Kedves mondataink

fennisi szokásokról:
pookah: - ...szerintem ez olyan alulról jövő kezdeményezés lehetett.
Ami: - Igen, olyan társadalmi kitüremkedés... a nadrágból.

"Isten szent légycsapója" (Ami) --> "nekem légycsapót adott kezembe az Úr" (Bride)

Dante csajozik.
Pjotr: - Van egy mondás a halakról.
Kathleen: - Puha kukacra harapnak a legjobban?

szellem hazaküldéséről:
Dante: - Valaha úgy csináltam, hogy jól elkiabáltam magam, hogy hova menjen, különben fecnikre tépem.
Kathleen: - Akkor te beszólsz neki, én meg elnézést kérek?
Ami: -... aztán következő életében nem tudják, miért sír annyit ez a csecsemő...

Dante: - Mona, jó a szaglásod, mióta megint bent a piercinged.
Mona: - Igen, érzem az új tetkóid szagát.
Dante: - Szagtetkó...

Lora: - menjetek már fürödni...
Mona (befejezi Lora mondatát): - ... már az is büdös, ahogy nevettek.

"A legmélyebb tisztelettel arra kérjük, hogy a Világsebbel kapcsolatos problémák megoldásának terhét hagyja ránk." (Kathleen)

Lora: - Á, az evezős hajó nem jó. Skorbutot kapnak a népek, meg beri-berit.
Mona: - Nem tudom, mi az a beri-beri.
Kathleen: - Bogyós gyümölcs!
Mona: - Akkor nem kapnak skorbutot, mert van beri-berijük.

Lora: - Legyünk láthatatlanok?
Mona: - Lehetnénk inkább halhatatlanok?

Ami (elrontja): A sókincsed alakul.
Csill: - Mintegy lepárlódik.

"Adjál Danténak egy hackelt kardot. Egy hackelt Marinát. Egy hackelt hekket!"

Lora: - ...így szól a legenda.
Mona: - Mármint úgy gondoltuk, hogy így történt. Mi találtuk ki.
Lora: - Hát, így születnek a legendák, nem?

Kabbon: - Arról mesélj, amit a gazdád adott neked.
Csill, még mindig Raul stílusában: - Há' honnan tudhassa azt egy npc?

"Amageddon Idillvállalat" (Ami)

"Délelőtt eper, délután narancs, este pirog. Áttérek a vérre, mint a Baist!" (Lora)

"Mindenki angyalként kezdi, csak van, aki tovább tanul." (Lora)

Shatter triptichon

Havasvárak triptichon - srácok

Havasvárak triptichon

Pookah rajzolta.

intermezzo

-Biztos ebben, Uram? - nézett Vong úr óvatosan Fiendre.

-Egészen biztos, Vong úr. Éppen ezért van szükségem az Ön segítségére, és mint gazdája ha szükséges megparancsolom.

-Megértettem uram. Mindazonáltal engedje meg, hogy figyelmeztessem, hogy Jared sem, ahogy Zidan Twillart úr sem tartózkodik a városban. Így nem sok olyan személyt tudok, aki ingyen, elvezet és karbantart egy ilyen hajót.

-Teljesen igaza van, Vong úr. Ám attól tartok az önhittség csapdájába esett. - Fiend mosolya ismét olyan volt mint egy éhes cápáé. - Hacsak nem az emlékezetével kezdenek gondok lenni.

-Óh. felettébb sajnálatos lenne uram. Bármelyik eset. - Vong úr nem jött zavarba. - Meg kell még említenem uram, ha netán az Ön információi erről nem lennének elég pontosak, hogy én gyermekkorom óta nem jártam arra. Kétlem, hogy gyermekszemem emlékei használhatóak lennének az Ön számára.

-Próbál kompenzálni Vong úr? - Fiend felnevetett és kesztyűjével a tenyerébe csapott. - Most a túlztt szerénység hibáját véti. - hosszan nézte mosolyogva az öreg stzolgát. - Nem válok meg Öntől Vong úr.

-Vong úr felnézett azokba a feníszi metszésű szemekbe és elmosolyodott ő is. - Mindig te voltál az eszesebb, Laurie, de ő benne nagyobb az akarat és a bátorság is. Ezért lettetek ikrek.

-Hogy mondja? - hajolt közelebb, mintha nem hallotta volna jól Vong úr szavait.

-Nem bátorság ez, Laurie, vakmerőség.

-Köszönöm bölcs tanácsát, Vong úr, de elboldogulok magam is. Kikérem a véleményét, higyje el, ha kiváncsi leszek rá.

Hello Kaets!

