szobában semmi más nem volt, csak egy kis háromlábú szék és egy hatalmas terepasztal, rajta a város, minden fájával együtt. A valaha ragyogó épületek most porladtak, mállottak szét. A városkapitány háza csak egy kis foszladozó kupacnak látszott.
-A Patrónus legyen velünk. - szakadt ki Bettoból.
-Igyekszik, de nem tud. - vakkantotta Lin és már rohant is vissza a tanácsterembe. Már a lépcsőn meghallotta a kardcsörgést. a két férfi, Hito és Kapitány egymásnak feszültek. Lin elrohant mellettük és megállt a magiszterek kilenc ősz feje előtt. Tisztelettel meghajolt.
-Kérem, uraim. a maketthez, gyorsan. Hátha Önök még tehetnek valamit.
A makett említésére a kapitány egy pillanatra kizökkent a hadakozásból, így Hito egyszerűen leütötte. A magiszterek összenézte és sietve felmentek az emeletre. Hitó térdelt a kapitányon, úgy kötözte meg és tömte be a száját. Könnyei kis csillogó pettyekben vették körül őket.
A magiszterek hamarosan visszatértek.
-Nagyobb a baj, mint hittük.
-Kérem, uramim hallgassák meg, mi történt az éjjel. - Lin félve nézett egyikről a másikra. - Illetve ha kérhetem, nézzék meg maguk. Féltérdre ereszkedett és kitárta a kezeit, jelezvén, hogy teljesen megadja magát az akaratuknak. Az egyik öreg előlépett és megfogta Lin kezét. Reszketeg öreg keze meleg volt és száraz.
-nyugodj meg leányom. - mondta. aztán felbolydultak az öregek mint egy méhkas. ahogy az elméjük átadta egyiktől a másiknak Lin emlékeit úgy nőtt a riadalom és a hangzavar. Majd elcsendesedtek mind. Ott állt a kilenc magiszter, az öt városatya és a testőrparancsnok Linnel a legnagyobb csendben. Végül Hito szólalt meg.
-Azt javasolom, hogy holnap hajnalban végezzük el a kapitánnyal a hazatérés rituáléját. Az ősibb mágia, mint bármi a szigeteken. Ha valami akkor maga a város ki tudja vetni belőle ami megszállta. Mert meggyőződésem, hogy ez az ember nem az akit hosszú évek óta szolgálok.
addig szólítsuk és erősítsük a Patrónust és holnap napkeltére szólítsuk a népet a Szent Márkra, a labirintushoz. a magiszterek összenéztek majd az öreg aki Lin kezét fogta elengedte azt és Hito elé lépett.
-Javaslatodat megfontoltuk és elfogadjuk. Tegyük mind a dolgunk. Azzal elsiettek.
A hírek futótűzként terjedtek a városban. Mindenfelé keletnek fordult embereket lehetett látni, ahogy lehunyt szemmel, kifele fordított tenyérrel imádkoznak. A Patrónus Kertjében a fák körül spirálban ültek az emberek, egymás kezét fogva énekeltek egész nap és egész éjjel. A Szent Mark téren egyre nőtt a tömeg. Hajnal előtt kivonultak a magiszterek mind a száznegyven-négyen, a testőrség kikísérte a megkötözött városkapitányt. Lin az első sorban kapott helyet. Hito gondosan figyelve az időzítésre a hajnal első sugarára állította a Városkapitányt a labirintus bejáratához. A mozaikból kirakott labirintus szimbolizálta a hazatalálás tekervényes útját. A rítus minden alkalommal beindított valami ősi mágiát ami bezárta a mozaikkal határolt területre a hazatérőt és ott olyan próbáknak vetette alá, ami az adott személynek nehéz volt. Volt rítus ami pár percig tartott. Többnyire 1-3 órán át bolyongott a hazatérő, mire a másik végen kibukkant a Városkapitány elé. Most hogy magát a kapitányt vetették alá némiképpen szokatlan volt. a kapitány beszélni kezdett. Magyarázatot követelt és magyarázkodott és a tömeg egyre jobban kezdte a pártját fogni. Hiszen miért is kell ilyesminek alávetni, hiszen el sem hagyta a várost. Ő a kapitány, fizikailag képtelen erre. a tömeg egyre hangosabb lett, már elkezdtek a magiszterek felé dobálni dolgokat. Hito pont Linnel szemben állt. Lin egyre idegesebb lett. Bizonytalanul felemelte a kezét és a szív jelét mutatta neki. Hito összevonta a szemöldökét aztán megnézte a saját tenyerét. Percek teltek el a hajnal első sugara óta és a város nem indította be a rituálét magától. Hito a mozaikon kívül a városkapitányhoz lépett. Előrántotta a tőrét, mire a tömeg elnémult. Egy gyors vágás volt amit ejtett a saját tenyerén, majd úgy mutatta fel a vérző sebet a kapitánynak, hogy mindenki láthatta a bugyogó vért. A kapitány rámeredt aztán elkapta a felé nyújtott kezet és fröcsögve szívta meg a sebet.
Ebben a pillanatban beindult a rítus ősi mágiája. Felpattantak a mozaik jelezte falak, Hito pedig térdre esett.
A rítus napokig tartott. az emberek lassan elszállingóztak haza majd másnap újra visszatértek ki ellene ki mellette drukkolt. a magiszterek vártak. a papok énekeltek keletnek fordulva hívták a Patrónust, aki nem jött.
A tizedik napon kibukkant a labirintus pedig eloszlott a városkapitány meggyötört teste körül. Tántorogva esett a magiszterek közé. Hito aki csak egy közeli sátorban aludt párszor egy órát azonnal mellette termett és támogatva ültette le. A kezeiről lemaródott a hús, hangja nem volt, csak hörögve bugyborékolt fel valami maró szagú nedvet. A könnyei folytak és fájdalmas sebei ellenére szorította Hito karját.
A magiszterek bólogattak és szörnyűködtek, hiszen azt még a legkisebb fennisi gyerekek is tudták, hogy ki nem állja ki a rituálét abból maroknyi hamu marad.
Hito és Lin a tetőn ültek. A nap már lement, de az ég még színesen világított.
-Fel fog épülni. - mondta Lin aznap már sokadszorra.
-Persze. De már nem lesz ugyanolyan. - válaszolta Hito aznap sokadszorra.
-Jobb lesz. - veregette vállon a lány. - Nekem indulnom kell. Virgil és Tin már várnak a halas bódénál. Nem tartasz velünk?
-Fussam ki a stresszt?
-Fuss mert fennisi vagy, fuss mert az jó, fuss hogy velünk legyél, vagy menj haza aludni. - tette hozzá, és megveregette a testőrkapitány vállát.
A Baist
Uther Doul
Pjotr
Dan Trebisch - Dante
Jared Khem
Mr. Blackwood
Doctor Porthos
Keats Opperoe
Lourie Hervitt 'Fiend'
fon Amber
Penelope Khinna fon Amber
Adrianus Gerenione
Jake fon Slatt
Z
