Anton

(vendégbejegyzés - Csill)

Téren és időn kívüli ébredés ez; fájdalom emlékével teli, amely a mozdulattól éled. Mintha kitépték volna a szívemet, vagy mintha újszülött lennék; egy csupor, ami üres. Mezítelenül kuporgok egy sötét, kőfalú teremben, és fölöttem két nem evilági lény; angyalok vagy démonok, mi a különbség? Érthetetlen kérdéseket tesznek fel; mintha az elmém cserben hagyott volna: a szavakat értem, de önmagukon túli jelentésük felfoghatatlan számomra. Szánalmas emberi lényként csak annyi az erőm, hogy a helyet kérdezgessem, ahol vagyok, és megpróbáljam felfogni, miért bántanak; mi az oka, hogy szavaimra rögtön ütés a válasz. Sosem voltam még ennyire kiszolgáltatott, mert csecsemőként is gyenge az ember ugyan, de akkor nem kell, hogy minden lélegzetvételével ütésre számítson. Ülök előttük, és elmémet minél messzebb küldöm, csendben vagyok és csodálkozom. Ez nem én vagyok, ez nem velem történik. Talán halott vagyok, talán részeg, talán ópiumtól bódult, talán beteg, vagy egyszerűen csak álmodom. Idegen arcok, idegen emberek. Valaki ruhát hoz, rám teríti, valaki megetet. Tehát mégis emberek, vagy a színlapon embereket játszó lények. Bemutatkozom, a nevem betűi súlytalanok. Ők nem mondanak magukról semmit szavakkal, de a tetteikkel igen. Az egyik, akinek szájából félelemből fakadó gyűlölet szisszen, keményebb a kőnél is alattam. A másik magasabb, lágyabb, és bár a keze gondolkodás nélkül eljár, a szívében jobban odafigyel rám. A magas férfi, aki végül a sorsomat fonja, nyugodt és erős. Belül izzik csendben, mint a kohó, gondolom, és magam is meglepődöm, hogy ezt érzem. Tudja, amit gondolok, tudja, amire emlékszem. Meleg tenyere belülről simítja végig a homlokomat, a bőre száraz, érdes, mintha apám keze lenne. Élhetek, mondja, a fájdalom pedig, tenyerem felfoghatatlan lenyúzása nem kegyetlenkedés, hanem szükségszerű áldozat. Tudom, hogy nem lenne ilyen, ha nem lenne szükséges. Bízom benne, iszom a szavát, elhiszem, amit szavak nélkül mond, hogy ez itt az új hazám, hogy sosem volt más, és nincs semmi már, amiért valaha el kellene hagynom város-anyám. Ők a családom. A szigorú tekintetű férfi idebent, és odakint a táj. 

Kronológia 30. + vendégbejegyzés - Mona

- Laurie és Mona búcsúja után elindulunk a Világsebbe.
- hajóút a Tükörtengeren: éneklés, mesemondás, sztorizgatás, képzelt cassata, Lora és az enyhén kapatos Jared beszélgetése, közben Kabbon is magához tér. Pjotr kívánságára (aki ki akarja magát fejezni, ám érzései szerint nem tudja) Monának szívhez szóló sorokat írnak a többiek. a Baist megkezdi táplálkozását.
- megérkezés a Világsebbe, első állomás: Fennis-szentély formájú építmény a vizen. Lora megvizsgálja, de semmi. egy gondola, benne valami orosz pasas, közben a háttérben fellőnek egy űrhajót... a Világseb működés közben.
- a Padre feltűnik és el sem megy többet a kabintetőről. ennek mind örülünk azt hiszem.
- próbálkozások: dácsa Balin, mely elúszik, szicíliai falu, szintén. Kabbon kézbe veszi az eseményeket, összehozunk egy weird realmet, eperrel-piroggal, narancsfákal, Kabbonnak szolgálólánnyal, házikóval, kerttel, patakkal és tóval... az atya a hajón "marad", a hajó a tó közepén helyezi magát kényelembe.
- 83 napos freak "nyaralás" veszi kezdetét.



(Jó ez a hely. Nem valóságos, persze. A "hol" egy ideje már nem nagyon érdekel. Tömöm magamba az illúzióepret kilószám (nem rosszabb ez sem semmivel, mint a Remény sütije) és együtt vagyok azokkal, akiket szeretek. Ők nem illúziók, és ebben áll a lényeg. Nem is élvezik mondjuk olyan feneketlenül ezt a freak nyaralást, mint én... Lora már az első két nap óta szinte toporzékol türelmetlenségében, mondjuk ő ilyen. Kathleen-en látom még, hogy nagyon menne. Persze ő meg annyira udvarias, hogy nem említi. Viseld még el egy kicsit, nővérkém, kérlek. Neked ott lesz aztán az egész örökkévalóság, ne sajnáld tőlem ezt a pár hetet együtt veled - veletek. Azután úgy is meghalunk mind. Nincsenek illúzióim.
Látom Marco atya szemében is a türelmetlen villanást, hogyne látnám. Soha senki tekintetét nem fürkésztem annyit, mint az övét, azt gondolom értem is valamennyire. Azt mondja az a villanás: "Mit tökölnek annyit, Mona? Feladatuk van." De szavakkal nem mond semmit, és engedi hogy hozzásimuljak - és én hálás vagyok ezért. Beszélgetünk. Cleoról, Romeoról. (Igyekszem nem vágyni rájuk annyira, hogy megidézzem őket.) A néhai Velencéről, Szicíliáról, a commedia dell'artéról... csupa elmúlt, esetleg csipcsup témáról, úgy beszélgetünk, ahogy mindig is szerettem volna vele, csak sosem volt rá idő. Hiába az a nyolcvanhétezer, ha én nem érzem magam többnek huszonnégynél, ráadásul csak az utolsó egy év volt az, amikor elkezdtem élvezni is a dolgot. Megyünk majd, atyám. Nem vagyok dezertőr, sem rossz katona... hiszen tudja. A feladataimat elvégzem mindig. Csak még egy kicsit hadd maradjak így... csak egy kicsit.)

Vendégbejegyzés - Lora

Dante mellettem áll és felszabadultan röhög rajtam, Uther vigyorogva
ajánlotta fel, hogy segít. Én meg fát vágok, komótos eltökéltséggel és
rettentő ügyetlenül. Vetek rájuk egy kihívó pillantást, - tisztára,
mint a reklám-macák a szerszámkatalógusban - aztán visszatérek a
narancsfához. Ami ugyan illúzió, de azért nehéz kidönteni. Pláne, hogy
még sose volt a kezemben ilyen izé, fejsze... vagy balta esetleg
szekerce - sose tudtam mi a különbség ezek között.
Persze hogy vigyorognak, még nem sejtik, mire próbálom őket rábeszélni
hamarosan. Meg persze a többieket is, mert mindenkinek részt kell
vennie benne. Könyékig legalább, de jobb, ha szemgolyóig belemerülnek.
És persze fontos, hogy kicsit fájjon is. Jól van, fiúk még nevessetek
kicsit...

