Bábjátékos bábok nélkül

Romeo minden igyekezete is csak egy ember igyekezete. A világ pedig fordul, mozdul a maga kérlelhetetlen szabályai szerint. Bár néha vannak entitások, akik úgy tűnik felette állnak ezen szabályoknak és törvényeknek, de végső soron ők is csak morzsányi változtatásokat, ellenkezéseket tudnak foganatosítani ezen a gigászi, isteni építményen, amit világnak nevezünk.

Romeo értette annyira a világot, hogy tudja az amit öröklétnek nevezünk egy képtelen, létezhetetlen fikció csupán ezen szabályok között. Ami itt elérhető az a folyamatos változás olyan kordában tartott, gondosan terelgetett módja, ami megengedi, hogy a hosszan megőrizni kívánt rész fenn maradhasson. Ellentmondani látszik e két dolog egymásnak, ő mégis igyekezett megvalósítani. Ami a hajdani Velencét a mai Fennissel összekötötte az az a állandóság amit ő keresett és amit konzerválni kívánt. Velence zegzugos vízre épült, folyton penészedő tünékeny érzetű varázslatát Lora ha csak lehetett gúnyolta. Mondván mi értelme van vízre építeni egy várost. Nem vízre, hivatkozott ilyenkor a tényekre Romeo, hanem számos kis szigetre. Fennis, évezredekkel később ugyanazokon a kőkupacokon állt. Igaz felette több száz méternyi kő, iszap és víz állt, de a fizikai, kő-kő kapcsolat továbbra is létezett a felszínen álló épületek és a mélybe süllyesztett kövek között, amik egykor Velence alapjául szolgáltak.

Romeo és Cleo évtizedekig tartó kísérletezése és kitartó munkája eredménye volt az a katakombarendszer mely egyfelől a város szemetét alakítja át építőanyaggá, másrészt a város folyamatos, szinte állandóan ugyanazon  a magasságon tartott víz színét biztosította. Fennis együtt emelkedett és süllyedt a tengerrel. Évszázadok óta nem mosta hídjait és nagyon régen volt már arra példa, hogy a San Marco víz alá kerüljön.

Ezért is érte a várost sokként mikor egy esősebb őszön egy súlyos zivatar közepette a város körkörösre húzott utcáiban a csatornák vize elkezdett kimászni a járdákra és becsorogni az ajtókon, majd befolyni az ablakokon. A mágiák ellene feszültek a természeti erőknek és a kő porlott és a víz fallá állt és az embereken eluralkodott a félelem. Generciók hosszú sora született élt és halt meg Fennis zárt városában úgy, hogy fel sem merült benne önnön sérülékenysége. A tenger barátjuk volt, ahogy a folyamatosan átépülő kaptárváros zegzugos csatornái is. Árulás volt a víztől életükre törni. A város magas utcái beszorították őket és városfutásban szerzett falmászó tapasztalataik mentették csak meg több ezer lakó életét.

a károk olyan nagyok voltak, hogy a hadseregtől is el kellett vonni erős kezeket az újjáépítéshez. Jared Khem  és szeretett kedvese Lora Inocenti napokig ébren járták a romos utcákat és mérték fel a károkat. Minden erejükkel azon voltak, hogy a lehető leghatékonyabban segítsenek a helyreállításokban. A következő esős napok beköszönte előtt ki kellett találják és meg kellett építsék azt ami képes az ezer éve nem látott problémával elbírni.

Lora ismét hangot adott annak a véleményének, miszerint abszurd egyáltalán az ötlet is, hogy várost építsenek vízre, pláne ilyen betegesen hosszan egy helyben tartva azt néhány földtörténeti korral mélyebbre süllyedt egykori szigetekhez ragaszkodva.

-Akkor már Armada valóban úszó, flexibilis városa, Jared, nem gondolja? Inkább építsünk egy olyat.

-Armada széthajózott ezernyi hajóvá, kisasszony. Fennis azért áll, mert bár lába között, mint folyóban mosó nőnek elfolyik a víz. ha nem haragszik a hasonlatért. De a talpait kemény sziklán vetette meg.

-Vagy bokáig az iszapban... - morogta Lora, de tovább méregette a falak repedéseit.

A nagy színházban, ahol a réges-régi, mágiával konzervált varázslatos bábfigurákkal adtak elő történelmi darabokat, olyan nagy károk keletkeztek, hogy a bábraktárt ki kellett üríteni. A hirtelen mentésben sokan részt vettek és a bábokat, csinos dobozaikkal együtt emelték át a csatornák felett ügyesen manőverező kisebb viharhajókra. Magukat a ládákat nem nyitotta fel senki, és szinte folyamatosan szem előtt voltak. Valószínűleg csak szinte, hiszen hetekkel később, mikor a helyreállítások befejeződtek és az öreg színházban ünnepi előadást terveztek adni a tenger és Fennis kapcsolatának helyreállításának alkalmából, vették észre, hogy a két legöregebb báb, a városalapítóként tisztelt Cleo és Romeo figurái eltűntek.

Fennisben tombolt a düh és a gyanakvás. A város létében úgy éltek az egykori városkapitány és családjának történetei, mint az emberek vérében a saját múljuk. Egyek voltak velük. Pontosan ismerték a vonásaikat, minden tettüket legyenek azok elhibázottak vagy dicsőségesek. És büszke szeretettel tekintettek a bábokra, melyeket az egykori majd újra városukba költözött előd, Mona Palazzi készített róluk. a városkapitány kérésére ezt a tényt, hogy egy ilyen ívet áthidaló időutazó Palazzi kisasszony, azt hogy személyes testvérien szeretett ismerősei a városalapítók titokban tartották. Így azt is, hogy a városkapitány Monát bízta meg azzal a cseppet sem veszélytelen feladattal, hogy keresse meg az ellopott bábokat.

naplók - Kabbon Mortel

... Csak hogy ne aggódjon, ha erre jár, Khem úr, minden a tervek szerint halad. Ereszkedő kabinunkat hamar befogta a Shemarian névre újrakeresztelt csodálatos eleganciájú ékhajó. Mi pedig olyan vigyorgással ültünk eközben, bevallom, mint két gyerek és a dadus. Aretha sötét ívű száját nem hagyta el mosoly. Rosszallóan csóválta a fejét miközben a karmok befogtak minket. Kicsit ugyan manőverezgettünk előtte, csak, hogy ne legyen olyan átlátszó a művelet. 

Na nem tartott sokáig sem az ő örömük, se a mi vigyorgásunk, - hogy az ég szakadna rájuk szegecses léghajóival. Trebisch úr a megfelelő reakcióidővel cselekszik. Magam sem értem miért lepődök meg újra és újra, mikor harcolni látom, ezt az előd-gépet. A mozgását még a hegpáncélosok sem tudták kiszámítani, hogyan is vehetné fel a harcot vele egy kis létszámú léghajón utazó katona? Aretha persze meglapult az ajtónyílásban és onnan lőtte ki precízen, mesterlövészhez méltón a jeles zsoldosokat.

Persze nem dicső rögtön tizennégy sebesülttel és hat halottal nyitni, de egy ilyen csoda hajóért egy kalóz ennyit boldogan áldoz. Sikerült az hajóbefogást követő elvezetésünkkor olyan jól esnem a kis vaslépcső mellé, hogy nem akadályoztam a szabad mozgásban, és mégis elég jól kiláttam, hogy Arethának aládolgozhassak a lövöldöző fiúk ellen.

Nos mint látható nem leptük meg őket, ahogy ők sem minket. Átjutni a hosszú hajó farától a fejéig ez esetben sem volt könyebb, mint végigkúszni egy gengrisz murénán. A falakba épített zsilipelő rendszer nagyon hatékonyan kezeli a felgyűlő nehézségeket. lehet az tűz, vagy rebellis katonáktól, esetleg behatoló ellentől veszélyeztetetett működés, a rekeszesen zárható test segít ezeket a helyzeteket kezelni. Nagyon hasznos volt magunkon megtapasztalni ennek a működési mechanizmusát. Aretha édes, rezzenetlen fejjel lőtte végig magát a könnyű hajótesten. A Roset-féle nemesacél hajótestről a golyók visszapattantak így rendezve pokoli flippermeneteket egy egy rekeszben. Sajnos a csinos koblerfa lambériába pedig úgy ékelődtek be mint a szivacsba. 

A sebesültekkel nem bíbelődtünk sokat.Gondos ájultra koppantottuk és motozásuk után behúztuk őket egy raktárrekeszbe. Aretha jó feníszi módjára nem fukarkodott a mágiával sem, miközben a mennyezeten futva is akár, de mindenféle lehetetlen helyzetből lőtte a döbbent katonákat. Trebisch úr nem kevésbé látványosan, a véletlenek uraként természetellenesen fordulva és kiszámíthatatlan mozdulatokkal került közelebb a döbbenettől lőni is elfelejtő katonákhoz. Végülis - a gengris csókolja őket szájon - magam is ledermednék ha valaki így kezdene szembefutni a puskámmal. Szerencsére a jó oldalon állok, úgy hogy legyen elég ennyi a véresebb részből. A hajó felénél már eléggé elfáradtunk. A rekeszek olyan mód felnyitása, hogy azokban kár ne essék - hiszen a hajóért jöttünk, nem kívánunk kárt tenni benne - elég fárasztó és időigényes műveletnek bizonyult. De legalább szegecsről szegecsre kiismertük a gépet. Végül persze eljutottunk a vezérfedélzetre is, ahol addigra már nagyon vártak minket. Trebisch hidegvére nagyon nagy szolgálatot tett, de még így is sikerült hangot adnuk a csalódottságunknak, hogy Zedan Twillart, nem sikerül személyesen találkozzunk. Minden esetre kis erődemonstráció után elzártuk a tiszteket is. Aretha szemét azóta is a csapaton tartja. Úgy vélem kinézett magának egy legényt közülük. Furcsák ezek a feníszi nők. Trebisch úr nem különösebben a fogára való. Velem ugyan egyszer hajlandó volt összedörgölni a bőrét, de azóta hűvösebb mint valaha. Most meg kiszemelte itt ezt a tisztecskét, aki térdremegést kapott a tudattól, hogy egy feníszi viharhajó-kapitánynő áll előtte, aki ráadásul itt mint mesterlövész és robbantómester van jelen.