Armada III

Hiotomi elkapta a mellette elfutó Ril karját. A fiú elesett. Lábszáráról lehorzsolta a bőrt. Hiotomi gonoszul mosolygott.
-Vérszaggal könnyebben felébreszted a Baist mint bármi mással. - intette a fejével Közösköd sodrás határát jelző zászlósorra. Mögötte a csipkézett Shatter hajók mohazöld és szürke színei egyértelművé tették, hogy ez a holtpolgárok területe. Ril lenézett a lábára aztán Hiotomi arcát fürkészte egy pillantig. Aztán ahogy Kabbon Morteltől látta megvonta a vállát és továbbfutott a zászlóshajó felé. A Baist még aludt, pedig szükség lenne rá. Kabbon maga sosem jött volna ide. De ettől még ő Baziliko Dokk ura és Sarkantyú legbefolyásosabb hitelezője. Nem kisebb úr Armadán mint a Baist.
Ril igyekezett lecsillapítani lihegését a hosszú folyosón és nyugodtan, már már higgadtan bekopogni. Mikor felemelte a kezét a koppantáshoz az ajtó feltárult és Uther Doul lépett ki rajta, könnyedén vélretolva Rilt az útjából.
-Ril?
-Igen Uram! - Ril megdöbbent. Fogalma sem volt róla, hogy a testőrparancsnok tud a létezéséről, nem hogy még a nevét is tudja.
-Szólj a gazdádnak, hogy kihajózik. A Baist nem kel fel napnyugtáig.
-Nem elérhető a gazdám, uram. Bocsánat.
Uther Doul mély levegőt vett úgy fordult hátra. Rilnek inába szaladt a bátorsága.
-Megtalálom. - mondta ugyanabban a pillanatban mikor Uther egyszerűen kiadta a parancsot.
-Megtalálod.

Kabbon Mortel úgy haladt végig a hajótesteken mint a szél. természetesen és észrevétlenül. Súlyos bakancsa nem döngött, erős karjai biztonsággal tartották meg a köteleken. Az újoncok közül a fujjogva köpködő nőt figyelte meg a leginkább. remek kém lehetne belőle, ha akarná. De nem akarja. A szőkeség is hasznára lehetne és a bajnoknak is tudna számos testhezálló feladatot, de nem strapálta magát. A társaságból bebizonyosodott, hogy nem lesznek hosszúéletűek Armadán. Ha bebizonyosodik az is, hogy a Gengrist ők hozták a nyakukra, akkor végképp lerövidül az idejük. Mert sem a Szeretők, sem a a Baist nem fog megvédeni senkit a hínárnyaktól. A fekete nő és a nagydarab medvéje tűntek a legártalmatlanabbnak. Azonban az, hogy úticéljukként a Világsebet jelölték meg, ám semmi hajózáshoz vagy tudományhoz hasznos ismeretet nem vallottak be nevetségessé teszi elrejtőzési próbálkozásaikat.
Kabbon eleget látott a világsebből ahhoz, hogy értékelje ha valaki tiszteli és tart tőle. Az idezarándokoló szerencsevadászok legjobb tudomása szerint mind úgy jártak, aminél a halállal sokkal kegyesebb lett volna. Kabbon megfigyelte az Armada körüli szálakat és megvizsgálta a földnektár készlet nagyságát is. A ragyogás akkor sem tudta volna elkerülni a figyelmét, ha nem áll ilyen közel.
Elmosolyodott, mint ki meglátta egy bújocskázó gyermeke kuncogva mozgó vállát.
Nekitámaszkodott a falnak, majd egy gyors mozdulattal belendült a tágas kabinba. A földön matrac és utazóládák, a lehetőségekhez mérten rendben tartva. A láda világított, mint egy jelzőfény. Kabbon behajtotta az ablakot maga után és lehajolta  ládához. Óvatosan nyitotta fel. Félretette a sok holmit ami takarta előle a túltöltött tárgyat. aztán kicsomagolta és gondosan ügyelve rá, hogy hozzá ne érjen megszemlélte minden oldalról.