Nincs is szebb, mint meggyőzni adeptusokat és mestereket, hogy
celebráljunk együtt valami komoly, véres-törődős, keményvonalas
rituális mágiát. Azoknak fogom beadni, akik már csettintésre
varázsolnak. Az akarat mestereinek, hehehe... de bele fognak menni, ha
megértik hogy fontos, hogy a mindannyiunké legyen a dolog. Hogy
emlékezetes maradjon minden ízében, el ne felejtsék soha többet - ha
sikerül, ha nem. Sikerülni is fog, ha mindenki eléggé elhiszi: ezért
lesz a szertartás.

Valaha, a követőimnek adtam ötleteket hogyan is rajongjanak értem.
Bizarr rítusokat találtam ki szórakozásból - én legalábbis viccesnek
tartottam őket... Ó, máig érzem azt a füstös ízt... emlékszem azokra
az időkre... Meg azokra is, még sokkal élesebben, mikor megkaptam az
előbbiekért a büntetésemet. Odalent.
No, de ez a rituálé más lesz. Van itt, aki erővel megtolja  és van,
aki formázza majd. Mintát is adunk köré. Nem muszáj ám a pentagramma,
csak van akinek az a kedves amit már egyszer kitalált valaki. Aki
őszintén remélte, hogy a sokszögek bejönnek a paralényeknek. Pedig
azoknak nem kell, csak az akarat, no meg az energia. Minél több
energia... De engem aztán nem fog  zavarni, ha most ilyesmit rajzol
valaki, csak szívből tegye.
Huhh, kemény a favágók élete... még jó, hogy nem valami komoly törzset
kell csapkodnom.

A helyszínt is kinéztem. Ki-tű-nő azt kell, hogy mondjam: rögtön a
tavacska partján, szemben a hajóval. A Padréval. A valóság legszélén
de még a házi gyártmányú kis álomvilágunkon belül. A lehető
legközelebbi fákat vágom ki, de így is többször le fogok izzadni mire
kupacba rakom az ügyetlenül hasogatott darabokat.
Kész, heh. Az egyik fa kidőlt. A tenyeremen sok bőr már nincsen, de
még egyet legalább felaprítok, mert tüzet muszáj rakni, - több kis
tüzet valami tetszetős mintában. Tűz, az aztán feltétlenül kell egy
rendes rituáléhoz.

Vendégbejegyzés - Lora

Az idő... az idővel mindíg csak a baj van.
Az egyikkel még közös jövőm is lehetne, a másikkal nincs, csak a jelen
pillanat - talán azért is látom olyan fájdalmasan vonzónak. Az előbbié
a nappal és ő tiszta, erős dolgokat épít, repülő-lebegő tárgyakat,
amiknek a szépségét áttekinthető struktúra és káprázatos díszítés
adja. Ha a fejébe látnék, valószínűleg karcsú hidakat látnék tűtornyok
között feszülni, vékony héjú kupolákat lebegő oszlopokon. És benne a
rendet, a szerkezet hűvös és tökéletes fegyelmét. És ez a férfi
szeret, vagy legalábbis még mindíg szeret belőlem valamit, - pedig
mostanában már tapasztalta, hogy nem csak a vetületnek, a
geometriáknak vagy egyéb hasonló és neki kedves fogalmaknak vagyok a
megtestesítője.
Hanem az árnyéknak, a baljós rengéseknek a körvonal nélküli fantomoknak is.

Az a részem a másiké, akié az éjszaka. Ő egy elképesztő, mesés világot
épített: úszó szigethálózatot, az újraformáltak, menekültek és kalózok
paradicsomát. Zegzugos kötél-palló-fémlemez és deszkabirodalmat.
Aminek ugyan nem síkok közötti kapu, Forrás adja az erejét, de
helyette van - rabolt - földnektár-fúrótornya. És a kaotikus
árbócrengetegben mégis szerkezet van és igen, az összeszokott, jól
begyakorolt szokások rendje. Amit kívülről menekült vagy
fogolytábornak hittem, az lakói számára egy élhető és működő város. Ő
nem engem szeret, hanem rajtam keresztül Feníszt: ami számára minden
városok mintája és zsinórmértéke. Neki valami furcsa áttétellel, én,
az Árnyék hozom el a remény világosságát, mert népe patrónusát, a
hajnalt sose láthatja. A Remény angyala neki a legvéget jelentené.

Ki más is vonzódna hozzám, mint aki maga is építő? Ha nem állék
kettőjük között, teljesen jól megértenék egymást - ha nem lennék a
képben, viszont sose találkoztak volna. Miért nincs idő vagy más
lehetőség mindkettőre? A látszólagos ellentétek dacára sok tekintetben
annyira hasonlók. És persze fenísziek: szeretem őket.

Vendégbejegyzés - Baist

Az arcára fagyott udvariasság most is jó szolgálatot tett. Képes volt úgy társalogni, mintha nem szorulna össze a gyomra, mintha nem feszülnének meg az izmai. A fiatalemberből sietség szaglott és vágy; türelmetlen vágy a fekete mágusnő iránt. A Baist megértette mindkettőt. Az elődök hívását ő is a bőrén érezte, amióta csak megérkeztek Armadára. A Világseb zaja pedig minden nappal egyre hangosabban visszhangzott az óceán csendjében.

- Nem alszol már, igaz? – kérdezte Uthert valamelyik nap.

- Nem. Nem nagyon. – Uther felnézett rá, és féloldalasan elmosolyodott. – Folyton hallom.

- Laurie Hervitt fon Amber – a fiatalember kezet nyújtott neki, de a szeme sarkából továbbra is Mona Palazzit figyelte.

A Baist csak nézte, és lázasan kutatta a hasonlóságot. A tekintete, az orra, az álla? Hol van benne Khimara, hol van a keserűség, amit újult erővel vehetne magához?

Pillanatokba telt, míg a fiatalember zavara áttörte kábulatát. Akkor aztán valóban a Baistra nézett, és enyhén kitágult a szeme.

- Nem szívesen nyújtanék úgy kezet, hogy nem tudja pontosan, ki vagyok – hallotta a Baist a saját hangját, és a torka száraz volt, mint a por.

- Tudom, hogy kicsoda Ön – a fiatalember figyelme egyre élesedett - Befolyásos holtpolgár, Közösköd vezetője – folytatta, majd habozott. – Fon Amber úr végrendelete szerint nekem édesanyánkat, nővéremnek pedig édesapánkat kellett megkeresni. Én Fennisbe látogattam, ahol megtudtam, hogy anyánk már halott. Mivel pedig a nővérem ide utazott, gondolom…- elkeskenyülő szájjal elhallgatott.

- Jöjjön velem – intett a kocsma hátsó szobája felé a Baist, ahol Mortel unalmában időről időre vérre menő kártya partikat játszott. – Beszéljük ezt meg…elvonultan. Négyszemközt.

A fiatalember tétovázott, aztán követte. A Baist végig a hátán érezte Uther óvó figyelmét.