Szívemnek mindig kedves az a pillanat, az a tekintet, az a fény a szemekben ami akkor csillan fel, mikor a mindenkori foglyok, legyünk bár vizen vagy levegőben, megértik, hogy senki nem kívánja halálukat, hacsak nem fordulnak ellenünk.

Katonának lenni egy armadai vagy feníszi mellett igazán semmi, hogy a Szátyár rohassza beléjük azt a sok drága ételt amit felzabálnak két bevetés között. Semmi máshoz nem értenek. Mindig is mondtam Uthernak, hogy mennyivel komolyabb népség az armadai kalóz, vagy egy feníszi siheder, aki amúgy kereskedő, halász és fegyvermester is, hajózási tudományáról nem is beszélve, mind amellett, hogy kellő idomítás után persze harcolni is tud.

Itt állunk most, Zedan Twillart - hulljon a húsa mélyre a Tükör tenger alá - kedves hajóján és próbáljuk kitalálni, hogy kell egy ilyen monstrumot elvezetni.

Jared Khem naplóiból - 4

... Nem arra gondolok, hogy ne tennék meg újra és újra ennyit ezért a társaságért. Csupán arra szeretnék rámutatni, hogy kihívásink nélkül feszes összetartásunk valószínűleg andalító édeskés emlék lenne már a lassan fakuló hegek között. Testünk is éppoly feszes, mint a határidők és magunknak kitűzött feladatok. Itt vagyok lám most is, szeretett fon Amber úr egyik léghajóján, melyet magam építettem annyi éve már Shatter külvárosában azóta is álló szerelőcsarnokunkban. Vong úr szabta saját kezével rá a gudra bőrt, és ha emlékeim nem csalnak - már pedig nem szoktak - az a két fiatalember varrta össze őket hetekig tartó fáradhatatlan talpalással, akiket a csatorna mellett szedtem össze igen koszosan és büdösen, miközben azt firtatták hangos szóval egymásnak, melyikőjük e jelesebb ipari szabó.

Nos, hogy kétséget ne hagyjak még magamnak sem, e sokadik naplóm sokadik lapján, ezennel világosan igyekszem kifejteni gondolataimat a kalózkodással kapcsolatban.

Kabbon Mortell úr jeles hadvezér, még akkor is, ha ő maga magát kalózkapitánynak, szélhámosnak, vagy nemes - valóban nemes - egyszerűséggel kereskedőnek titulálja. Az a tény, hogy Armadán találkoztunk vel először, mely apró tény ugyan, de annál fontosabb. Ugyanis azokban az időkben mi foglyok voltunk, ő pedig armada egyik kiagyalója, megalkotója és azon három egyike, kik akaratukkal formálták a történelmet és Armada misztikus létezését egyaránt. Személyének ereje ma sem kisebb, erre emlékezni az egyik legfontosabb ezekben az időkben. Lojalitása annál kétségesebb. Bátorkodom papírra vetni, hogy míg szeretett sós vízre épült, összeharácsolt, ahogy drága hölgyem mondaná vérrel és nyállal tapasztott kalózvárosa állt, vagyis úszott, lojalitása egyértelműen oda kötötte. Most hogy ennek vége, és Fennis őt is kebelére fogadta, botorság lenne abban nyugodnunk, hogy ennek a lángoló szívű ravasz embernek ugyanazokkal a téphetetlen bilincsekkel fűzte magát Fennishez, mint az úszó városához tette.

Utunk az Újvilágba nyugalmasnak és könnyednek indult. 10 napot kellett volna már már unatkozva kibírnunk, kellemes társalgás, néhány izgalmas könyv, sakk és kártya segítségével. Ehelyett a második napon felbukkant mögöttünk a Fon Slatt birodalom Zedan Twilart után maradt csodálatos ékhajója, ami sokkal alkalmasabb kalózkodásra a levegőben, mint bármi más általunk látott repülőképes szerkezet.

Kabbon úr rajongása a Vladimir Roset tervezte szerkezetek iránt minden órával nőni látszott. Bátorkodtam hangot adni aggodalmamnak, mi szerint feleslegesen keveredünk bajba, ha nem hagyunk nyugtot a minket követőknek. Hiszen, ha meg akarnak közelíteni, elég egy egységet elugranunk. ha nincs a fedélzetükön hozzám hasonlóan felkészült térszakértő úgysem tudnak követni. természetesen fenyegetettség hiányában nem szökkentem a hajót bizonytalan térpontokra.

Nos mint azt féltem is, Kabbon úr a hatodik napon elegendőnek találta az okot, hogy ő és Trebisch úr még nem vezettek ékhajót, ahhoz, hogy a mentőkabinunkkal átnavigáljanak rá. természetesen figyelő szemeimet is igénybe kívánták venni, azzal együtt, hogy engem szeretett barátommal, Pjotral leküldtek megvizsgálni a 15 légyből álló úgynevezett gyors reagálású egységet.

Az éelmiszereinket krábban magába foglaló doboz ideálisnak tűnt a szállításunkra. A mentőkabin természetesen simán landolt a fon Slatt hajó befogójában, ahogy mi is simán landoltunk a Rethiroin nevü fogadó közelében. Megtekintettük a legyeket bújtató csűrt és az ott alvó pilótákat. Kedves barátom óvintézkedései után pedig egyszerűen haza, azaz a léghajó társalgójába repítettem magunkat. az ékhajó továbbra is ugyanabban a távolságban követett bennünket, ahogyan most is teszi. arról sem füst, sem zászlójeleket nem fogunk és semmilyen egyéb kommunikációra utaló változást sem észleltünk.

aggodalmam Dante és Kabbon urakért óráról órára nő...

 A vadász aludt. Álmában  a hegpáncélos parancsnokkal feküdt a Prothom Queen tatján. A zászlóshajó nyikorgó kötélzetén táncoló lidércfényeket figyelték, amikor Jate hirtelen felé fordult és a torkon szúrta. Dante álmában sem lepődött meg. Elsodorta Jatét és szétfeszített kezeit a széles deszkákhoz szorítva fölé kerekedett. a torkából csorgott a vér és a hangja nem a sajátja volt.
-Már megint, Jate? Már megint?
Felébredt. Az Amber Hole léghajótól meglepően halk, ám annál ismerősebb zajai között megbújt horkolás még otthonosabbá tette a helyet. Apró kabinját teljes egészében kitöltötte a széles ágy. Ovális ablakán át rálátott a sötét földre és a távol fodrozódó viharfelhőkre. Teste izzadt volt a fülke melegétől, és megfeszített az álomtól.
-Jate? - hitetlenkedve rázta meg a fejét aztán felült. sötét karamell színű bőre tátongó luk volt az ágynemű fehérségében. Dante az ágy szélére ült és zsabós ingét próbálta viszavenni, amiben az elmúlt napokatb is töltötte. Elfintorodott a szagától. Lába között ágaskodó férfiasságáról eszébe jutott aretha, a feníszi lövészlány, akit második hete fűzött. aretha szbája szomszédos volt az övével. Dante feltápászkodott és a nadrágjáért nyúlt, amikor meghallotta a szomszéd kabin ajtajának jellegzetes surranását.
-Aretha! - szólt elég hangosan, hogy kihallatszon. - Légy oly jó, és várj egy percet. - Mondta, miközben kezei szélsebesen gombolták be a nadrágját. az inget nyitva hagyta, hogy feníszi szokás szerint felrótt tetoválásai jól látszódjanak.
-Lenne kedved velem reggelizni? - lépett ki a kabinból a szenvtelen arcú lövész elé.
-Szerencsére rosszabb társaságom már nem is akadhatna. - vigyorodott rá a lány és elindult a trsalgó felé.
A tágas helységben a romos asztalnál kabbon Mortell ücsörgött, késével céltáblát farigcsálva az egyik edényalátétből.
-Á, Dante. Kisasszony! - a lányra villantotta azt az ádáz mosolyát ami egyes nőtípusoknak ellenállhatatlannak tűnt. Arethára hatástalan volt, de ez Kabbonnak nem szegte kedvét. - Megpróbáltalak felkelteni, de csak nyöszörögtél.
-Szarul aludtam. - hagyta rá a vadász és hellyel kínálta  lányt.
-Mortell úr, megkérném, hogy a faforgácsot a tegnapi kacsából maradt darabkákkal együtt elvinné kérem a konyhába?
Kabbon arca megnyúlt. Kezében megállt a kés.
-Majd kiviszi akit zavar, kiasszony. - mondta komolyan. - Bár nem vagyok oly nemes származású, mint ön, azért messze nem vagyok cseléd.
-Távol álljon tőlem, hogy megsértsem, uram. - mondta szenvtelenül Aretha, miközbe finnyás mozdulatokkal igyekezett kisebb területre szorítani a lassan szagló ételmaradékokat. - Csak úgy láttam az étekezésen már túl van, és igen sok szabad idővel és energiával rendelkezik.
-Ahogy gondolja. - mondta Kabbon és feltornyozta a tányérokat az egyik kezébe.
Dante rosszat sejtett a kalóz ilyen gyors hangulatváltozásában.
-Beszélnünk kelle. - vakkantotta elmenőben Dante felé, majd távozott a csipkésre faragott lengőajtón át a konyha felé.
-Biztosan remek harcos. - morgott Aretha.
-Igen. - bólintott Dante, majd elvigyorodott. - Hozzám hasonlóan. Csak mg ő nagyszerű kereskedő is, addig én sokkal kellemesebb társaság vagyok.
-Nem érdekli a mondanivalóm, fiatalember? - kukkantott be a lengőajtón Kabbon. Dante látványosan csóválni kezdte a fejét az elcsépelt vicc hallatán. - Ne haragudjon, kisasszony, de attól tartok pár percre magára kell hagynom.
-Fiúk játéka. - bólintott a lány fel sem nézve. - Semmi nem fogható ahhoz.