Kint tomboltak a vizek. Armada felszínén ebből semmi nem érződött. Kár lenne a pánik miatti rombolást bevállalni egy pár szaros ujonc miatt. Gondosan megforgatta a tárgyat, megkereste a legnagyobbra tátott szájat és aprólékos gonddal célozva egy istenes adagot beleköpött. A tárgy színe olajzöldről sárbarnára változott. A nyúlós kis karok rémülten tapadtak a saját és társaik szájára, fülére, szemére.
-Ott rohadjatok meg ahol vagytok, szarháziak. - suttogta mosolyogva a szobornak, majd újra bebugyolálta és visszatette a helyére. A többi halkan derengő tárgyat is megkereste és megvizsgálta, de egyik sem tűnt olyan veszélyesnek mint ez a szobor.
Amikor kilépett a tágas lakosztályból megtorpant. Felnézett az égre majd káromkodott egy velőset. A Jvantai Szűznél botlott Rilbe.
-Uther... uram. Uther kéri, hogy hajózzon ki. Uram.
-Uther kéri? - jobb szemöldöke a haja tövéig szaladt miközben a ziháló fiú fölé hajolt.
-Nem, uram. Parancsolta.
-Na azért. - megfordult és elsietett a saját hadihajója felé. Mikor hallótávolságba ért elkiálltotta magát:
-Fegyverbe!
A Trebricán feltünt egy tucat asszony, akik a kiálltásra éktelen jajgatásba kezdtek. Miközben jólbegyakorolt mozdulatokkal kapkodták el a kezük ügyébe kerülő kisgyerekeketm, szárdó ruhákat, felmosóvödröket, macskákat és játékokat. Sámlijaik, melyek a mindennapi tevékenységeiket a korlát szabta terekben engedte elvégezni a fejükre téve vitték, lábaik az égnek álltak, megtartva a beléjük kerülő megannyi tárgyat. Mire Kabbon a fedélzetre ért az asszonyok és a mindennapi élet nyomait felváltotta kéttucat matróz és rengeteg fegyver.Eloldozták a Jurgától és Karmosmélytől, és a dokkok mellett, a családi hajók közötti réseket összeadva kialakuló vékony sávon kióvatoskodtak a nyílt vízre. Az asszonyok a gyerekekkel addigra lekászálódtak a környező hajókra és erős kézzel húzták össze a hajókat a Trebrica mögött, hogy idegen meg nem mondaná, hogy egy csatahajó megszokott helye az ott.

Kabbon ellenőriztette az elsőtiszttel a muníciójukat és a hadi és gépészeti állapotukat. Mindent kielégítőnek ítéltek. Majd a nyílt vízre érve kabbon kiült a hajó orrába a zászlórúdra, mint egy pohos öreg kandúr, és fogadta a jelentkezőket.
A Gengrist ezúttal is bőszítette. Ezúttal is lelkesen rárohantak és igyekeztek óvón a pofájukba venni őt. Szimatolták és nyaldosták. De mind, ki elég közel hajolt bevégeztetett. alkarfosszú négypengéjű fogazott késével a szemükön át szúrta agyba őket. Ismerte már jól a jelenséget. Tudta, hogy olyan illata van, aminek nem bírnak ellenállni. Úgy jöttek elé, mint a bárányok. Uther Doul egy könnyű, marati hajóról figyelte. Kilencet ölt meg ő, tizennégyet a matrózai és vagy egy tucatot Doul csapata. A Hegpáncélosok a szellemhalakkal voltak elfoglalva ezalatt. A vérengzés végével Uther meghajolt Kabbon Mortel felé. Ő fogadta a köszönetet és visszavezényelte a hajóját, mélyen be Armada szívébe, Baziliko dokk, Sütkér és Sarkantyú határára, a Jurga és Karmosmély mellé. Az asszonyok szitkozódtak, mint ilyenkor mindig, de hamar visszaállt a rend és a béke a hatalmas csatahajón.

Armada II

-Visszajöttek, uram, vissza... jöttek. - rohant be a vörös dokkba a fiú. Alig kapott levegőt. Kabbon Morter nyugodtan figyelte a térdére támaszkodó fiút.
-Menjen uram. Mind harcolnak a Hegpáncélosok, Zsiptár emberei éppúgy mint az Uther Doul vezette zubbonyosok a Thirlimbiumról... Uram..
-Küldött téged valaki?
-Nem. - a fiú felnézett. - Nem.
-Akkor nem megyek. - kicsit megvonta a vállát és visszafordult a négykaru újraformált felé. - Írj össze mindent amire szükséged van. Látom én is, hogy kell még hozzá lemez. Ne legyen gondod rá. - befejezésül megveregette a mérnöke vállát. - Ne aggódj.
Majd intett a fiúnak és kimentek a dokk hátuljába, a nyílt vízre néző kis szerelőhídra.
-Most nyugodj meg, Ril. Mély levegő. Ez az. Mondd el mit láttál.
-A nyugati oldalon voltak. Beúsztak alá, be mélyen. Sütkér cellamedencéjénél jöttek fel, de nem volt baj, mert Uther várta őket ott. Nem is tudom honnan tudta...
-Mindegy. Tudta. Levágták?
-Igen, kettő volt. Hatalmasak. Levágták. Igen. Az egész pár perc volt. Még csak csődület sem lett. Az Arabátumon és a Crisper Hoo-n mentek ki, miközben a delfinek lennt próbáltak velük elbírni. Amikor bejöttem önhöz mindkét vizi egység teljes létszámban küzdött.
-Látható a csata.
-Aki keresi látja, uram.
-A Baist?
-Még nem kelt fel.
-Mit akarnak. Ha őt akarnák itt sürögnének Közösködnél. Sütkérben van amit akarnak.
-Talán A Shogrumot.
Kabbon megrázta a fejét. Szemöldökét összevonva fürkészte az óceánt. Színes csíkos kendőjéből dohányt húzott elő.
-Keresd meg Zarát és tudd meg a csomaglistát. Volt e bármi ami idevonzhatta őket.
-Igen.
-Ril!
-Igen uram. - torpant meg a srác.
-Keltsd fel a Baist. Jobb ha tudja, hogy újra itt vannak.
-Akkor ön itt marad amíg nincs nagyobb baj.
-Nem. Én megkeresem az újakat.
Ril már szaladt is. Kabbon fejcsóválva eltette a dohányt és felmászott a dokk tetejére. Teste arohamosan telő évek dacára is elég ruganyos volt. Végiglendült a Mogora Rák felett és eltünt a Tünrérháncs ládahegyei között.