Lehet, hogy ostobaság hátat fordítanom a fiamnak. Lehet, de nem számít. Egyáltalán nem.

Aztán megálltak egymással szemben, és a Baist észrevétlenül nekitámaszkodott a masszív kártyaasztalnak.
-  Itt járt a nővérem? – kérdezte Laurie.
-  Nem beszéltek egymással?
-  Nem. Még nem találkoztunk össze.
-  Itt volt.
- Eszerint igaz.

-  Igen – mondta a Baist, és Laurie arcát fürkészte, de azon a nővérével ellentétben semmit nem látott. Se haragot, se undort, se gyűlöletet. Mesteri maszk, igen. – Anton Rien – mutatkozott be valaha volt nevén, és most ő nyújtott kezet Laurie-nak. - Fiam.

A tenyerük egy pillanatra összeért; száraz, élő bőr. Laurie arcán halvány mosoly, a Baist-én óvatos figyelem.

-  És édesanyánk? – kérdezte Laurie, miközben elengedte a Baist kezét. - Valóban halott?

A Baist tenyere rászorult az asztalra. Annyit nézte magában újra meg újra azokat a képeket, hogy már elveszítették jelentésüket. Khimara értelem nélküli tekintete, a sokszorosan bevarrt szája sarkán csorgó vérpatak. Ahogy csonttá soványodva áll a hajók között, széttárt karokkal, sípolva lélegezve.

- Talán elhamarkodott volt a kézfogás – mondta lassan a Baist, és üdvözölte a végre belé tépő fájdalmat. – Mégsem tudsz még mindent.

Laurie negyed lépést hátramoccant.

- Talán köze van hozzá, uram? – kérdezte, és a szemén látszott, hogy nem idegen a gondolat tőle.

Ha az lennék, akinek rendeltek, most büszke kellene, hogy legyek. Én viszont csak szégyenkezem. Belül. Mélyen.

- Az én kezem, az én felelősségem – mondta lassan. – Amit magammal hordok minden halállal nappal, és minden ébredéskor este.

Odakint elhalkult a mulató zaja, és a Baist megint hallani vélte a Világseb zavaros moraját. Vagy Khimara sikolt a fejében, elhaló rekedten? Laurie tekintete nem moccant az arcáról, és a Baist úgy állta a pillantását, hogy a gondolatai messze jártak közben. A fia nem rezzent, és nem is hátrált már. Felmérte a Baist-et újra, minden porcikáját.

- Akárhogy is – mondta aztán - örülök, hogy találkoztunk, és remélem, hogy találkozunk még – hangja rezzenetlen keménységét futó mosollyal enyhítette, aztán harmadszor is kinyújtotta a kezét a Baist felé.

Vendégbejegyzés: Beszámoló Monának (Lora)

Nincs szaga, vagy csak még közelebb kellett volna hajolnom hogy érezzem. De eddig mertem, mit tagadjam. Nem mintha félnék tőle - számára valószínűleg újszerű lehet, hogy nem rettegnek tőle - de olyan furcsa lenne egy feníszi férfival "kacérkodni". A fenísziek ugyanis nem ilyesmitől jönnek zavarba, sőt... arrafelé nem hívei kimondottan az elfojtásoknak, úgyhogy inkább visszamosolyognak és nem hagyják egymást viszonzatlanul epekedni. Azt hiszem emiatt "kacérkodni" nem is lehet velük a szó könnyed és élvezetes társasági szivatás értelmében. Amúgy meg egészen természetes lenne egy vonzó feníszivel hát, hmm... flörtölni - jobb szót nem tudok rá. Nem is tudom, miért vagyok ekkora balfék: igen, fenísziek közt pont a flörtölés a normális. Mona, tudod miről beszélek...

Még akkor is, ha ráadásnak holtpolgár, elvégre én se vagyok az a shagrin csipke, ugye. Végül is félhetne ő is tőlem, de nem teszi. Nincs is oka rá, most már pláne, hogy úgy tűnik szövetséges.

Vizibalettet adtak elő Armada úszóbajnokai, delfinek és újraformáltak a homályos mélység felett, a hajófenekek alatt. Közösköd ura meg elvitt az előadásra, saját kis tengeralattjáróján. Jáspis a szeme nem borostyán, - egészen élénk sárga. 

Közben azért míg a szemét bámultam, beszéltünk is pár dologról... a Világsebben az idő valami egészen máshogy telik, a valóság szilánkokra törik: mindenki a magáét kapja. De nem mindenki marad egyedül, akik nagyon akarják, - azaz dehogy, - szóval irgalmatlanul erősen vágynak rá, együtt maradnak. Így volt a Baist Utherrel egy hosszú rémálmon keresztül a Holtpolgárok földjén, ahol a Fehér Kandúr rabszolga lett, jeles társa meg robbantgatós ellenforradalmár. Aztán elkapták és büntetéssel kombinált megbecsülésük jeleként maguk közé emelték. Ilyen ez náluk, ne menjünk arra... márhogy holtékhoz. Azt hiszem, a legrosszabbik formáját kezdené hozni bármelyikünk, ha ezt tennék vele. Aztán együtt kerülnénk le még egy körre az alvilágba. De a Baist így viszont kivásárolta a másikat és eljöttek onnan. Valóságnak tűnő álomból ébrednek ott a következő hasonló álomba. Aztán a Világseb kiköpi őket...

A vámpír-sárm az azért lehet hogy tényleg tud valamit: mikor megkért, hogy a feníszi jelet ne rajzoljam többet fel, akkor megígértem neki. Nem kértem érte semmit - igen, Dante is csúfondárosan röhögött rajtam. Hát... mindegy is... De a történetet, a HelloKeats történetét nem hitte el... hogy csak barátok vagyunk egy fiatal feníszivel és őt szórakoztatjuk, nincs mögötte támadó szándék. 

A körmei egészen karmokká alakíthatók, olyan a fogásuk mint a fémé. Nem, tényleg akkor sem éreztem az illatát, mikor a kezéhez értem...

Vendégbejegyzés - Lora

"Open your eyes, time to wake up - enough is enough is enough..."

Dudorászva zárom be az ajtót magam mögött, kint hagyva Armada figyelő szemeit, a Lepényhal konyháját, Jaredet és a többieket. Jared lakását, ahol az éjszakáimat töltöm, azt szoktam díszíteni apró szerzeményekkel, virággal, néha egészen otthonosnak tűnhet. Ez a saját cellám - ahová napközben tudok elbújni - viszont tökéletes: a ládán és egy matracon kívül semmi sincs. Csak a fémfalba szöggel karcolt apróbetüs feliratok összefüggő burkolatként mindenütt.

Végigvágom magam a matracon és olvasgatok az íves mennyezeten néhány sort (csupa régi dalszöveg-bölcsességet írtam föl) és megpróbálok rendet tenni a fejemben. Nemsokára elérjük a Világsebet, ideje lenne tisztába kerülni egy csomó mindennel. 