A folyosón metronómhoz fogható állandósággal zengett Pjotr fűrészelés szerű horkolása.
- Hogy bír emellett aludni Mona? - szakadt ki Dantból.
- Elmemágus. - Hagyta rá Kabbon. -Nem érdekli.  Jöjjön. - intett a konyha felé. - Sokkal izgalmasabbat akarok megbeszélni magával.
Dante felült a konyhapultra, Kabbon megállt a konyha ovális ablaka előtt.
-Ült valaha ékhajóban?
-Mikor Lamuziában elfogtunk két shatteri gyárhajót akkor a torpedóba is beültem, amit épen építettek. De nem volt röpképes, szóval... csak úgy. - Dante kisfiúsan elmosolyodott. - Nem.
-Nzeretne?
-Persze. Van magánál egy? - ugrott le a pultról és széles ezerfogú vigyort villantott meg a kalózra.
-Nem viccelek.
-Jake hajójára gondol?
-Igen, ami ha minden jól megy, már nem sokáig Jake hajója.
-És hogy?
-Hát a mentőkabinnal. Pjotr a földi egységet szeretné. Gondoltam Jareddel lemehetnének, mert Jared úgyis hazahozza a pokol tornácáról is. Danténak lehorgadt a jókedve a pokol emlegetésére, de Kabbon nem tudhatta Dante élettörténetét, így a rosszulléteit sem ismerte, amik a pokoljárás óta kapták el időnként.
-Kb mindenhonnan, igen. - visszaült a pultra. - Szóval mi ketten a mentőkabinban elugrunk jakehez egy kávéra, ők meg addig elvesztik neki a földi egységet?
-Ahány ember, annyi haditerv. - vigyorgott rendületlenül Kabbon.
-Arethára hagyná a hajót?
-És Dr. Phortosra, persze.
-Persze. - Dante elkomolyodva meredt a térdeire. - Oké. - pattant fel hirtelen. - Menjünk. Aztán majd mi ott maradunk az ékhajón, a többiek meg elviszik ezt.
-Jó. - Kabbon összeütötte a kezét.
-Hiányzik a flotta, mi? - Dante pimaszul állt meg a kalóz előtt.
-Ne szemtelenkedj fiam! - perdült meg kabbon és már indult is.
-Mi értelme amúgy ennek, Kabbon? Minek nekünk egy torpedóhajó?
-Ha nekünk egyel több ven, akkor nekik egyel kevesebb. - vigyorgott hátra majd eltünt a kabinjában.

Elnézést kisasszony. - ült vissza a lövész mellé Dante.
-Már befejeztem. - bólintott a lány és felállt. Dante leste a karamella színű vállakat a lenge feníszi roha alatt és újra megkívánta a nő ruganyos fiús testét.
-Lennél a társaságom még egy kis időre? - fogta meg a kezét Dante és a lány tekintetét keresve a lány tenyerébe csókolt.
-Tud már feleannyit az örömszerzésről Dante, kedves, mint egy született feníszi?
-Minden alkalommal megdöbbenek a pofátlan rasszizmusodon, Aretha, édesem. - állt fel a vadász és finoman megfogta a lány torkát. A szabadon maradt karamell színű kéz a nadrágjába csúszott és durván fogot rá meredő farkára. Dante nem zavartatta magát és szinte a fejénél foga tartva a lányt elkezdte körbenyalogatni az ajkait és lassan egyre mélyebbre tolni a nyelvét a lány cseppet sem ellenkező szájába.

A korlátnál állni és nézni a távolban egyre laposodó Shattert régi idők ízét idézte fel Jaredben. A léghajó jellegzetes zajai a süvítő szélben már-már otthonos volt. Erősen fogta a korlátvasat és igyekezte nem szem elől téveszteni a mögöttük pontként osonó torpedóhajót. Jared addig figyelte, míg a szemeit a szél könnyesre nem csípte. Akkor sóhajtott és visszavonult a társalgóba. A társaság zöme már nyugovóra tért a sűrű nap után. A lenyugvó nap felé mentek, így az este órák hosszat tartott már.
Pjotr a lepusztított asztalnál ült és laposfogóval hajlítgatott valami drótot egy kisebb kő körül. Felnézett Jaredre.
-Üljön már le, mérnök úr. - morrantotta a foga között. - Fon Slatt nem fog nagyon lemaradni tőlünk, ebben bízhat.
-Igen, igen. - hagyta jóvá Jared és lopva az orosz kezeit figyelte. - Rég dolgozik ezen, ugye?
-Mindig csak egy keveset. - Bólintott fel sem nézve Pjotr. - Csak annyit amennyire idő és figyelem van. - mosolyogva nézett fel a mérnökre. - Ha sokat verekszünk estére remeg a kezem.
-Á!. - vonta fel a szemöldökét Jared és gyorsan végiggondolta mikor ütött meg bárkit is az elmúlt közel negyven évben.
-Nem jeleskedem ilyen tapasztalatokban.
-Szerencsére. - Pjotr mosolyogva csavargatta a finom drótot. - Mi lenne akkor a mi dolgunk?
A csend a léghajón sosem volt csend. A nyikorgó fa, a rebegő vásznak, az olajosan csusszanó alkatrészek és nyikorgó kötelek elég komoly zajt csaptak. A két férfi hosszan ült egymással szemben a lecsavarozott lábú hatalmas asztalnál. A szobából a szél már kiszippantotta a hideg sültek illatát.
-Hm. Mit mondott Mona kisasszony, megérkezett az eső? - kérdezte nagy sokára, mint aki hosszú elmélkedésből réved.
-Igen. A vízszint majd' egy métert emelkedett. A gépei nagyszerűen működnek.
-Egyenlőre.
-Ne legyen olyan kis hitű, Jared. A maga gépei és Lora kisasszony keze együtt verhetetlen páros.
-A víz komoly dolog.
-Tudom én azt, tudom. - Pjotr hátradőlt és egyik kezében a kis mütyűrt fogva, másikban a fogót, nyújtózott egyet.
-Nem kíván lepihenni?
-Még maradnék egy keveset, ha nem zavarom.
-Nem, dehogy. - Jared elmosolyodott. - Mit gondol, Fon Slatt mérnökei mennyit fejlesztettek azon a hajón?
-Gondolom tőlük telhető mindent bedobtak.
-Én is ettől tartok.
-Én nem tartok ettől. Ön velünk van, Jared, és az ön elméje sem sokat pihent. - felpillantott a mérnökre.
-Nem szabad elbizakodottnak lennünk, Pjotr. Ha megengedi. Tisztelnünk kell az ellenfeleket.
-Ó hogyne.- Pjotr szórakozottan bólogatott, aztán letette a kis tárgyat a félig kiürült borospohara mellé. A bor aranysárga volt és sűrű mint a méz. Pjotr hosszasan nézegette anélkül, hogy felemelte volna. - Mit mondott? Borostyánsör? Inkább bor, nem gondolja?
-Igen. De ön is ismeri a szokások hatalmát, hiszen ön havasvári, nemde?
-Jaj dehogy. - vigyorgott az orosz. Havasvárakhoz csak annyi közöm van, hogy ugyanaz a földrész. -elfordította a fejét és egészen közel hajolt a borhoz.
-Jó reggelt uraim! - Kabbon hangja friss volt és ismét ott bújkált benne az annyira jellemző pajkosság.
-Reggel? Már reggel van? - pattant fel Jared.
-Sajnálom, hogy ki kell zökkentsem Khem úr, de az ég nyugati aljának vöröslése ez esetben a reggelt jelenti.
-Menjen aludni jared. Mi addig szemmel tartjuk az eget Kabbonnal. - bólogatott Pjotr.
-Hát jó. - hümmögött a mérnök és elvonult hálókabinjába.
Kabbon Mortell hümmögve turkált a tálakon maradt ételek között, majd leült és lábát feltámasztott a szomszédos székre. Egy szőlőfürtött csipegetett és a nagy kerek orr ablak fele pislogott.
-Maradt még csengődió is. Láttam hogy rákapott tegnap. - mutatott egy letakart edényre Pjotr.
-Isten ments. - nevette el magát a kalóz. - Egy életre bezabáltam belőle tegnap.
-Fon Slatt hajója továbbra is a nyomunkban van. Van valami gyors reagálású egysége is, ami követi. Nem hiszem, hogy bármit is a véletlenre bízna.
Kabbon komótosan ette a gyümölcsöt majd visszafordult Pjotr felé.
-Mondja csak, az ön értelmezésében mi mit csinálunk?
Pjotr felvont szemöldöke alól igyekezett olyan bután pislogni a kalózra amennyire csak telt tőle, úgy válaszolt.
-Gondolom, mi szinte mindent a szerencsére hagyunk.
Kabbon öblös nevetése betöltötte a társalgót.
-Mindig meg tud lepni. - letette a szőlőt és előre men az ablakhoz.
-Khem úr nagyon óvatos. Én a hirtelenebb dolgok híve vagyok, ugyenakkor szeretem elkerülni a felesleges vérontást.
Pjotr egyetértően bólintott és feltette a lábát a Kabbon elhagyta székre. kezeit a feje mögött sszefogta és komoly arcot vágott.
-Tegyük fel, hogy minden lépésünkről tudnak. - magyarázott Kabbon a lenyugvó nap felé. - Tegyük fel, hogy azt hiszik Fon Amber úr velünk van ezen a kellemes hajón. - hátrapillantott Pjotra majd újra előre néze magyarázott tovább. - tegyük fel, hogy maga Jake Fon slatt is azon a helyes kis ékhajón van odakint.
Pjotr bólintott.
-Erre van némi esély.
-Van. - hagyta jóvá Kabbon. - De mi van, ha ez az egész ezzel a könnyen észrevehető hajóval csak altató pirula?
-Én nem vagyok ennyire bonyolult.
-Én sem. - vigyorgott Kabbon. - De ezek shatteri nehézfiúk, ezek a bonyolultnál is bonyolultabbak.
-akkor?
-Nézzük meg. - Kabbon Mortell beakasztotta hüvelykujjait széles szines kendőjébe, ami a derekát fogta körbe. Vigyora olyan pimasz volt, hogy még Pjotr is elmosolyodott.
-Nagyon unatkozik Kabbon?
-Nagyon. - hajtott fejet a kalóz és tett pár lépést az orosz felé. - Van egy édes kis mentőkabin itt a hajónk alján. Három személyes, de az most mindegy. Elugorhatnánk és lepikkanthatnánk ezt a szépséget itt. Tudja, azt a kedves kis torpedót ami csak egy pontocska a horizonton ha hátra nézünk.
-Ha én mondanám meg mi legyen. - Állt fel Pjotr. - Én a lenti gyors egységet zárnám be valahova.
-Színt tiszta összezavarás?
-A torpedóhajóval nem tudunk és reményeim szerint nem is akarunk mit csinálni. Letesszük a magvetőt és kész. A földi egységük azonban ha kárt nem is tud tenni benne, megzavarni a folyamatot meg tudja.
-Azt mondja bezárni?
-Igen. Egy kis időre. - Pjotr megropogtatta a derekát. - Feleslegesen nem ölünk meg senkit, ugye Kabbon?
-Nem nem. - a kalóz vigyorgott. - És mi lenne ha fognánk, és amolyan armadai szokás szerint elkötnénk a torpedót?
Pjotr nézte az öreg martalócot, akin valahogy sem az idő sem a gengris érdes nyelve nem fogott, aki kikerült a vérburokból amit a Baist nem tudott, aki leölte Közösköd bansheeját és aki felépített egy csodálatos várost hogy végül hagyja csónakokra esni egy álomért.
-Nem bír magával Kabbon. - nevette el magát Pjotr. - Hogy csinálná?
-Hát... először is odamennék... ugye? - megfordult a tengelye körül és lassan egymásra fektette a két tenyerét. - becsusszannék valami réseken. - Olyan arcot vágott mint kit a konyhában süteményszél lopáson kaptak. - Aztán spontán feltalálnámmagam.... Például.
-Például? - Pjotrnak nagy önfegyelemre volt szüksége, nehogy elnevesse magát. - Mifelénk az ilyesmit bajkeresésnek hívják.
-Mifelénk munkának. - Mortell arca komolyra váltott. - Felkeltem a vadászt.
-Nagyszerű. - bólintott Pjotr. - akkor nem lesz senki józan aki gáncsot vessen ennek a kis unaloműzőnek.
-Valóban? - Mortell megveregette kifele menet az orosz vállát. - Akkor már kezdhetem is.