Armada

Jared Khem naplóiból - 1

-Csak lassan. Kezdjük elölről. - mondta
-Igen. khm. - próbáltam leplezni aggodalmam, de elfehéredő ujjbegyeim elárultak.
-Tudom, Jared, hogy mindent megteszel. Ne aggódj, csak csináld. - mondta, ha észrevette a félszt a gondolataim árnyékában. Mindig észrevette.
A hátsó, napfényes szobában ültünk. Emlékszem a könyvek és egyszerűbb műszerek között a látszólagos kászban minden pontosan a helyén állt. Az ikrek visitozása a kertből  a csukott ablakon át is behallatszott.
Hirtelen felpattantam. Nem bírtam tovább ülni. Egy pillanat volt csak megtorpanásom, majd valamiféle mentegetőzést motyogva levettem a mellényem is. Ő elmosolyodott és intett, hogy üljek vissza. Órákig ültem ott aznap délután és próbáltam elmozdítani a pénzérméket. Ő hol velem szemben, hol mellettem ült, hol a szobában mászkált bele.beleolvasva egy könyvbe, vagy hosszú monológokat intézve hozzám az aktuális gondjairól. Nekem semmi más dolgom nem volt, mint az akaratommal arrébbtenni az ötvillest.
-Gyere ide Jared. - intett egyszercsak magához. Ő is ingben volt addigra. Éppen elkezdte felhajtani az ingujját, mikor meglátott valamit a kertben. Odaléptem mellé.
Lent alattunk a füves parkos kertben szerteszét hevertek az ikrek játékai. Két kis ördög egymást csépelve vagy őrült tempóban kergetve mozgott köztük. Éreztem valami veszélyt, de csak tizenhét voltam akkor. Ő sokkal öregebb, sokkal tapasztaltabb volt már akkor is. Álltunk, ő muzdulatlanul, egyik keze a másik ingujjába kapaszkodva. Én mellette mint egy iskolásfiú.
-Figyeld a mozgásukat Jared. Kiszámítható.
Én néztem őket. A két kis fehér formát a nagy zöld térben a szerte heverő akadályok között.
-Vonulj hátrébb fejben. Ne nézd a gyerekeket, csak érezd a mozgásuk szabályait. a tárgyak Grungi gömbök. Ha hozzáérnek valamelyikhez meghalnak. Hm? - félrepillantott rá, azzal a - na erre mit lépsz - félmosollyal.
Nyeltem egyet, emlékeszem, olyan száraz volt a torkom, hogy fájdalmas volt a nyelés is.
-Nem mind az, uram - motyogtam - csak a gereblye, a talicska és a fejrefordított székek a cseresznyefa alatt. Azok valóban halálosak lehetnek.
-Hm. - mondta ő és visszafordult az ablakhoz, lassan befejezte az ingujj feltűrését is.
Mély lélegzetet vettem és figyeltem az ikreket. a tárgyak közül még kettő vált veszélyessé. Lassan telt az idő. Khinna rázta az öccsét mint egy babát. Laurie harsányan nevetett rajta, aztán belerúgott Khinna lábába. Mikor az a meglepettségtől és fájdalomtól elengedte a fiú úgy esett hanyatt mint egy fa.
Egyetlen pillanat volt. Ahogy esett mintha közelebb hajoltam volna. Láttam alatta-mögötte Khinna drága porcelán babáját Mingott kisasszonyt. A baba karja az égnek meredt, kinyújtott mutatóujja mint egy kis dárdahegy meredt Laurie feje felé.
-Ne! -kiálltottam és megragadtam FonAmber karját.
A kisfiú feküdt a földön. A kislány rávetette magát. Mi ketten az ablak mögött mozdulatlanul álltunk. Engem a víz vert ki. Az ing csatakosan lapult a hátamra. Ő lassan felém fordult és megveregette reszkető vállamat.
-A szíve hajtja, fiam. Nagyon helyes. Szép munka volt.
Emlékszem a szemére hogy nevetett a szeme is. Nem szokott így nézni rám. Aztán kinéztem az ablakon. Lent újra felharsant a csatakiálltás. Laurie felkelt fűből. Mingott kisasszony vagy egy méterre tőle hevert a fűben, kis ujja az égnek meret mintha tanúságot tenne.