Ahogy az egyik dögös helyi szörnyeteg, a Baist mondta, ott majd csak az számít, amire igazán vágyunk. Ő nyilván erős az ilyesmiről való gondolkodásban: egy felelőtlen vágy, - vagy sokkal inkább egy zabolázatlan félelem - miatt most aztán bőven meríthet a világ legdrágább adományából. Úgy értem a kegyetlen tapasztalat, na az jut neki. 

"Tightrope walker, chaos order 

I fell right into heaven/hell 

Devil take me, God forsake me 

Made my home in heaven/hell"*

De mit kezdjek magammal? Azt még nyomon tudom követni, mire vágyik Lora Innocenti. Arra is van tippem, mire vágyik Umbriel, az angyal. Na de mire vágyik a démon? Vagy mennyi van még belőle(m)? A szüntelen rontásból, minden valódi mérgezéséből és pusztításából? Lora Innocenti egy valahavolt olasz nő az Armadán, Umbriel alakra a foszforeszkáló medúzák óriás prototípusa - a démon megfoghatatlan. Ahogy a bölcsek látták: a démonnak arca sincs. Nem is él igazán, ő csak az erőknek valami rendszere, ha alakja van is, hát az se valódi. A létezése, a rontásai, - szóval minden amit tesz - csak szüntelen védekezés, de hasztalan mert sebezhető pontja mindíg akad. Mindíg egyedül van a folyamatos veszélyben és védtelen a támadások ellen. 

Hehehe, lehet, hogy meg kéne idézni lényem egy részét és kikérdezni mit akar? Kérjem meg Dantét egy ilyen "baráti" szivességre? Ki is végezné vajon a démont, amit talál? Csak úgy, a régi élete, a hivatása emlékére? Ebbe valószínűleg simán belehalna Lora Innocenti is, a wannabe-angyal meg maradna tehetetlenül valami fél-állapotban. Vagy kapna új testet, egy friss halottét, lehetőleg sokkal rosszabbat mint ez a mostani. Onnantól például hínárny lennék... hehehe, vagy a Sors Urai egyéb ízes tréfával jutalmaznának.

Dante... talán ideje kinéznem kicsit saját önző fejemből, - mert igazából Dante védtelen. Na nem lelkileg vagy démonilag, hanem úgy rendesen, egészen fizikai valójában. Tíz nap, aztán ki kell állnia a hegpáncélosokkal amolyan "baráti" szeletelésre. Egyedül. Hmm... ügyes, gyors és találékony, - amije nincs, az a testtel egylényegű páncél. Na de itt van ez a bonyolult haverja, (azaz én), tehát páncélja lehet... naná, hogy lesz! Félig áteresztő erőtér, ami eltéríti a befelé irányuló támadást, csak az övéit engedi ki kifelé. Egy övre fogom szerelni, - a holtpolgártól kapott életerő-gyöngyök hosszan megtartják majd az erejét, le-felvehető lesz. Három gyöngy belevarrva a bélésbe, három esszencia, no Dante, legalább ennyi csapástól megvédlek.

Feltápászkodom. Kicsit félre is teszem a nyűglődést, ha már van ürügynek más tennivaló. Ilyesmi varázstárgyat úgyis régen csináltam már... rögtön kettőt fogok készíteni, egyet Danténak, meg egyet magamnak is, (úúú, az enyémbe kéne még erősítés is, mert nem vagyok egy amazon-alkat...) hogy edzeni tudjak vele. Ő rákészül legalább a szeletelésre - és nekem sem árt ha összeszedem magam: hátha lesz még úgy, hogy valahol együtt kell küzdenünk.

"I'm crying out in fury to the gods of fate

Come on, get me if you can "**

---

* Chumbawamba, ** New Model Army

Vendégbejegyzés - Lora

Erőfitogtatás. Az, Mr Baist maga tudja, hogy az nem így nézne ki...

Azzal a megtisztított bárdot próbálom olajozott mozdulattal feldobni a konyha falába vert (általam mágnesezett) ácskapcsokra - hmm... egész jó lesz ez. Lecsaptam a hal fejét, és gondosan félreraktam további hasznosításra, hehe. Na nem mintha ehető lenne, viszont az ügyesen főzött és preparált halszem csinosan mutat fogpiszkálóra tűzve. Az engem figyelő kémeknek szoktam felszolgálni csak hogy érezzék a törődést.

Hogy el lehetek kényeztetve, dacára az intézetis éveknek... eszembe se jutott, hogy majd túlértékel valaki egy kis gesztust. Persze, hogy nem szokott ajándékot kapni, Lora, te nagyonhülye - persze, hogy mögöttes fondorlat-hegyeket keres majd... Sohasem fogok tudni emberül gondolkodni - azaz politikusul, mert a Baist nemcsak ember, feníszi, de utólag holtpolgár lett, és a kerületük ura. Ehhez képest egészen normálisan beszéltünk. Még szimpatikus is. Jobban, mint Kathleen új lovagja, a Fehér Bajnok, alias UD - akit nem, nem utálok Jared bölcs tanácsára. Ó, Jared, mi lenne velem, velünk nélküled...

Gyengéden veszem fel az égetéssel kilyukasztgatott falapot hogy a szószból megfelelő mintát rajzoljak egy sült tetejére, ebből a fajtából naponta akár hatvanat is kiosztok. A feníszi fürkész szignójával, "Hello-Kaets" jellel a tetején. Ó, ha tudnátok, kedves vendégek, hogy fenísz nézhet rátok bármelyikből...

Aztán máris teljes összpontosítással nyesem a halat egyforma, vastag csíkokra, - pont ahogy a Lepényhal tulajdonosa mutatta. A beleket már hangos csámcsogással zabálják a macskák - a többit hasonló lelkesedéssel fogják mindjárt a törzsvendégek. Már tudom, melyik nézi ilyenkor mindíg leplezetlen vággyal a véres fehér kezeimet a vastag halrudak között. A kedvéért elegánsnak szánt mozdulattal beledobom a filézőkést az egyik darabba. Vendégünk most már nem szisszen fel, de mikor először látta... hihi, még mindíg érdemes rávillantani a legszebbik cápamosolyomat.

Egek, egészen szórakoztató tud lenni még a konyhai kisegítő állás is. Még jó, hogy én szoktam lekiabálni a többiek fejét, nehogy otthon érezzék magukat itt, Armadán... Ez valami beépített emberi reakció lehet: rögtön megpróbálják elhelyezni magukat szinte bárhol... A Baist nem akar már hazamenni - legalábbis azt mondta... meg azt is, hogy kellően "kiéheztette magát", - jelentsen ez bármit is - hogy tisztába kerüljön a vágyaival. Böjtöl? Nem iszik vért? Végülis a hegpáncélos-bemutatón elhessegetett egy önkéntes véradót...