Az órák hosszat lemenő nap fényében a szinte láthatatlan hatalmas léghajó és a nyomában az ék formájú társa lassan zsugorodott. A Fon Amber nevével jelzett szépségből hamarosan levált egy kabin és kisvártatva egy csomag is zuhanni kezdett. A horizont narancssárga fényében aranykeretben látszott ahogy a mentőkabin egyenesen nekimegy a torpedóhajónak.
Keats, a viharhajón csóválta a fejét, és immár sokadszora kellett eldöntenie, hogy jelenti e a kalózkodást a főnökének, vagy sem. Végül úgy döntött ez esetben biztonságosabb a kis társaságnak, ha szól és bár állt egy fél percet a kabin előtt, végül mégis bekopogott Uther Doulhoz, hogy jelentsen neki.

Kronológia 32.

- Lora pár hét "szabadságot" vesz ki az emberlétből, nagyon megviselte a Baisttel és Jareddel párhuzamosan fenntartott kapcsolata
- megérkezés Fennisbe, Lora csatlakozik
- a San Marcón a Remény jön felénk és elvezet a Kertjébe, ahol már vár minket rajta kívül a Padre, a Csillag, a templomvárosok patrónusa, és a városkapitány. a Padre mint szószóló elmondja h forrón ajánlott elfogadni az új küldetéseket... beadjuk a derekunkat, még Pjotr sem anyázik hangosan.
- feladataink személy szerint alakulnak:
Jared és Dante: Fennis kirajzását segítik elő, egyrészt hajóépítéssel, másrészt területfoglalással - a határidő 15-20 év.
Lora: teszi amit jónak lát, ez nagy valószínűséggel Jared segítése lesz tervekkel (lásd hatszögletű lakóegységek) és az építésben. angyali feladatként a Pokolba levilágító emberi tettek vetületét kapja meg.
Anton: visszahelyezik kapitányi rangjába és természetesen Fennist fogja szolgálni
Kabbon és Uther: kereskedelmi kapcsolatokat épít ki Fennis számára és kialakítja a varázstárgy-piacot, amelyről a Gengris-holmikat megkísérlik kiszorítani.
Mona és Pjotr: krónikási feladatot kapnak, majd a kialakított történetek terjesztését a testvérvárosokban.
- a Padre elköszön tőlünk és a könnyes búcsú után magával viszi Kathleent.
- fon Amber úr háza, viszontlátás - Laurie és a katatón Neelo is itt van. Keatsből nemzeti hős lett, 'Davaj' népének egy életrevaló példánya a városban tartózkodik :)
- kapcsolati egyeztetések Lora-Jared, Mona-Pjotr, Mona-Laurie között.
- Lora utánamegy Neelo lelkének, aki rossz irányba tart a Pokol felé. fon Amber és Mona biztosítókötél, amíg Lora kihozza Neelot. a lány talán elkezd lassan magához térni.
- közös álom: vagyunk valahol, a Remény fénye süt le ránk messziről. Kathleen kitör közülünk és a Fény felé tör, miközben lefoszlik róla minden, csak egy fénymag marad. mindaz, ami belőle hátramarad, csillagporrá válik és ránk hullva növekedni segít minket.
- mindenki megkezdi a feladatok elvégzését. nincs hova kapkodni, az élet szép :)

Kronológia 31

- Mona Marco atyával beszélget Pokolról, Mennyországról, bűnről és büntetésről
- Lora elmondja a többieknek, h a gondolatok árnyékát el kellett zárni egy helyre, mert annyira sokan voltak és erősekké váltak, ennek a helynek a fala pedig hol erősebben, hol gyengébben kapcsolódik a mi világunkhoz
- a Baist visszahozatala az élők sorába egy hosszú, szomorú és gyötrelmes szertartás folyamán: a tisztátalan vér kiengedése közben mindenki megteszi a maga áldozathozatalát, felajánlását vagy ajándékát. a Baist meghal, majd a vérünkből új életre ébred.
- Mona Utherrel tölt néhány nedves délutánt, Pjotr kidobja.
- indulás tovább a Világseb mélyébe: egy 20. századi, az áramlatok által összesodort "szigetet" találunk, ami tulajdonképpen a Lora által mesélt helynek a kivetülése vagy az ezzel való összefonódás. rádöbbenünk, h visszakerültünk az időben, és a világsebet ennek a murénák által Mocsokszigetnek titulált valaminek és a technokraták befagyasztó mágiájának találkozása hozta létre. megcsináljuk a Távolszép Szigetet, azaz átlényegítjük-beépítjük egy valódi szigetté-szigetbe a mocskot, majd elsüllyesztjük. a hatás nem tökéletes, de megteszi. a mágia során kataklizmák történnek, minden tárgyunk megsemmisül, csak a járművünk és a puszta életünk marad meg.
- a Platón Fennisbe indulunk, mocskosan, pucéran, fáradtan, de élve. Pjotr visszafogadja Monát.
- rekvirálunk egy halászhajót.

Kedves mondataink

fennisi szokásokról:
pookah: - ...szerintem ez olyan alulról jövő kezdeményezés lehetett.
Ami: - Igen, olyan társadalmi kitüremkedés... a nadrágból.

"Isten szent légycsapója" (Ami) --> "nekem légycsapót adott kezembe az Úr" (Bride)

Dante csajozik.
Pjotr: - Van egy mondás a halakról.
Kathleen: - Puha kukacra harapnak a legjobban?

szellem hazaküldéséről:
Dante: - Valaha úgy csináltam, hogy jól elkiabáltam magam, hogy hova menjen, különben fecnikre tépem.
Kathleen: - Akkor te beszólsz neki, én meg elnézést kérek?
Ami: -... aztán következő életében nem tudják, miért sír annyit ez a csecsemő...

Dante: - Mona, jó a szaglásod, mióta megint bent a piercinged.
Mona: - Igen, érzem az új tetkóid szagát.
Dante: - Szagtetkó...

Lora: - menjetek már fürödni...
Mona (befejezi Lora mondatát): - ... már az is büdös, ahogy nevettek.

"A legmélyebb tisztelettel arra kérjük, hogy a Világsebbel kapcsolatos problémák megoldásának terhét hagyja ránk." (Kathleen)

Lora: - Á, az evezős hajó nem jó. Skorbutot kapnak a népek, meg beri-berit.
Mona: - Nem tudom, mi az a beri-beri.
Kathleen: - Bogyós gyümölcs!
Mona: - Akkor nem kapnak skorbutot, mert van beri-berijük.

Lora: - Legyünk láthatatlanok?
Mona: - Lehetnénk inkább halhatatlanok?

Ami (elrontja): A sókincsed alakul.
Csill: - Mintegy lepárlódik.

"Adjál Danténak egy hackelt kardot. Egy hackelt Marinát. Egy hackelt hekket!"

Lora: - ...így szól a legenda.
Mona: - Mármint úgy gondoltuk, hogy így történt. Mi találtuk ki.
Lora: - Hát, így születnek a legendák, nem?

Kabbon: - Arról mesélj, amit a gazdád adott neked.
Csill, még mindig Raul stílusában: - Há' honnan tudhassa azt egy npc?