Armada I

-Mivel mentek el?
-Megegyezés született.
A napcserzett arcú férfi felnézett a nyurga srácra, egy pillanatig elidőzött tekintete a fiatal arcon aztán újra visszafordult és tovább szemlélte a Karmosmélyen nyüzsgő piacot. A Jurga erős korlátjait párévente festették csak újra, így is színes rétegei szivárványos csíkokat rajzoltak ki, ahogy a festékrétegek lepattogzottak a sós széltől. A férfi leseperte a kezérőn a festékszilánkokat.
-Nem jó megegyezni velük. Mi lett az alku?
-Nem tudom. Nem mondták ki hangosan. - a srác lesütötte a szemét. Félt ezt kimondani, mert szeretette a főnökét, és igyekezett tökéletes munkát végezni.
A férfi lssan szétcsúszó mosollyal fordult vissza a fiú felé.
-Azt mondod nem mondták ki?
-Igen. Nem.
-Akkor mutatták?
A srác csodálkozva pillantott fel.
-Aláírás volt?
-Nem, dehogy. Nem volt sem papír, sem bőr, és nem utalt egyetlen szó sem aláírásra.
-Akkor egy jel volt, ami mindketejüknek ugyanazt jelenti.
A srác hallgatott.
-Menj Sütkérbe és keresd meg a vadászokat. Ha mind vízben van, van okunk félni.
A fiú bólintott és minden formalitás nélkül elfutott. A férfi nekidőlt a pergő festékű korlátnak és végignézett a Trebricán. A csatahajó úgy magasodott a Jurga mögött mint egy vár. Lövegei össze-vissza álltak, ahogy az utolsó csata végén felejtették őket. Fedélzetén kusza kötélhalmokkal, nyugágyakkal és sűrűn kifeszített kötelein száradó ruhákkal, fogatlan ragadozónakl látszott. Odahallotta a hátsó fedélzetről a szárnyasok hangát. Gondterhelten lökte el magát a korláttól.

***

-Ne reszkess már! - szólt az előtte lassan csoszogó Khimura. - Ilyenkor halottak.
-Akkor sem jó, hogy bejövünk. Érted. Nem szabad.
-Nem hát. De ettől próba a próba.
-Mi lenne ha csak addig mennénk, hogy Csorbáék ne lássanak. Hm?
-És hogy felelsz a kérdésekre, hm?
-Hogy a Szátyár szopná le a faszukat.
-Úgy legyen. - nevette el magát Abgu. - De addig is menjünk végig ezen a folyosón. Hátha annyi elég.
Lassan haladtak a sötét folyosókon. Közösköd zászlóshajója a Prothom Queen csipkés szerkezete napfénynél is baljóslatú volt. Éjszakánként lidérces hények kergették egymást az árbócai között. Holdfényben pedig derengő inbojgó alakok nyüzsgését láthatta aki oda mert nézni.
A két fiú a réseken beszűrődő fény alapján igyekezett tájékozódni a poros folyosókon. Oldalajtókkal nem foglalkoztak, A feladat szerint a koporsót kellett megnézniük.Végül eljutottak a végét lezáró ajtóig, ahogy azt Csorba kapitánya Viggo mondta.
-Most menjünk be? Ne hülyéskedj! Ez pont olyan tilos terület mint a Bazilio Dokk Csarnoka vagy a Molyvár belső szobái...
-Vagy a Szeretők lakosztálya. - Abgu szeretettel megveregette Khimura vállát. - Csorbáék vagy a Patkányok?
-Csorbáék.
-Akkor gyerünk.
-Menj előre most te.
-Jó.
Lassan nyomta le a kilincset. Szerencsére az ajtó nem adott hangot miközbebn lassan feltárta nekik az orr legnagyobb termét. A kellemesen berendezett lakóhelységben könyvszekrények és ruhásládák voltak. Gyertyák és mécsesek mindenütt. Az ajtó mögött egy díszes ágy, mellette egy hosszú, faragott láda. A láda mellől pedig felemelkedett egy hatalmas alak.
A fiúk moccanni sem bírtak. A hideg szemű, szürkebőrű férfi lassan lépett hozzájuk.
-Mi a neved? - elemte fel Agbu arcát az állánál fogva.
-Agkgkh...
-És neked? - fordult hirtelen a másik fiú felé. Kezében úgy tartva Agbu arcát mint egy  almát.
Khimura reszketett és nem bírt szólni. A vizelet kis patakban folyt végig a lábán és ölelte körbe meztelen lábát.
-Ismeritek a szabályokat. Elég idősek vagytok már. - Hatalmas tenyerével megveregette Agbu arcát. - Úgyhogy itt maradtok napnyugtáig és kiengesztelitek a gazdámat a pimaszságotokért.
Khimura nyüszítve omlott őssze. Abgu szemei elkerekedtek a félelemtől és görcsösen kapaszkodott a ghul kezeibe.
-Kérem... kérem.
-Bátorságpróba, mi? Gazdám nem kedveli ha a hajója efféle virtuskodás helyszíne. - Elvigyorodott. Fogai közül áporodott savanyú szag tört elő. - Mint ahogy ezt tudjátok ti is. Két óra és tizenegy perc. Ott álljatok és ne moccanjatok. - Azzal visszaült a láda mellé és hátát a bársonytapétás falnak vetette.