Lemosom a vért a kezemről, aztán futok tányért összeszedni. Megkeresem egyúttal a szolgálatban lévő megfigyelőt is... ááá, a sebhelyes arcú jött ma a délelőtti műszakra. Ő semleges, de azért jár a snecikre a főtt halszemes díszítés neki, hát naná! Akkora méla unalommal néz föl rám, mikor következő feltűnésemkor elé teszem a tányért, hogy már-már megsajnálom. De hát nem szórakoztathatok mindenkit... A kedvencem a Klumpa becenevű hajóács-botcsinálta kém, na azt szoktam szivatni... ööö, vagy máskor, máshol ezt flörtnek neveznénk? Á, de nem: megmondta, hogy elmenne dolgára ha megtehetné, ha nem osztották volna be engem figyelni. Igen, kipróbáltam rajta pár nőies dolgot amit Kathleentől láttam és egészen jó mulattam, - míg ki nem derült hogy nős. Mennyire lehetek rohadék vajon egy családos emberrel? Igazából igény lenne rá... és ő is általában tréfának veszi. Még, amíg nem lát ijesztőnek. De ha véletlenül rájön valamire, akkor simán rámuszíthatja Armada erős fickóit, akik aztán bedarálnának, vagy ízlésesen tálalnának a Gengrisnek. Ehhh...
Lehet, hogy be kéne költözni a Baist területére, és inkább jóba lenni vele, hogy legalább ne látható kémek figyeljenek szüntelen. Vagy ne figyeljenek... már ha egyáltalán lehet ilyet kegyet kérni. De mit mondanék? Nem, az apró ajándékok nem utalnak semmire, csak viszonzásul szállást kérnék... Azért az ilyesmi elég ismerős lenne egy politikusnak - már oda is lenne az ajándékok üdítő (vagy idegesítően érthetetlen) ajándék-jellege. 

... ön tudja Mr. Baist, egy erődemonstráció úgy néz ki, hogy a Patrónus, vagy valamelyik a Nagyok közül testet öltene és néhány szóval marék port csinálna bármiből vagy bárkiből. Szóval érti, ez itt tényleg csak ajándék.

Vendégbejegyzés - Lora

A "bátor" jelző édeskevés lenne.
Miután a jeges halálban alvókat ápolta, Mona a legnagyobb természetességgel tanított az elme tudományára. Pjotr a maga nyugodt és magabiztos módján fordult a gépek felé. Kathleen megingás nélkül figyelte a számára mindíg is idegen fémfalakat, gépeket, inkább a zsilipek közé zárt burjánzó életet kutatta. Na meg Dantéval a lelkek útjait egyengette - hatékony, de furcsa egy papi páros lehetnének ők ketten... A mérnök meg, szegény, elkísért íme a világ (innen látható) végére, - megrendítő hogy ilyesmire képes miattam. Tisztán látszott hogy milyen nehezen, többszöri megbicsaklás után tudta csak a többieket oda- és visszavezetni. Nem az erői hagyták cserben, azt hiszem a feladatot gondolta emberfelettinek. (Pedig nem is volt az... vagy csak én gondolom ezt, aki kötelességének érzi, hogy mindig belekeveredjék valamibe?)
Jó, már nem is emlékeztem milyen jó amikor csak teszem a dolgom, nem a kételkedésre, hanem a feladatra fordítom energiáimat. Ez most ilyen: elmenni a Hold lányára, körülnézni, megtenni amit lehet. Az ittragadt lelkekért, a lehetséges túlélőkért, - hiszen elenyészően kicsi volt a valószínűsége, mégis sikerült ép elmével kiolvasztani két embert. A tízből.
Orvosok, nem felébredettek - még, szerintem ez napok kérdése csupán. Mire megmerítkeznek kissé a feníszi életben... ó az életük nem lesz egyszerű, de a hibernált rémálmoknál jóval érdekesebb.
Egyformák. A megmentett két orvos vonásai, termete, szinte tökéletesen azonos. A miniatűr gépek milliárdjai tették ezt velük, amivel tele az egész űrállomás: nincs többé betegség, különc tulajdonságok által hordozott veszély, rejtett genetikai hátrány. Lehet rémüldözni, meg falansztert kiáltani, de végülis, az egyéni vonásokért cserébe a tökéletesen egészséges, ideális(nak gondolt) testet ajándékozták mindenkinek. És persze mindenkire jó az egyenruha. Ilyenek lettünk volna mi is, ha maradunk még, a folyamat már elkezdődött: A tetoválások, hegek nyomtalanul eltűntek, szőke hajak sötétedni kezdtek, Dante és Pjotr látványos izmai mintha összementek volna, Mona és az én fejem meg... nos kezdett a kávécsészényi szemű, magas arccsontú indiai nőideálra hasonlítani. A külső változások bár sokkolóak voltak, de nagyrészük nyomtalanul eltűnt a Földre való visszatérés után - a fiúk majd buzgón edzenek, és felújítják a tetoválásaikat, ha fontosak. A mérnök... ó, Jared csodás módon ugyanaz, mint volt. Az átalakulásnak rajtam maradt a legtöbb nyoma, de engem meg nem igazán zavar.
A nagyobbik Hold lánya úszó város, mint Fenísz, csak az űr jéghideg hullámai csapkodják. Zárt, szükségképpen, de mindennél édesebb menedék lehet a lakóinak. És ezt a kincset mi ismerjük, - nem hiszem, hogy az elmúlt két napos látogatással vége lenne ennek a feladatomnak, csak békén hagyom a többieket, megköszönve áldozatos segítségüket. Hiszen lehet, hogy az új Noé bárkájának tartom a kulcsait (vagy stilszerűbben: boarding card-jait) a kezemben.

***
"Mindenekelőtt arra emlékszünk, hogy nagyjából kilencezer évvel ezelőtt tört ki - mint mondják - a háború a Héraklész oszlopain kívül és belül lakó valamennyi ember között: ezt kell most előadnunk elejétől végéig. Már mondtuk, hogy emezek élén a mi városunk állt és végigküzdötte az egész háborút, amazok élén pedig Atlantisz szigetének királyai. Ez a sziget valaha - mint említettük - Libüánál és Ázsiánál is nagyobb volt, de aztán földrengések folytán elsüllyedt, és most mint áthatolhatatlan iszaptömeg akadályozza a hajózásban azokat, akik innen indulnak ki a nagy, nyílt tengerre." (Platón)

A világsebet fürkészni - állította a feníszi Armada-szakértő - összetéveszthetetlen vibrálása miatt lehet. Nosza, adná bár át nekem iránytűnek az utunkhoz, kértem. És ahogy a mester fürkész megérintette a kezem hogy megmutassa a rezgést, már el is öntött az érzés: ezt ismerem! Nna, ugye megmondtam, hogy lesz rádiójel!
És meg is van, mert nem vész el semmi, és hírt ad magáról még az is amit korszakok hordtak be feledéssel. Igaz, véletlenül sem úgy és olyan irányból, amerről logikusnak találtam volna, sőt éppen onnan, ahol eszembe nem jutott volna keresni. Mert az én makacs szemem már megint csak néhány színt lát és a fülem süket majd' minden hangra. Még jó, hogy a csodáknak nem kell útlevél, megtalálnak a maguk tekervényesnek tűnő, ám brilliánsan egyszerű módján. Még jó, hogy a csodákhoz mellékelnek olyan társakat, akik meg is fejtik őket: Kathleen nem csak a szöveget értette meg, de a szerzőt is megmondta: Platón, és egy írása hallható Atlantiszról.
Dícsérjük a Főnököt mind végtelen gondosságáért, (és adjunk hálát kiapadhatatlan humoráért)!