"Amageddon Idillvállalat" (Ami)

"Délelőtt eper, délután narancs, este pirog. Áttérek a vérre, mint a Baist!" (Lora)

"Mindenki angyalként kezdi, csak van, aki tovább tanul." (Lora)

Armadai triptichon

Shatter triptichon

Hazaút

-Így?
-Így.
-Ez elég emberi megoldás.
-Az.
-Lelkesíthetted volna őket valami hatékonyabbra.
-Megtehettem volna, de nem kellett. Ez is megfelelő.
-Neked lesz feladatod hazasegíteni azt a sok nyomorultat aki ott kőröz esztán is a sziget felett.
-Nem az ilyenekért vagyunk itt, Nimohiel?
Az egykori keresztels lovag a nyílt tengeren találkozott a Reménnyel, míg a Kis Kedvencei aludtak a hosszú nap után a hánykolódó Platón.
-8 hét míg hazaérnek. Fogadd őket szépen. Megszenvedtek érte.
-Nem jöhetnek vissza.
-Már hogy ne jöhetnének! - A vizen élők honvágyának angyala megfeszítette magát a hatalmasság előtt. Nem volt benne félelem. - Mégis milyen Isten az aki nem viseli gondját a híveinek?
-Isten ránk bízta őket. A következő életükben nem kapnak ekkora feladatot, de te is tudod, hogy attól még nincsenek csendes életek ilyenkor már.
-Hagyd őket pár évre nyugton Feníszben. Tényleg kijár nekik.
-Meg kell velük értesd, hogy nem maradhatnak.
Az atya lehajolt és finoman billentett egyet a Platón, hogy az ne veszítsen a lendületéből.
-Hányan érkeztek? - kérdezte rosszat sejtve.
-Ketten.
-Mekkora a hiány?
-Többszáz.
-Bahh!
Nimohiel lassan halványodott a világosuló égen.
-Hazaviszem őket és letelepednek. Mind. Az angyalok kara meg bővül ahogy tud. Isten sem várhatja senkitől, hogy hite ellen cselekedjen.
-Te csak tartsd a köteleket, Marco.
Az atya elvigyorodott.
-Tudod, még mindig emlegetik a sütidet.
-Sütit?
-Még mindig a Bukott szó jön a szájukra a neved helyett, Nimohiel.
-Nincs szükségem rá, hogy pár időutazó mágusnak bizonygassam, hogy ki vagyok.
-Nagyon erősek. - A kaján mosoly nem bírt múlni az atya arcáról.
-A szélén állnak.
-Tehát?
-Ha hazahozod őket, mindet próbának vetem alá. Annyi esélyt adok neked, hogy a nyolc hét alatt felkíszítheted őket. Ha elbuknak mennek újászületni. Ha nem buknak el akkor leélhetik a természetadta életüket a város falai között.
-Rendben. - vigyorgott az egykori lovag. A nap közben felkelt és Nimohiel alakja szétolvadt a napsütésben. - Bukott. - mosolygott tovább a nap felé fordulva. - Emlékszem a nagy tüzekre amiket gyújtattál. Emlékszem a hangodra és a tekintetedre amikor még nem lágyitott meg a szeretet újra. Emlékszem a köpenyed ízére a bőrömön és emlékszem az utolsó órákra is veled. Tovább kellene már menned. Kinőtted ezt a világot.

Kronológia 30. + vendégbejegyzés - Mona

- Laurie és Mona búcsúja után elindulunk a Világsebbe.
- hajóút a Tükörtengeren: éneklés, mesemondás, sztorizgatás, képzelt cassata, Lora és az enyhén kapatos Jared beszélgetése, közben Kabbon is magához tér. Pjotr kívánságára (aki ki akarja magát fejezni, ám érzései szerint nem tudja) Monának szívhez szóló sorokat írnak a többiek. a Baist megkezdi táplálkozását.
- megérkezés a Világsebbe, első állomás: Fennis-szentély formájú építmény a vizen. Lora megvizsgálja, de semmi. egy gondola, benne valami orosz pasas, közben a háttérben fellőnek egy űrhajót... a Világseb működés közben.
- a Padre feltűnik és el sem megy többet a kabintetőről. ennek mind örülünk azt hiszem.
- próbálkozások: dácsa Balin, mely elúszik, szicíliai falu, szintén. Kabbon kézbe veszi az eseményeket, összehozunk egy weird realmet, eperrel-piroggal, narancsfákal, Kabbonnak szolgálólánnyal, házikóval, kerttel, patakkal és tóval... az atya a hajón "marad", a hajó a tó közepén helyezi magát kényelembe.
- 83 napos freak "nyaralás" veszi kezdetét.



(Jó ez a hely. Nem valóságos, persze. A "hol" egy ideje már nem nagyon érdekel. Tömöm magamba az illúzióepret kilószám (nem rosszabb ez sem semmivel, mint a Remény sütije) és együtt vagyok azokkal, akiket szeretek. Ők nem illúziók, és ebben áll a lényeg. Nem is élvezik mondjuk olyan feneketlenül ezt a freak nyaralást, mint én... Lora már az első két nap óta szinte toporzékol türelmetlenségében, mondjuk ő ilyen. Kathleen-en látom még, hogy nagyon menne. Persze ő meg annyira udvarias, hogy nem említi. Viseld még el egy kicsit, nővérkém, kérlek. Neked ott lesz aztán az egész örökkévalóság, ne sajnáld tőlem ezt a pár hetet együtt veled - veletek. Azután úgy is meghalunk mind. Nincsenek illúzióim.
Látom Marco atya szemében is a türelmetlen villanást, hogyne látnám. Soha senki tekintetét nem fürkésztem annyit, mint az övét, azt gondolom értem is valamennyire. Azt mondja az a villanás: "Mit tökölnek annyit, Mona? Feladatuk van." De szavakkal nem mond semmit, és engedi hogy hozzásimuljak - és én hálás vagyok ezért. Beszélgetünk. Cleoról, Romeoról. (Igyekszem nem vágyni rájuk annyira, hogy megidézzem őket.) A néhai Velencéről, Szicíliáról, a commedia dell'artéról... csupa elmúlt, esetleg csipcsup témáról, úgy beszélgetünk, ahogy mindig is szerettem volna vele, csak sosem volt rá idő. Hiába az a nyolcvanhétezer, ha én nem érzem magam többnek huszonnégynél, ráadásul csak az utolsó egy év volt az, amikor elkezdtem élvezni is a dolgot. Megyünk majd, atyám. Nem vagyok dezertőr, sem rossz katona... hiszen tudja. A feladataimat elvégzem mindig. Csak még egy kicsit hadd maradjak így... csak egy kicsit.)

Relatív

-Van erre energiája?
-Erre kell a leginkább.
-Hálásak vagyunk.
-Kénytelenek vagytok.
Dante elmosolyodott.
-Mindig.
Marco atya bólogatott és a cipőjét nézte ahogy lelógatta a lábát a kabinbejárat felett ücsörögve.
-Kellemes itt. - nézett hunyorogva körbe.
-Az Ön izlésénak talán kevés a víz.
Az atya elnevette magát.
-Igen. De azt hiszem nektek is kevés.
-Amíg eper, narancs és friss pirog van bajunk nem lehet. - sorolta a hivatalos szemléletet nem túl meggyőzően Dante. - Örülök, hogy itt van és holnap is itt lesz.
Marco atya újra bólintott.
-Lépjen ezen túl, katona.
-Milyen angyalnak lenni?
-Milyen embernek lenni?
-Nehéz.
-Mindig?
-Nem. - vigyorgott Dante és a Kabbonnal és Kabbon illúziónőjével töltött délutánra gondolt.
-Akkor nem sok külömbség van.
-Nagyobb a szabadsága, nem?
Marco atza felvonta a szmöldökét és lesajnálóan szusszantott.
-Kezdjük előlről? Akarsz a papom lenni?
-Csak ennyi? Lehetnék angyal én is?
-Ezt nem én döntöm el. De hatalmadban áll most is a szabadság.
-Ó igen, egy kedves restarttal, ugye? Kathleennek tetszene, de én annyit toltam már ebb az életbe, hogy nagyon jólesne egy pár jutalomév.
Az atya teátrálisan megveregette Dante széles vállát.
-Nem eleget, fiam, még nem eleget.
-Oké. Akkor mesélhetne arról, milyen az alja a Világsebnek.
-Nehezen járható, de azért meg fogunk birkózni vele valahogy.
Dante kajánul felvonta a szemöldökét úgy, ahogy az atya szokta.
-FogUNK?
-Vizen lesztek.
-El sem tudom mondani milyen megnyugtató a közelsége...
Az atya leugrott Dante elé a kabinbejárathoz. Az amerikai majd' egy fejjel volt magasabb.
-Megnyugtassam? - termete megnőtt, kabátja szárnyai szétnyíltak mint szárnyak. - Azért vagyok itt mert én így döntöttem, és azért döntöttem így, mert tudtam, hogy az első homokozónál leülnek váratépíteni, és ezzel gyakorlatilag el is vesznek. Nem engedhetem hogy ennyi - hogy szokta mondani? Szopás? - ennyi szopás után simán elbukjanak.
Dante hátrahőkölt.
-Számokat szeretne Dante? A maga korában szerették a számokat. Legyen mondjuk 2%. Velem.
Dante mély levegőt vett, hogy riposztoljon, de az angyal megelőzte.
-Menjen és bassza meg Kabbont is, hátha akkor lehorgad kicsit a kedvük, és akkor már csak Monát és Pjotrot kell kivárni. - mondta kemén halk hangon majd visszaült a tetőre és tovább figyelte a narancsligeteket, mintha betörő vad rablóhordáktól tartana.

Vendégbejegyzés - Lora

Dante mellettem áll és felszabadultan röhög rajtam, Uther vigyorogva
ajánlotta fel, hogy segít. Én meg fát vágok, komótos eltökéltséggel és
rettentő ügyetlenül. Vetek rájuk egy kihívó pillantást, - tisztára,
mint a reklám-macák a szerszámkatalógusban - aztán visszatérek a
narancsfához. Ami ugyan illúzió, de azért nehéz kidönteni. Pláne, hogy
még sose volt a kezemben ilyen izé, fejsze... vagy balta esetleg
szekerce - sose tudtam mi a különbség ezek között.
Persze hogy vigyorognak, még nem sejtik, mire próbálom őket rábeszélni
hamarosan. Meg persze a többieket is, mert mindenkinek részt kell
vennie benne. Könyékig legalább, de jobb, ha szemgolyóig belemerülnek.
És persze fontos, hogy kicsit fájjon is. Jól van, fiúk még nevessetek
kicsit...

Nincs is szebb, mint meggyőzni adeptusokat és mestereket, hogy
celebráljunk együtt valami komoly, véres-törődős, keményvonalas
rituális mágiát. Azoknak fogom beadni, akik már csettintésre
varázsolnak. Az akarat mestereinek, hehehe... de bele fognak menni, ha
megértik hogy fontos, hogy a mindannyiunké legyen a dolog. Hogy
emlékezetes maradjon minden ízében, el ne felejtsék soha többet - ha
sikerül, ha nem. Sikerülni is fog, ha mindenki eléggé elhiszi: ezért
lesz a szertartás.