Aranyköpések

 Kathleen - Csill               Mona - Pookah                  Lora -Bride




Felpörög a szentségszámláló"
(Bride)

Dobj az Istennővel. Több kockája van, nagyobb paradox.
(Ami Csillnek)

Nem elég, hogy zöldségeket írnak a könyvükben, de ráadásul van egy
ilyen élményparkjuk!
(Lora a Vatikánról)

Vonatkupék, rántott húsos szendvicsek, gyors vodkák, könnyű nők...
(Cleo Danténak)

Lora motorcsónakot vezet force-szal: Fogom a kormányt, aztán sietünk.

Mondanám, hogy Isten fűnyírója vagyok.. 
(Bride)

A mindenható pantonskálája.
(Bride)

Földnektár Anyácska!
(Csill)

Blackwood: Sakrikator morzsákba forgatott Sötét Nagyúr
(Csill)

(a homáremberek) aurájukkal elállták az utat.
(Pookah)

Zidane, gondban vagyunk. De Ön is..."
(Csill)

Nagy az Isten állatkertje, mindenki itt van, aki számít.
(Bride)

Nem csak szart lehet kavarni, hanem levest is.
(Pookah)

Ügyes. Én csináltam
(Lora a délutáni árnyékokról)

Mirja Luganotti Ella Cleona

A templom ívei között átsütött a legnyugvó nap. Mirja nézte az ívek engedte szeletet a hatalmas fákból. A szürke óriások halottnak tűntek, és úgy viselték lombkorona gyanánt a széleslevelű liánokat mint büszke dámák a leggyönyörűbb parókákat. Mirja nagyon szerette a Patrónus templomát. Tudta, hogy a Patrónus csak létra a teremtőhöz, és azt is tudta, hogy a város szentjei alatvalói voltak a Patrónusnak. Értette és tisztelte a hierarchiáját az egyháznak. Mégis, mikor a Patrónus kertjét fürkészte az ívek alatt álldogálva minden hősnél vagy szentnél közelebb érezte magához ezt a félelmetes alakváltó lényt.
Gyermekkorában sokat álmodott vele és álmodozott róla. Mindig vágyott bemenni a tiltott szent kertbe, megállni a fák alatt, felmászni szürke halott ágaikra és hasrafeküdve ölelni a hatalmas ágakat, mintha szeretete könnyeitől élet sarjadhatna bennük újra.
Az Méltóságos Nővér számtalanszor kérte őt, hogy hagyja a kertet és ne szenteljen nagyobb figyelmet és tiszteletet a Patrónusnak, mint amennyit az megkövetel, mert nem lesz jó vége. Mirja nővér szeretett volna lenni a felső templomban. Cleo szent szőlőit akarta kapálni és a Patrónus pálmáját legyezni hűs napokon.De a nővér kipenderítette a kolostorból és meghagyta neki, hogy éljen. Mirja mindig elnevette magát a parancs gyermeteg és nevetséges volta miatt. Éljen? Ugyan hogyan élhetne más úton, mint ami rendelve van?
Elment a földekre fákat gondozni, aztán elment mosni a Ívhosszba, ahol sok gyerek volt és sok dolgos kéz kellett. Volt fiú akivel mulatott a teste, de a szíve megmaradt a sajátja. Karján és mellén a jelek nem sokasodtak. Nem vágyott messzebb. Beljebb vágyott. A város közepén nyújtozkodó kertbe vágyott. Életet akart plántálni az öreg halott fákba, megszállottan és hevesen. Mintha ő is Cleo lenne, életadó. Mintha benne is lenne annyi akarat és hit hogy úgy állítson kertet a semmiből, ahogy szeretett ősanyja tette. Aztán egy nap a városkapitány egyik fia, Gin elkapta. Lenn a strandon fordult rá, és nem engedte elhúzódni. Illatos testével finoman dörzsölte, hosszú hajával beborította, nagy becéző kezeivel beborította úgy, hogy Mirja teste örvendezve fogadta, nem hallgatva Mirja eszére. Odaadta magát az ölelésnek, a becéző kezeknek az ösztönöknek és lüktetéseknek amik megrázták mindketejük csípőjét. Hangosan és sötétben adóztak az élet örömének. Aztán Gin felemelte és hazavitte. Ott feküdt két napig Gin száraz kék ágyában. A városkapitány végül hivatta és azt parancsolta neki, hogy szülje meg a fiút. Mirjam eltátotta a száját a döbbenettől. aztán összeszorította a félelemtől.
-Néha megesik. - mondta komolyan a városkapitány és magához intette. Mirja nem moccant csak egyre rázta a fejét. Nem akart gyereket. nem akarta a fájdalmat a nehezülést, a ráakasztott kis testet. Árva volt, Novícia, az élet gondozója, de nem az emberi élet vigyázója. Őt növények gondozására tanították totyogó kora óta a nővérek, és soha egy percre sem vágyott saját családra vagy gyermekre. Zokogva feküdt a városkapitány lába elé és hangosan átkozta saját forró ölét, hogy így csapdába csalta őt.
A városkapitány lehajolt hozzá és megsimította a haját. Gin pedig finoman felemete őt a földről és az ölében vitte a Nővérek rendházáig.