Vendégbejegyzés - Lora

...ha odaérünk, ha kitalálunk valami épkézláb megoldást, végrehajtjuk,
és ha visszatérünk, akár teljes jogú feníszi polgárok lehetünk. Ha...
Nemsokára útrakelünk, az úticélon kívül az égvilágon semmi sem biztos.
Irány kelet, a világseb, de akörül meg valahol ott az Armada, a
kalózbirodalom. Annyira hiányzik nekünk, mint a világvége: ki tudja
hány törvényenkívüli ellenünk, hátuk mögött a zabolázatlan lehetőségek
korlátlan erejével. És mi megyünk, a röptünkkel a változás jelét írni
az égre, - találgassak hányan fognak lőni ránk?

Most eszméltem, hogy egyedül én vagyok, aki szívesen elmenne innen.
Mindannyiunkat rabul ejtett Fenísz, amennyire idegen, majdnem annyira
otthonos is, a sohasem szűnő tengeri széllel és locsogó csatornáival.
A régi sikátorokra emelt sokemeletes házsoraival, a zsúfolt
lakónegyedekben egészen vidáman megférő furcsa lakóival. Akik a
bezártságukból nem fóbiát hoztak ki, hanem ünnepeket, rítusok
sokaságát, na meg sajátosan laza erkölcsöket, - "simuljunk össze, ha
már úgyis muszáj". Azt hiszem, kicsit irígylem is őket.
Fenísz pontos meghatározással: régről megőrzött, legújabbkori
mezőgazdasági és mágikus-technológiai nagyváros, röviden: kis darab
mesterséges éden. Ráadásul a többiek személyére, tudására, meg
munkájára lenne igény is. Mona kivirult, mióta megtarthatta a helyiek
által remekül fogadott bábelőadását, Kathleent alig látni - a
fürkésszel, Kaets-szel tűnik el félnapokra. Le merném fogadni, hogy a
mérnök és Pjotr már bámészkodott a hajóépítők és iparosok utcáiban,
keresve helyet a reménybeli műhelyének. Dante meg már fogalmazza
magában, milyen támadó stratégiákat is javasolna a védművek
tökéletesítése mellett. Ja, és csak hajnalonta tűnik fel a
vendégházban: ő a feníszi hölgyek egyik nagy kedvence.
Pedig indulunk napokon belül, a mostani feníszi vendégszeretet csak az
ismeretlenbe induló hajósoknak szól. Már látom, milyen arccal néznek
majd  vissza a többiek a városra, ami nemcsak az északi félteke
legdrágább, a Remény által védett gyöngyszeme, hanem nekik alighanem
otthon ígérete is.
Majd olyanokat mondok, mint  "Az ékszer, amely sohasem hagyja el a
bányát, nem is csiszolódik", aztán megpróbálok elugrani, mielőtt első
felindulásból nyakon vágnak.

Vendégbejegyzés - Lora

A szemük mandula, hosszú csápokba font-kényszerített hajuk sötét. A
fenísziek bőre egészen finoman bronzos árnyalatú, a hosszú vádlikat
öröm nézni - különösen, hogy könnyű, térdig érő viselet, amolyan
lovaglónadrág szabású az általános. Magasak mind: a nők általában
egy-másfél arasszal hosszabbak nálam, a férfiak akár két és féllel is.
Megint futnak, csak úgy örömből, a győzelem dicsőségéért, ünnepekhez
kötve a versengést - ebből a mi ittlétünk alatt igazán kijutott a
városnak. Egyensúlyérzékük bámulatra méltó, hosszú ugrásaikat
megirigyelné bármelyik északi bajnok. Ó, a shatter élményházak
harcosai hogy elképednének egy-egy idősödő feníszi mozgása láttán -
mert részt vesz a versenyen férfi-nő, ifjú és vén, igéretes fiatal
férfiak-nők egyedül, szerelmesek kézenfogva, urak egymást ugratva,
élcelődve végig. Háziasszonyok hátukra kötözött kisgyermekkel és egész
családok egymást segítve. Támogatni lehet egymást, a hátráltatásért
kiállítás jár.

Megint futnak, utcáról tetőre, onnan a keskeny hidakon át a száradni
kiakasztott ruhák lobogói között ereszkednek vissza a sikátorokba.
Másznak kötélen, rácson, érdes házfalakon. Van verseny nappal, de most
lesz egy éjjel is. Ó igen, és mágiával ebben a versenyszámban nem is
erősítik magukat - noha abban sem gyengék. Vajon ki volt a bölcs, aki
megszerettette velük a tagolt terepen való edzéseket?  Egy város
tízezer hadra fogható akrobatával, akik egyéb harci képességeiket sem
hanyagolják el... nagy-nagy szerencséje a világnak, hogy Fenísznek
egyelőre nincsenek komoly hódítási szándékai.

Vendégbejegyzés - Marco atya

Erre nem lehet felkészülni. Álltam csak ott, a tarkómban feltornyozott millió emlékkel. Érzésre olyan volt, mint valami heves láz. Reszketek. A szívem ki-kihagyott egy ütemet. Szemeim időnként elhomályosodnak. Nem mindenkit ismerek a társaságból. Mona a földön fekszik. Most eszmélhetett. Megszállottan kapaszkodik a lábamba és kapaszkodik fel, hogy megöleljen. Egészen megható ilyen kendőzetlen ragaszkodása. Hosszú utat tettünk meg együtt, kétségtelen. A hű katona fejti le rólam. Gesztusaik alapján komolyan egy pár lettek. Idegenek és Dante, és a bukott angyal, kit Cleo hozott a házába, Lora Inocenti. Hm. A férfiakat és a gyermeket nem ismerem, ahogy szőkeséget sem.
Ahá, a Bukott. Pompás jelmeze mit sem kopott. Pökhendi és nagyképű, mint mindig. Még, hogy a Remény? Ehh. Mosolyognom kell. Nem lehet komolyan venni. Maskara ez a karneválra, és maskara nekem. Sokkal később van. A fái is hatalmasak, és mintha a levegő más lenne. Súlyosabb, keményebb. Más.
A fény olyan mint a templomi üvegablakok, úgy terül rá színesen és óvón, mint odalenn a pokolban. Odalenn. Igen. Akkor a Bukotté, ej, Nimohielé volt az a fény. Reményt plántált a szívünkbe. Most nem lehet ő. Bár a Nap éppen felkelt. Első sugarai... Most már fehér. Beleszövődött minden szín a fénybe. Felfele száll a levegő, mintha szívná ki innen valami. A bőröm aranyló hálós. Az ereimben arany a vér. Uram isten...
Nimohiel szemein át rámnyílik az éjszaka. A fák hivogatnak a vérem fáj az ereimben. Uram isten....
Megtántorodom a magasság előtt, és bezuhanok a mélységbe. Cleot is felhúzta a fény. Ilyen mikor Isten magához elmel?