Valaha, a követőimnek adtam ötleteket hogyan is rajongjanak értem.
Bizarr rítusokat találtam ki szórakozásból - én legalábbis viccesnek
tartottam őket... Ó, máig érzem azt a füstös ízt... emlékszem azokra
az időkre... Meg azokra is, még sokkal élesebben, mikor megkaptam az
előbbiekért a büntetésemet. Odalent.
No, de ez a rituálé más lesz. Van itt, aki erővel megtolja  és van,
aki formázza majd. Mintát is adunk köré. Nem muszáj ám a pentagramma,
csak van akinek az a kedves amit már egyszer kitalált valaki. Aki
őszintén remélte, hogy a sokszögek bejönnek a paralényeknek. Pedig
azoknak nem kell, csak az akarat, no meg az energia. Minél több
energia... De engem aztán nem fog  zavarni, ha most ilyesmit rajzol
valaki, csak szívből tegye.
Huhh, kemény a favágók élete... még jó, hogy nem valami komoly törzset
kell csapkodnom.

A helyszínt is kinéztem. Ki-tű-nő azt kell, hogy mondjam: rögtön a
tavacska partján, szemben a hajóval. A Padréval. A valóság legszélén
de még a házi gyártmányú kis álomvilágunkon belül. A lehető
legközelebbi fákat vágom ki, de így is többször le fogok izzadni mire
kupacba rakom az ügyetlenül hasogatott darabokat.
Kész, heh. Az egyik fa kidőlt. A tenyeremen sok bőr már nincsen, de
még egyet legalább felaprítok, mert tüzet muszáj rakni, - több kis
tüzet valami tetszetős mintában. Tűz, az aztán feltétlenül kell egy
rendes rituáléhoz.

Hajnali ima

Szinte mindenki aludt. Dante az Inocenti hangszerkészítő művek fantasztikus basszusgitárján pöttyögött és halkan énekelte a dalt, valahonnan a huszadik század végéről. Úgy érezte ennél jobb imát sehol sem találhatna Feníszhez, a Patrónushoz vagy akár magához istenhez.

It's not the red of the dying sun
The morning sheets' surprising stain
It's not the red of which we bleed
The red of cabernet savignon
A world of ruin all in vain

It's not that red
It's not that red
It's not that red

It's not as golden as Zeus's famous shower
It's doesn't, not at all, come from above
It's in the open but it doesn't get stolen

It's not that gold

It's not as golden as memory
Or the age of the same name

It's not that gold
It's not that gold
It's not that gold
It's not gold at all

I wish that would be our color
I wish this would be our color
I wish this would be our color
Our color, I wish

Szabad akarat

Neelo elméje halálra rémítette Laurie-t. Biztos volt benne, hogy rontott varázslat okozta a pusztítást, és érezte ő maga is azt a sistergő zúgást ami az elmúlt napokban éjjel-nappal ott rezgett a bensőjében. Próbálta összerakni. 
Laurie körülpillantott a hajóorrból és megállapította, hogy nem sok használható eszközt hagytak ott. A kalózok vagy kurváztak vagy részegen fetrengtek. Mindenki aki eszénél volt már valami mozgásképes hajóban távolodott vagy a Világseb felé vagy ellenkező irányba.
-Nem sok időnk maradt, uram. - szólalt meg az ismerős öreg hang.
Laurie úgy perdült meg, hogy majdnem el is esett a lendületben.
-Doctor Phortos!
-Uram.
-El kell indulni most már igen gyorsan. Közel az Új-Curbonz flotta. - mondta egy szímpadi ripacs hanghordozásával. Az öreg mérnök kajánul mosolygott.Van itt valaki aki csak az indulásra vár.
-Vong úr?
-Ő már távozott uram.
-Hozom Neelot.
-Ő nem feníszi a szó legszigorúbb értelmében. Nem hiszem, hogy ő Önnel mehet.
-Miért, mester maga tán az?
-Én sem megyek sehova. - mosolygott szégyenlősen az öreg.
-Már hogy ne jönne. Vong úr miért távozott nélkülem?
-Ideje volt, uram, ahogy önnek is. OTt- mutatott nyugatra- ott az a kis derengés, látja.
-Lángol a flotta, Porthos mester, nem nagyon látok ebben az ellenfényben semmit. Menjünk.
Az öreg bólintott aztán felkiálltott.
-Nem arra, uram, mutatom. Erre!
Laurie azonban pontosan tudta merre kellene és merre nem mennie. Határozott lépésekkel belépett a bordélyba. Neelo az asztalra borult, Zedan ugyanúgy kártyázott. A teremben hangosan űzekedett két matróz azzal a szőke kurvával és a sarokban ugyanúgy hortyogott az öreg kereskedő.
Laurie odalépett Neelohoz és könnyedén a vállára dobta.
-Jól van ő itt, hagyd csak. Gondját viselem.
-Az én testvérem. nem vetted el végül.
-Persze mert nem jött hozzám. De most örülhet, hogy még igényt tartok a nyílásaira. Megmondom neked őszintén, sokkal jobban tetszik így, hogy nem beszél.
Laurie belenézett a kereskedő arcába.
-Nem jönnek vissza, Zedan. Az elődök elmentek, pomnt mint 1000 éve. Fogd a cuccod és mentsd az irhád. Armada szétesett.
Zedan felállt és megpacskolta Laurie arcát.
-Mondd csak, Laurie. Miért hívnak téged Fiendnek? Az elődök nyelvén kisebb démonok neve ez, tudtad?
-Nem tudtam. Gondolom amiért Neelo Khinna, azaz nimfa fenísziül. Odaadott minket az ördögnek.
-Vagy nem is tudta miért etszi, mint annyi mást. Megkaptad a válaszokat apádtól?
-Ugyan, sógor? Mi közöd hozzá? - vigyorgott játékosdan Zedanra. A kereskedő elnevette magát és teátrálisan intett neki.
-Vidd.
A fiú állt és nézte a kereskedőt. A mellkasában tűz gyúlt. Ránézett Neelora, a hosszú alabástrom kezekre amik most a Laurie combjához értek élettelenül. A sötét hajzuhatag eltakarta az arcát.
-Mindig meg akartál tőle szabadulni. Most nyugodtan itt hagyhatod. Senki nem fogja rajtad számonkérni, hogy a zombi nővéredet elvesztetted egy tengeri csatában. Én viszont bármit túlélek és megígérem, hogy kiviszem innen. Értesítelek és ha vége ennek együtt lehettek újra.
Laurie mellkasában a tűz láva lett és elkezdte feltölteni a gyomrát és fullasztani a tüdejét.
-Nem vagy te ilyen hős tipus. Most sincs erre szükség. menj. keríts egy hajót és húzz el innen messze. FonAmber Shaterretowni házába küldök neked üzenetet, ha visszaértünk.
-Te hogy fogsz visszamenni?
-A Gengrissel.
-Hát ez igazán megnyugtató.
Zedan elvigyorodott.
-Van nálam valami, ami nekik kell.
-És gondolod, hogy jó ötlet adni nekik valamit ami meg nekem.
-Ne légy ilyen bizalmatlan. Mi okot adtam rá? Hazamégy és bejelented, hogy te maradtál az egyetlen örökös. Jared is kiesett, és Neelo is. Hm?
Laurie elmosolyodott. Erre nem gondolt. Zedan megveregette a vállát és intett az üres székre, hogy oda teheti a testvérét.
-Játszogatunk egy keveset míg ideérnek a murénák. Nem akarsz beszállni? Ha jól tudom töltöttetek pár nedves órát együtt? - röhögése aljas volt és számító.
-Volt rá példa igen. - bólintott Laurie és a lába előtti sáros deszkát nézte.A forróság elöntötte teljesen. Letette a testvérét és hátrasimította a lány arcából a hajat. Lassan föléhajolt és újra megcsókolta.
A termek üresen álltak. A parketta üszkös hamuréteg a fekete falak előtt. Pókháló szerű vékony szálak lebegtek a szeme előtt. Síri csend. Laurie kihátrált Neelo elméjéből.
A bordélyhajóra besütött a hajnal első sugara. Zedan odalépett a keleti oldalhoz és arcát fürösztötte az aryany fényben. laurie elengedte Neelot és olyan hangtalanul emelte fel a literes söröskorsót az asztalról, amilyen halkan egy mozdulattal lépett Zedan mögé és ütötte le. Aztán lehajolt az ájult kereskedőhöz és könyörtelenül eltörte a nyakát. Felgyenesedett majd térdet hajtott a Hajnal előtt és ismét vállára vette a nővérét, hogy még elérje Phortos Mestert azon a kis viharhajón.

Vendégbejegyzés - Pjotr (Patak tollából)

Közel volt a pillanat, hogy beintsek. Hogy kézen fogjam Monát, és azt mondjam, köszönjük, elég volt a szívásból, mi most lelépünk. Csesszétek meg az angyalaitokat, a világsebet, mindent. Torkig vagyunk. Persze Mona sokkal elkötelezettebb a csapat iránt, mint én. Valószínűleg csak hosszas rábeszélés után hagyta volna magát. Én nem tudom, vagyok-e elkötelezett bárkihez és bármihez rajta kívül. Fennis, Havasvárak, vagy Armada? Mindegy, csak üljünk már meg végre valahol. Kell a föld a talpam alá. Jobban kell, mint a lélegzetvétel. Nincs meg bennem a hányaveti belemenés, mint Dantéban. Nincs meg bennem a „mentsük-meg-csináljuk” fanatizmus, mint Lorában. Nincs meg Jared beletörődő zsibbadtsága, és az armadai hármak fatalizmusa sem. Leszarom a világsebet, és ezt az egész, nyolcvanhatezer évvel későbbi világot. Adjatok egy darabka földet, és hagyjatok_békén_végre.