A harmadik hónap végén vetélt el magányosan, bezárkózva és iszonyatos kínok között fetrengve. a gyermek fiú volt. Kicsi, kis vézna csomó a padlón. Jó messze tőle. Az éjszaka sötét volt, a vihar csak gyűlt de nem mert lecsapni a zárt városra. Még nem. Az első villám becikázott kis fülkéjébe és füstölgő csomóvá perzselte a kis halottat egyetlen szempillantás alatt. Mirjam sűrűn pislogott. mire újra látott a sötétben a szoba közepén a hamu felett magasodó hatalmas alak állt. Mirja behátrált a sarokba és felhúzta a térdeit.
-Megmenthetted volna - szólt a rekedt hang. - ha elfogadod és szereted. Senki nem szeretheti, helyetted amíg a tested az otthona.
Mirja megértette hogy a Patrónus áll előtte. Levegőt sem mert venni, csak a könnyek patakzottak az arcán.
-Tudom, hogy nem ilyen életet akartál, nem ilyet ígértek és nem is ilyet érdemeltél volna. A bűnöd attól még a tied. Elültetem benned a reményt, hogy jóvá teheted. tessék a szavam: fogok adni egy feladatot, amit ha pontosan és jól ellátsz bűnbocsánatot nyersz a teremtő és a kisded lelke által.
Mirjam a szájára szorította a kezeit.
-Mostantól Ellatore, a bűnbánó a harmadik neved.- zengte reszelős hangján a Patrónus, majd olyan suttogva mint egymáson elcsúszó márványtömbök hangja hozzá tette-Légy hű.

A noviciák görnyedve kapálták a kerteket. Mohazöld ruhájuk elrejtette őket a lombok alatt. Az átszűrődő fény fátyolos mintákban rajzolta hátukra a leveleket.
-Ella Novicia, üzentek érted a városkapitány palotájából.
Mirja felegyenesedett. Évek óta nem járt a palotában. Azóta a fájdalmas egyetlen találkozás óta nem. Kihúzta magát és fejét kendőbe burkolva megindult a Főcsatorna, a városkapitány háza felé. A Platán illata messziről mutatta neki az irányt.
Az előcsarnokban a Romkeo szentélynél a tanácsnok várta. hórihorgas alakja mint egy botsáska magasodott fölé.
-Eljött az idő, leány. Útrakelsz és megtalálod ezt az asszonyt. - mondta szenvtelen hangon és csontos tenyerével betakarta Mirja homlokát. A nő képe, mozdulatai, hangja beivódtak tudatába. Mintha nagyon jól és nagyon régen ismerné őt. - Megtalálod és mellette leszel a gyermek megszületéséig. Aztán, ha a gyermek él, elindulsz velük haza. Ne félj, az asszony nem fogja túlélni az utat. Lehet, hogy már a szülésbe belehal. A te dolgod a gyermek vigyázása lesz. Haza fogod hozni őt.
Reszkető térdekkel nézett a tanácsnok szemébe.
-Biztosan engem találtatok a legmegfelelőbbnek, uram? Hisz egy futáson nem vettem rész, sosem fogtam a kezembe fegyvert se, ahogy élő újszülöttet se. Hogy tudnám és megkeresni és megóvva idehozni azt a kisdedet.
-Útközben majd kitalálod, Mirja Luganotti Ellatore. Légy hű és vezekelj bűnödért.
Mirja meghajolt és távozott. Kilépett a városkapitány házából, a rendből és a végül a városból is. Hosszú hajóúton eljutott a sivatagos Ibnik-Amishar partvidékére, ahol a homok és a víz találkozásából füst száll fel, így vonja szégyenlősen kendője mögé buja testét Litriha. Mirja hónapokig kereste a nőt aki a homlokába égett. Hosszú ruhája libbenése oly egyedinek tűnt neki, mint arcának íve vagy fogai formája, nevetésének hullámai. Mikor megtalálta megállt előtte, és olyan hévvel ölelte meg, ahogy soha még senkit nem ölelt. Alzitha meghatódott ezen a találkozáson és magához vette gazdag férje házába. Mirja nem beszélt egyáltalán, így úgy hitték néma. Szánták és szerették dolgossága és szolgálatkészsége miatt. Végül Alzitha méhében megsarjadt az élet és boldogságának kereksége nap mint nap láthatóbbá vált.
Hogy népe szokásainak eleget tegyen elindult, hátasokon cipelve fél háztartását anyja házába, a távoli Hikatur-Maduba. Mirja tudta, hogy sosem fognak odaérni. érezte a csontjaiban, vágyakozó, honvágytór osszesorvadt szívében, hogy megkezdődik a hazaút végre.
Alzitha két hónappal korábban a vártnál, Leum mezőin elkezdett vajúdni. A sátrat vert karaván odavonzotta a banditákat, akik el is foglalták a hátasokat és befészkelték magukat a menet sátraiba és a hölgyek ágyékába. Kegyetlen véres leszámolást végeztek aztán azokkal akik csúnyák, vagy öregek voltak az ízlésüknek. Arzitha szüléstől meggyötört teste nem bírta a férfiak durvaságait. Egy hét múlva, bár fiatal kora miatt életben hagyták a banditák, láz kezdte rázni és meghalt. Mirja ölében a gyermekfiúval, túl hét katona izzadt testén elhátrált. Az őr, kinek vigyáznia kellett volna őt és négy társnőjét belefeletkezett az egyik nőbe. Mirja hátrált hátrált, kifele a ligetekbe, végigment a mezőkön, kezében a csendben figyelő egyhetes kicsivel.
-Honnan lesz tej, amivel táplálom a hosszú úton? Honnan lesz erőm megvédeni, ha ránk támadnak? Honnan lesz elég kitartásom, hazagyalogolni vele a Tengerpartig, hogy hajót találjak? Hogyan kerülünk vissza szeretett gyönyörű Feníszbe?
Kereskedők vették fel, majd kanyarodtak vele vissza Leum mezőire. Hitük és becsületük nem engedte temetetlenül hagyni a lemészároltakat. Végül elvitték a kereskedő bátyjához, Faktuherbe, onnan egy háremmel jutott el a tengerpartra. Az utazásért cserébe gyógyította a katonákat. Erejét testét teljesen felemésztette a kinti, a Feníszen kívüli világ. Ereje az akaratának, mélysége a hitének kevésnek bizonyult ahhoz, hogy megnyissa az elzáródott utakat a mindent átjáró erők előtt. de így, csökött kis műveletiért si hálásan vitték egyik őrpossztól a másikig, végig a hosszú és sivatagos kontinensen, hogy végre elérje, a lassan tipegni is elkezdő kisfiúval. Sperzának nevezte el, reménynek.