Kibomlott alattam a város. Nimohiel kertje zöld zsebkendő a gyümölcsösök és vetések különböző zöld kendői között. A város katlan. A tenger kék lélegzetvétel a két városrész között. Távolabb gályák és fregattok. A Városlakók láthatatlan gonnái. A szárazföld és a tenger. Távolabb a szoros és a kint az óceán. Újra érzem a vizet. Minden vizeket. Minden vizeket és azon minden hajót. Minden hajóban a félelmet és a reményt, de legjobban a szívek húzását valamiféle otthon felé.
Nincs testem.
Én ők vagyok.
Az otthontól távolhajózók vagyok, kik hazavágynak.

Vendégbejegyzés - Mona

Sötét volt még, mikor megszólalt Pjotr ébresztőre állított telefonja. Mona utált korán kelni, és kimerült az éjszakák óta tartó kotorászástól az atya emlékei között. Morogva szürcsölt egy kis felmelegített kávét, aztán fázósan húzta össze magát minél kisebbre, mikor elindultak Nimohiel kertje felé. A levegő hűvös volt, a csatornákban halkan csobogott a víz, és a különös újvelencei házfalak közt még csak derengett a fény ígérete.
Mona igyekezett nem beleélni magát abba, hogy találkozik ismét Marco atyával. Fogalma sem volt, Nimohiel mit tervez, és nem akart nagyot csalódni. Felnézett Pjotra. Az orosz látszólag nyugodt volt, de Mona ismerte már annyira, hogy ne feltétlenül dőljön be a látszatnak. Kathleen és Dante egymás mellett mentek, de nem értek egymáshoz, Lora Jared Khembe karolt. Mona korábban sikertelenül próbálta helyre tenni magában az érzést, hogy féltékeny Jared Khemre. Valaha Cleoval ketten voltak az atya testőrei, és ő, Mona védte elméjének épségét - nyilván Marco atya saját erőit kiegészítve. Mona olyan büszke volt az atya bizalmára, mint talán semmi másra. Most a komoly, mindig udvarias mérnöké volt ez a kiváltság, és Mona tudta, hogy nem is lehetne másként, hiszen az atya nem létezik abban a formában, ahogyan ő ismerte, mert fon Amber valójában nem az atya, és Jared az, aki az elmúlt idők tetteivel kivívta magának a megbecsülését - de attól még sajgott a szíve. Tegnapelőtt aztán, a sikeresen befejezett hazatérő rituálé után megkísérelte elmondani ezt Jarednek, remélve, hogy kihúzza az érzés méregfogát, bár a mérnök nem úgy tűnt, mintha értené miről van szó, és Mona sem volt egészen biztos benne, hogy érthetően beszélt-e egyáltalán. Nem sokra emlékezett abból a délutánból, csak az elképesztő szellemi kimerültségre és valami különös, lebegő békére.
Fon Amber nem az atya, mantrázta magának szinte minden pillanatban, amikor csak eszébe jutott a férfi - csekély sikerrel. Nem csupán a testi hasonlóság, gesztusaik egyezése és a Lasseido fon Amber hangjában megbújó zöngék késztették arra, hogy szinte mindig Padrénak szólítsa (és aztán pirulva javítsa ki saját magát), hanem a személyiségükben és élettörténetükben érzett hasonlóság is. Nos, így vagy úgy, de nemsokára vége lesz ennek... Fon Amber úr most ott ballagott Jared Khem másik oldalán. Mona tűnődött, mit érezhet a férfi. Ő maga annyit várt erre a reggelre, annyit aggódott miatta, hogy most amikor elérkezett, satuba szorította a nyelőcsövét az idegesség, minden más érzés mintha elzsibbadt volna a belsejében.
Odaértek a kerthez, és zavartalanul jutottak be a fák közé. Mona ezt örömmel nyugtázta, nem szívesen maradt volna egyedül. A kertben már ott várt az új városkapitány a tanácsnokaival, és kisvártatva Nimohiel, Sheila (Mona igyekezett megfegyelmezni az arcvonásait, hogy ne fintorogjon) és egy könnyen felejthető arcú férfi is megjelentek. A városkapitány nem akarta a kertbe engedni a másik kettőt, akikben szintén ott lakozott az atya, az idegen férfit és a kisgyereket, mert nem tudta mi fog velük történni - ez a nem egészen egy nappal ezelőttig még szerzetesként élő nő úgy vállalt felelősséget a rábízottakért, mintha mindig is ezt csinálta volna. Mona ugyan nem egészen értette, miért nem fon Ambert veszi védelmébe a nem fennisi férfi helyett, de gondolatban megvonta a vállát. Nem dolga. Csak kezdődjön már... Végül a nő beadta a derekát, és a rituálé elkezdődött.
A semmilyen vonású férfi mint valami élő edény gyűjtötte magába az atya lélekrészeit, és ahogy a másik három átadta neki a rájuk bízott drága kincset, úgy telt meg az atya lényegével és kezdett rá egyre inkább hasonlítani, míg az arab férfi, a gyermek és végül Lasseido fon Amber elvesztette azokat a plusz vonásokat, amik a bennük élő idegen lélekhez tartoztak. Ez akkor vált teljesen egyértelművé, amikor fon Amberre került a sor. Olyan mértékben változtak a vonásai, hogy Monával fordult egyet a világ. Mióta Nimohiel napokkal ezelőtt ugyanebben a kertben azt mondta neki, nem az idős fennisi hordozza a legnagyobb lélekdarabot, azóta azt találgatta, hogy milyen lehet az az ember, akiben a legnagyobb rész van? Most értette meg, hogy ő maga az... Végül az Edény - ekkor már szinte teljesen az atya volt, külsőre mindenképp - kinyújtotta Mona felé is a kezét. Mona elmosolyodott, ahogy eszébe jutott az a régi jelenet, amikor Velence vizében mosták le magukról a démonok vérét. Épp így nyúlt a kezéért Marco atya akkor, ugyanezzel a mozdulattal, és ő épp azt érezte akkor is, mint most: ezért az emberért a világ végéig elmenne százszor. Mindkét kezét az atyáéba tette, és nem bánta már azt sem, ha vissza kell adja az összes emléket. Még érezte, ahogy a férfi meleg és erős keze megszorítja az övét, aztán lassan lehanyatlott.
...
Nedves fű nyomódik az arcának. Hűvös van, csupa lúdbőrzés az egész teste, a mellbimbói szinte fájdalmasan döfik át a vékony pólót. Hogyan... Mi történt...? Az atya! Felpattantak a szemei. Nem telhetett el sok idő, mióta elvesztette az eszméletét. Marco atya mellette állt, körbenézett, kicsit zavartan. Mona felült, és mivel abban a pillanatban már érinteni is akarta, azonnal a bokájára fogott. Felnézett a szeretett arcba, amin végre, végre meglátta a felismerést, és eleredtek a könnyei. Nem zokogott, mint a Pokolban a búcsúkor, csak mintha egy csapot nyitott volna ki a szíve, ömlött a szeretet, a hiány, és a viszontlátás felett érzett öröm a szemeiből. Marco atya felsegítette a földről, Mona pedig azonnal átölelte. Nem érdekelte, hogy úgy viselkedik, mint egy négyéves, hogy ki látja és mit szól hozzá. Nem számított. Olyan volt, mint Cleo kicsi platánja, hálásan és boldogan tapadva node-jára, Marco atya közelségére. Minél nagyobb testfelületen akart hozzáérni és ölelni őt húnyt szemmel, beszívni mélyen az illatát és érezni az erős kezeket, amint a haját simítják, addig, amíg lehet. Fájdalmasan rövid ideig lehetett. Két lapát tenyér és ismerősen finom ujjak fejtegették le ölelő karjait gyengéden. Pjotr kezet fogott Marco atyával, majd kedvesen, de határozottan hátrébb húzta Monát. Mona nem ellenkezett. Belebújt abba a másik ölelésbe, és megpróbálta az érzéseit is hátrébb húzni, hogy ne zavarja velük a férfit, aki valahára elérkezett az utolsó stációhoz.
Nimohiel addigra az oly megszokott maszkos-köpenyes alakját öltötte magára. Gesztus volt ez, csakúgy mint kötözködő, csúfondáros szavai. Marco atya szemben állt az angyalokkal, úgy várta az ítéletet. "Szenvedéseid jutalmaképp arra ítéltettél, hogy levetkőzd az emberi testet. Mindazok védelmezője leszel, akik a tengeren vannak, távol az otthontól." Ezzel egyidőben Marco atya teste változni kezdett. Mintha lefoszlott volna róla az egyik lényeg, hogy az alatta levő, vagy mellette-felette létezőnek adja át a helyét: angyali formát öltött és végül áttetszővé válva eltűnt erről a világról. Csönd volt még hosszú percekig. Mona kibontotta magát Pjotr karjaiból, előre lépett, és lassan, de határozottan térdet-fejet hajtott a távozó felé.