Az odafele út volt a legnehezebb. A tehetetlen várakozás, és a fokozódó veszély a levegőben, ami úgy kaparja a bőrödet, mint az elektromosság. Mikor aztán átértünk a Tükör-tengeren, jobb lett a helyzet. Mert bizonyos dolgok nem változnak. Például hogy egy csatatéren nem nyavalyog az ember, hanem készültségbe helyezi magát és harcol, ha kell. Lora persze nem bírta ki, és megvizsgálta Az Objektumot, pedig alapszabály, hogy ami nem támad rád, azt nem basztatod. Mert a végén még kedvet kap, hogy rád támadjon. Aztán megjelent a gondolás, és ízes kemerovoi akcentussal küldött el a francba. Volt egy bajtársam Kemerovóból, de ez az alak kicsit sem hasonlított rá. A következő az iparmágnás dácsa volt Balin, majd az eszement realm, eperrel, piroggal, és szicíliai narancsfákkal. Három napig majd megőrültem. Mi van, ha valaki rosszat álmodik? Ránk zúdul az egész? Mi van, ha kurvára elegem lesz az egészből? Tűzgolyóként felszállunk az égbe? Azt hiszem, az Atya jelenléte tartott össze. Amíg tiszt van, csata is van. Ez is egy csata tehát, még mindig az. Harcmező, vidéki kunyhóba és Alíz Csodaországban köntösbe bújva. Aztán rájöttünk, hogy mivel együtt raktuk össze, csak akkor változik, és akkor tudunk innen lépni, ha mindenki akarja. És akkor elszállt a stressz. Mert kizárt, hogy kilenc ember egyhamar össze tudná hozni az akaratát.

Eldöntöttem. Ha ez adatott, akkor ez. Minden percét kihasználom.

Olyan, mint egy betépett álom. Egy bizarr nyaralás Csodaországban, a folyton termő fákkal, a folyton kész piroggal, a diszkrét erdővel a kunyhó mögött és a tóban feszengő hajóval. De föld van a talpam és ágy a seggem alatt, és együtt vagyunk Monával, és senki nem akar lelőni, felzabálni, csatába rugdosni.

Amíg nem hányok az epertől, maradunk. Ha rajtam múlik.

Vissza, vissza.

Laurie állt azon a szeles hajón és nézett a gyorsan sötétbe vesző léghajó után. Armada szétáradt a vizeken mint egy olyajfolt. a távolban az Új-Corbunz flotta maradványai elszánt harcban álltak még a Gengrissel. Armada hajóinak egy része a csata felé indult zsákmány reményében, másik része a Tükörtenger felé vette az irányt. Volt egy jópár hajó azonban, amik nem moccantak. Köteleiket sem oldották szét. Az őket összekötő pallókat sem emelték fel. Laurie ezek felé nézett, majd az imbojgás miatt meg-megcsúszva elindult a magot képező zagra felé. A magas felépítményű luxushajóban működött Sütkér egyetlen puccos kuplerája. Laurie benyitott és legnagyobb döbbenetére Neelot találta ott kártyázó kalózok és ledér nők társaságában. Balján Zedan Twillart méregette a lapjait, miközben halvány barackszínű fodrok mozogtak ütemesen az asztal alatt. Laurie a pulthoz ment és illendően bejelentkezett a könyvkezelőnél. Kifizette Shatter pénzben a belépőt és leült egy félreeső fotelba. Szivart és mézbort rendelt és hagyta magát egy sötétbőrű újraformálttal kényeztetteni. Miközben a testetét lekötötte a nő izmos teste és vastagajkú hatalmas szája az eméje a helyzetelemzésre tudta fordítani kapacitását.
Az elődök távoztak a világsebbe a Patrónus felszólítására. Köztük Mona is, akinek pedig jobb helye lenne mellette. Mégis. Nem ellenkezhetnek, sem Mona sem ő a Patrónus parancsával. Mégis.
-Mégis. Mégis. Laurie nem tudott napirendre térni afelett, hogy mi okból küld a Patrónus elődöket, mikor ott van szolgáratára rendelve egy városnyi felébredett. Kell lennie még valaminek.
Csukott szemeit forró ajkak érintették. Inge alá bársonyos tapintással apró forró kezek érkeztek. Elegáns nadrágja kibomlott, utat engedve férfiasságának. Oda sem figyelve nyomta a fürtös hajkoronát az ágyékához. A nő fuldokolva szopta.
Laurie felpillantott mielőtt engedte volna a magját az újraformált szajha szájába lövelni. Neelo a kártyaasztalnál ült, de nem játszott. Nézte őt ahogy használta a ház szolgáltatásait. Tekintetük összetalálkozott. Leemelte magáról a nőt felállt és anélkül, hogy egyet is pislogott volna begombolta a nadrágját és odalépett a tetsvéréhez.
-Neelo, drágám. Örülök, hogy látlak. - hajolt a nő szoborszerű arcához. Az végigsimította Laurie enyhén borostásodó állát és nyakát. laurie előredőlve maradt. Neelo elgondolkozva simogatta őt, aztán ráhelyezte a nyakára a mutatóujját. Laurie torkát vasmarokkal szorította a mágia.
-Én is örülök, hogy látlak, vérem. - elengedte Laurie-t
A fiú krákogva köhögött. a zajra Zedan is felfigyelt.
-Á! Fiend! Micsoda meglepetés, öröm és vígasság a te látásod. A szőkét javaslom, - intett szivart tartó kezével a lépcsőn ücsörgő babaarcú szépségre. - aztán ha már kellően belazultál csatlakozhatnál egy partira. - végigmérte a lapjait, aztán Neelot. - Szeretett nővéred nincs magánál.
Laurie lezöttyent Zedan mellé egy szabad székre, a szemközt ülő kalóz elkotródott a lotyójával arrébb.
-Mit keresel itt?
-Mindíg ott vagyok ahol kell. - nézett fel Laurire Zedan. - Osztasz?
-Hogyne.
Neelo álmatagon nézte a testvérét.
-Mi történt vele?
-Találkozott apátokkal.- Zedan várta a hatást.
-Az még nem jár ezzel az állapottal.
-Mindenféle lényekkel is találkozott.
-Az sem kell, hogy így végződjön.
-Ezek szerint te is beszéltél vele.
-Igen.
-Armadának annyi. - Zedan gonoszul elmosolyodott. - Pár óra és szétesik ismét baromarcú matrózokra és zsugori kereskedőkre.
-Életrevaló kölykökre és zamatos husu kemény asszonyokra. - bólogatott Laurie. Lopva Neelo pillantgatott.
-Hogy találtál ide?
-Iránytűvel.
Laurie értő arcot vágott.Aztán kiterítette a lapjait, felállt és felemelte Neelo arcát az állánál fogva. Lassan érzékien megcsókolta. Zedan köpött egyet. Neelo nem mozdult.


Laurie agyában megpattantak az idegek. Zúgás és sodrás támadt. a világseb zenéje betöltötte a szobát. A Tükör-tenger símasága áradt szét benne. Neelo ott állt a semmi közepén. Lassan táncolt, topogva mint egy öregasszony. Hosszú nyúlánk végtegjai lassan keringtek bonyolult formákban vékony teste körül. Haja szétterült a levegőben. Laurie odalépett hozzá, de a lépésmegnyúlt. A lábfeje nem mozdult csak a combja. a térde kettéhasadt és cuppanva vált el a lábszárától. Neelo lassan Laurie felé fordította a tekintetét. Kezei lassultak.
-Mi? Mi történt?- kérdezte kásás gyapotszájjal a fiú.
-Megkaptam. Odaadtam és megkaptam. - a lány tánca idegtépően lelassult. - Mindent amit akartam.
-Haza megyünk, gyere. Gyere. - keze elindult a testvére felé, de a levegő lehorzsolta a húsát a csontról és a lány fehér karjához már csak egy véres csonk ért. Neelo elfordította a fejét.
-Zedan elvisz minket. folytatta Laurie mintha nem fájna semmi. -Gyerek.
-Csak táncoljuk, jó? Mint régen.
-Nincs már lábam, Neelo. A szájából lassan kilebegtek a fogai. - Engedj elmenni és magammal vihetlek.
-Minden éghető, Laurie. Minden.
Neelo lessan lekuporodott. Guggolt, mint egy kislány és hosszú sötét haja lassan parázslani kezdett. Laurie még egy kicsit nézte, de mikor a szeretett arc elkezdett leolvadni visszavonta magát a csókból és lezöttyent Zedan mellé.
-Neelo...
-Ráhagytam mindenem. Vicces, nem? Így kell elvegyem, idiótán, hogy visszakapjam a vagyonom.
Laurie rámeredt.
-Van hajód?
-Nincs. - Zedan csak rakosgatta a lapokat nagy figyelemmel egymásra. Az ablakokon át látszódó hajók lassan eltávolodtak. Az egykori Armadából maradt klttucat hajó mozdulatlanul lebegett be lassan a Tükörtengerre. Neelo szája sarkából nyálcsepp indult. Laurie odahajolt és finoman lezárta a szemeket, melyek Zedan alá, az asztal alá meredtek.
-Kerítek valami könnyen kezelhető járművet. - Sóhajtotta Laurie és az ajtó felé indult.
-Innen nincs kiút, barátom. - mosolygott a lapokra Zedan és maga alá húzta sáros csízmáit.