A sivatag és a tenger találkozását jelző vastag füstfal mögött ott állt a cölöp. Egy árva cölöp az óceán szélén. Mintha Feníszt magasan a tenger felett cipelő teremtő egyetlen cölöpöt itt elejtett volna. Ő ült a csónakban, mit a kertheri halászoktól kért, mellette a kisfiú legörbült szájjal, két kézzel kapaszkodott a szoknyájába. A cölöp mellett megjelent egy plató. Mintha a vízből emelkedne ki. Viharívén még szikráztak a villámok maradványai.
-Sia lode al Patrono - énekelte az ókori dalt Mirja egyre hangosabban, ahogy a feníszi hajóhoz közeledtek. A matrózok szélesre tárták karjukat úgy ödvözölték. Néhányuk lelkesen énekelte vele a szent szöveget. Sperza pedig végre abbahagyta a sírást.

A Marconio téren, a hazaérkezés ceremóniája nem rázta meg a kisfiút. Mirja úgy segítette őt, hogy cseppnyi félelem sem volt a szívében. Mikor a városkapitány elmondta a rituális üdvözlő szavakat. Mirja valóban megnémult. Nem volt mit mondjon többé senkinek, a kisfiún kívül. A tanácsnok magához hivatta, és hosszan fürkészte őt. Ő állta a tekintetet és arra gondolt, hogy soha ilyen tiszta nem volt még mint ezen a napon. Aztán a tanácsnok kézenfogta, mint leányát és elindult vele végig a városon. Elvitte őt a Patrónus kertjéhez.
-Lépj be, Mirja Luganotti Ellatore. Lépj be a Patrónus kertjébe.
Mirjának nem volt már olyan fontos ez. Úgy érezte a Patrónus mindvégig vele volt, egész úton eltöltötte a fényével. Így aztán könnyű szívvel lépett be az boltívek alól a hatalmas fák alá.
-Megcselekdted, ahogy elmondatott. - hallotta a reszelős hangot a fák közül.
-Ahogy parancsoltad.
-Vedd a fényt, tehát. Íme. Neved mától a Nővér neved is. Mirja Luganotti Ella Cleona.
Többet nem szólt a Patrónus, és hagyta, hogy Mirja órákig üljön a hatalmas fák ágai közül lecsorgó nemevilági fényben.

Fenísz

klikk

Jared Khem jegyzetei

Léghajók - archiv

Léghajók - Blackwood

Léghajók - Zedan Twillart

(http://www.biolinia.com/)

Léghajók - fon Amber (Jared Khem)

Looklike

Laurie haja mozgás közben a gitároson, és Adrianus maga énekel.