Vendégbejegyzés - Lora

Városkapitány választás

A parttól a gátakig pontonhajók-uszályok, a Főteret átmenetileg
megnyújtva beépítették a vizet. Fenísz fel is billenne, ha Romeóék
annak idején nem kötik kőbe a házakat tartó cölöperdőt: a hajókon és a
Főtéren olyan irgalmatlan tömeg vár. Mind a partmenti szűk sávot
figyelik, ahol a tarkaság alól kivillan a tenger keskeny zöld
szalagja.
Innen a toronyból, ahonnan mint megbecsült vendég, vagy mint
szemmeltartandó idegen figyelhetjük a szertartást, jól látszanak a
jelöltek. Egy különösen kedves arcú férfi még az első "most még
meggöndolhatjátok!" felszólításra visszalép. Felülnézetből Kathleen
abroncsos ruhájú büszke kis szobor, az idősebb és ifjabb papnő egy-egy
szürkés sakkfigura, az öregember önmaga árnyéka csak. Van egy
kisgyermek jelölt is, aki nemrég tért haza a városba, ő éppen a
kezével játszik, mintha a tenyerére lenne vésve Fenísz majdani sorsa.

Megszólalnak a fanfárok, azon a hangon, ami végigkúszik az ember
gerincén, és szavát szegi minden élőnek. Közelebb húzódom az ablak
párkányához, Mona mellettem az ajkát rágja, Pjotr már a második
cigarettára gyújt. A Mérnök elgondolkozva mered egy pontra, fon Amber
úr fáradtan dörzsöli meg a szemét. Keats arcán mosoly, Dante meg....
Dante nincs sehol.

Egy tanácsnok éneklő hangsúllyal szólítja a jelölteket, adják a
tengernek magukat, mert az első próba az övé. Közel egyszerre lépnek a
vízbe, láthatóan félelem nélkül. És a tenger, - ami éppen dagállyal
készül betölteni Fenísz utcáit - elnyeli őket, mint a neki szánt
áldozatot. A csobbanás után néma csönd, csak a gyermek-jelölt sírása
hallatszik, akinek karjára mint ezüstkígyó kúszott a víz. Őt ölében
viszi el a tanácsnok, aztán nem marad más, csak a hullámok neszezése.
Együtt hallgatunk több tízezer feníszivel.
Súlyos, végtelen percek telnek el, a parton állók is alig vesznek
levegőt, azok ott lent pedig vagy megtanultak halként élni, vagy
halottak már mind. Izgatottan egyedül én fészkelődöm, mellettem mintha
borostyánba dermedtek volna a többiek. A dagály már készül kint a
gátakon túl, de még az is várni látszik. Ez a kifeszített idő az
örökké változatlan, megszentelt tengeré.

Aztán, mikor már a torkunkat égeti a feszültség, a tömeg felmorajlik
és ebben a pillanatban az idősebb papnő merül föl a mélyből. Üvöltve
nyeli a levegőt, aztán kisegítik a partra, szemlesütve távozik. Aztán
Kathleen töri szilánkokká a vízfelszínt, ahogy fulladozva, de épen
kiveti a mélység. Dante - na végre megvan, úgy látszik ott várt -
azonnal érte nyúl. Először a karjába emeli, de aztán inkább óvatosan
vezeti lépésről lépésre ki a térről. Távozóban a fenísziek
tisztelettel érintik meg Kathleen ruhájának ázott szegélyét. Az
öregembert holtan okádta ki a víz mohó zöld szája.

És ekkor, mint aki végre ledobhatja béklyóját, diadalmasan betódul a
dagály Feníszbe. Megemeli a ponton-hajókat, felcsap a téren  várakozók
seregére, a hullámok meghozzák az eddig odakint váró feldíszített
ünnepi gályát. Rajta a büszkén feszítő matrózok előtt lobogó ruhás,
álarcos alak - a tenger által kijelölt új városkapitány - az ifjabb
papnő.
Aztán... aztán mikor partra lép, persze Nimohiel is megjelenik,
ezúttal teljes angyali pompájában. Ahogy ő szeret ünnepélyes lenni,
pengeszárnyakkal takarja be a választottat, mostantól első
szövetségesét. Beleégeti annak arcába hivatala jelét, a
maszk-szimbólumot, majd eltűnik megint.
A tanácsnokok új főnöküket a régi, vénséges kapitányhoz kísérik, akit
feltámogattak hogy egy érintéssel átadja tisztét. Utána az öreg le is
hanyatlik, könnyű, mint egy halott kismadár - a ravatala már készen
várta.
Sokezer torokból tör ki az üdvrivalgás, amit magasba emel a dobok és a
fanfárok hangja. Talán még Shattlandig is elhallatszik ahogy Fenísz
ünnepelni kezd.