Khimara Rien Leone

Fennis szépsége csontig hatolt. Átjárta a szöveteket dús sós levegőjével, megmászta az idegpályákat és felébresztett mindenkit aki csak egy szikrányit is hajlandóságot mutatott. Befészkelte magát az emlékezetbe kitörölhetetlen látványaival és elárasztotta a szíveket a paparicsom igéretével. Formája, helyzete és céljai évezredek alatt sem változtak. A benne lezajló életek nyoma pedig mastagon rakódott a falakra és oszlokokra mélyen a véz alatt.
A feníszi szerelmesek tékozló könnyelműséggel adogatták az éveket egymásnak. Hűség feníszi mértékkel, vagy a testiség feníszi szemmel eghészen mást mutatott mint Shatterban vagy Khemben. Feníszben a folyamatosság uralt mindent. El lhetett válni, el lehetet hagyni bárkit, de mivel a város zárt volt, nagyon eltávolodni egykori szerelmektől fizikailag nem lehetett.
Khimara melankóliája korán szemet szúrt a fiatalembereknek. hatalmas mélységes szemei és nyúlánk termete együtt szívbemarkoló volt még feníszi mértékkel is. Khimara szerelmi ügyei nem voltak részéről hevesek. Sokkal inkább keresett nyugodt oltalmat, mint heves érzelmeket vagy elsöprő vágyat. Lemo volt évekig a párja, majd Lemo egyik fegyvertársával gabalyodott össze egy délután. Lemo addigra nagyjából természetesnek kezelte hogy Khimara a társa. nem fordított különösebb figyelmet rá. Mellén a murénaharcok jelei egyre szaporodtak, és  a városfutásokon is elég jó eredményeket ért el. Khimara büszke volt rá, ahogy az ember egy díjnyertes lóra vagy kutyára. Nézegette ő a férfiakat, de egyik sem borzolta fel a lelkét annyira, hogy Lemot elhagyja miattuk.
Aztán a Denevér éje előtti este, amikor a lampionokat vitte fel a tetőre ott állt egy magas tekintélytparancsoló figura. a Holdat nézte és dúdolt valamit. Khimara megállt mögötte, mint egy árnyék és rádúdolta a második szólamot. A férfi megfordult és rámosolyodott. mellkasán a hegek és tetoválások egyértelművé tették, hogy a férfi Anton Rien, Lemo viharhajó parancsnoka. Khimara mélyen meghajolt. Majd mikor újra a férfire nézett az még jobban mosoklygott és földig hajolt Khimara előtt. a lány elnevette magát és intett, hogy helyezzék el együtt a lampionokat.
-Kerestél valakit?
-Úgy tűnik megtaláltam. - mondta a kapitány. - Kerestem valakit aki újra a városlakóság érzésével ajándékoz meg.
-Lemo nem sokat mesélt rólad.
-Lemo? Nem sokat találkoztam vele. Kétszer szolgált a hajómon, de fegyelmi okokból átkerólt a karéjra.
Khinna kezében megállt a lampion.
-A karéjra? Nem is mondta. Mikor?
Anton Rien felegyenesedett és nézte Khinna hátát.
-Hát ha nem mondta, nem nekem kellene lennem aki elmeséli.
-Fegyelemsértés? - fordult vele szembe a lány. - Úgy hallotta kevés kegyetlenebb hajcsár van nálad.
-Szerintem nincs is. De aki tengerésznek adja magát, az legyen kész meghalni a városért. Nem?
Khinna elkapta a pillantását. anton továbbra is mosolygott. Nem volt rajta semmi jele feszültségnek.
-Kész is vagyunk. Kipróbáljuk? - lépett Khinna mögé és fogta meg a vállát.
-Holnap. - megfordult és megfogta a kapitány derekát. - Holnap lesz az ünnep.
Anton Rien bólintott és elengedte Khimarát. A lány elmosolyodott és hátralépett.
-Te mivel foglalkozol?
-Mentát vagyok, kapitány. Kondicionálásokat végzek. - mosolya cápamosollyá vált. Minden cseppjét kiélvezte a diadalnak.
-Hű. - a kapitány elismerően húzta fel szemöldökét. - Lemo igen szerencsés.
-Az. - Khimara elindult lefelé.
Anton nem mozdult.
-Remélem én is. - mondta csendben, szinte csak magának.
A lépcsőn Khimara egy pillantra megtorpant aztán széles mosollyal szaladt le a negyedik emeletre, a frissen mosott huzatokat kiteríteni.

Az a pár nap Antonnal csodálatos volt. Egészen más jellegű volt a kapcsolatuk, mint Khimarának bármelyik fiúval volt korábban. Rien nem hencegett és nem bizonygatott semmit. Érdeklődött és mesélt maga is az életéről, de csak tárgyilagosan, vagy szemérmesen lefojtott lelkesedéssel, melyen átsütött a szeretet a város és a tenger iránt. Aztán hajóra szállt és hetekig portyázott. Lemo dühöngött és verekedett. Khimara kikapcsolta az érzemeit arra pár hétre. Úgy élt, mint egy biorobot. Várta vissza Rient.
Rien visszatért, Khimara pedig elhívta, hogy bemutassa a családjának. Kézenfogva mentek. Anton nem szólt semmit, a feszültség köztük egyre bántóbb volt. Khimara összezavarodva állt a férfi elé a házuk egyik függő teraszán.
-Mi a bajod? Ha nem akarod ezt nyugodtan mondd meg.
-Nem tudom hogy lesz eztán, Khimma. A Városkapitány hivatott délutánra. Se nem számítok kitüntetésre se nem szokta személyesen megadni a parancsokat. Valami más lesz ez és félek, hogy nem tudok úgy a párod lenni, ahogy szeretnék.
-Nem baj, ha hónapokig távol vagy, ha aztán hozzám térsz haza.


Rien még fél évig volt feníszben, mire össze tudta szedni a megfelelő legénységet. Akkor azonban tényleg elindult a különleges küldetésre. Khimara addigra a felesége lett. Életük legszebb fél éve volt az a tavasz-nyár amit a felkészüléssel töltöttek. Aztán Anton kihajózott a Távolszép Szigetek megkeresésére. Khimara pedig várta vissza.


A tengert bevitte a szél a házak közé. Az alsóbb szintek víz alá kerültek. Jeges darabok keveredtek össze uszadékfákkal. Zúzmara lepte be Fenísz falait. Megcsípte a gyümölcsöket és megfagyasztott a virágokat.
Khimara Lemoval táncolt a Generettoban a születésnapi mókán. Nem fázott a hajdakvirágtól, mit rágott, és az öleléstől ami körbevonta egyre kerekedő hasát. Csak azt a furcsa kis bűntudatot nem tudta hova tenni. Motozott benne a tudat, mintha valamit elfelejtett volna, mintha valami fontos nem jutna az eszébe, de végül úgy döntött csak túlhajszolt elméje játszik vele és hagyta az egészet.
Két nap múlva, a szokásos rutin rendrakáskor rálelt nyomokra a tulajdon emlékei között, mik külső vagy legalábbis nagyon is sietős tisztogatás nyomait jelentették. Felvonult a Patriot tetejére és hétórás meditációba kezdett. A tenger lassan visszavonult és a hideg is alábbhagyott, mintha a tavasz közeledne. a meditáció nem hozott eredményt. Estére biztosan tudta, hogy elvesztett valamit, de képtelen volt visszaállítani az emlékeket. napokig zengett a fejében a kérdés, aztán megkereste a mentorát, de se az idős mester, se a magiszterek háza nem tudott tanácsot adni. megvizsgálták számosan a nagytudású mesterek közül. Még magához a városkapitányhoz is elment, de az öreg csak szomorúan bólogatott és annyit mondott Khimara arcát eres keze között tartva, hogy ajándékot nem ad, de egyezkedni lehet vele. De hogy kivel, arra vonatkozóan nem árult el semmit. Végül Khimara elkezdett a városban bolyongani, keresve a deja vu egyetlen biztos ízét. arra hagyatkozott mi nem volt magyarázható, mit nem lett volna szabad útjelzőnek használnia, hiszen az olyan jelenség meléyre a mentátok, se a telepaták nem találtak választ addig.
Keringett a városban minden szabad órájában. Végül Lemo elköltözött tőle és a helyét nem töltötte be senki. Az ölelések üres mozdulatok lettek, a csókok nedves tolakodások az érintések horzsoló gorombaságok. Khimara járta a várost. A börtönnégyzet felé tekintve azonban olyan emésztő görccsel rántotta össze a deja vu, hogy elhányta magát. Lerohant a keskeny földnyelvre, be az árkádok alá és letérdelt. Homlokát a falhoz nyomta és zihlálva vette a levegőt.
-Patrónus! Te aki ismered a szívem, meg kell értsd, hogy nem élhetek így. Tudnom kell mit vesztettem el. - aztán felegyenesedett és megkereste az első közelébe akadó elmét. Belépett a katona fejébe olya finoman és észrevehetetlenül mint egy vadászó macska. Onnan a következőjébe ugrott és így haladt végig az épületeggyüttesen míg el nem ért egy folyosóig ahol az őr szemével látott egy foglyot. Megkínozták biztosan, de az őr nem érzett semmit a férfi iránt. Hosszú feníszi haja véres ragacsként állt össze. Arca nemes febníszi vonásait eltorzította a fájdalom. Magas, erős ember volt, jellegzetes tetoválásai teljesen feníszinek tüntették fel. Khimara elolvasta a jeleket és csodálkozott. Azok olyan hadjáratokról, hajókról meséltek, amik akár lehettek volna is, de nem voltak. Vagy ha igen, nem úgy, nem akkor és nem ott. Ha így lett volna Lemonak ismernie kellene ezt az embert. Khimara a fal tövében felpillantott a rácsra ami Fenísz egét határolta és a rács segítségével felkutatta Lemot. A férfi aludt, arccal egy kocsmaasztalon. Balja egy sörtócsában ázott. Khimara undorodva fintorgott egyett majd belépett a férfi alvó elméjébe és mindent felforgatott azt az arcot keresve. A deja vu lúdbőrjébe belevacogtak a fogai, de semmit nem talált róla.
Visszatért hát az őrhöz aki a hajánál fogva vonszolta be a rabot. Khimara nem volt félős vagy ijedős, ha pedig már tilosban jár igyekezett a leg hatékonyabb lenni. Odahajolt a férfi arcához és belesúgott két szót.
-Ki maga?
-Anton Rien vagyok. - motyogta kásásan és gépiesen a férfi.
-Kit ismer Feníszben, Rien úr?
-Alberto Mondozont, Hert Lassandrot, Bezrio Anterit... - és sorolta a neveket sorban, százával. Khimara ült a fal tövében a saját testével és állt döbbenten a katonáével.
-Ha egyetlen embert választhatna kivel beszélne?
-A Városkapitánnyal.
Khimara elvigyorodott az őr fejében.
-Családja van?
-Feleségem van. - nyögte a rab. - Mentát, ahogy már annyiszor elmondtam. Khimara Leone.

Az őr lehajolt Khimara akaratának engedelmeskedve és felállította a férfit. Hosszan nézte az arcot és hagyta, hadd rázza a roham. Aztán megkötözte és kivitte az udvarra. Khimara ott megbénított az őrt és elindult végig a szálon Lemo felé.

Az üres tárnák mesések voltak. Hidegek, nyirkosak de csodálatos formájúak. A város tisztítórendszerei és óvóhelyei voltak ezek, még Romkeo idejéből.Anton elmesélt mindent amit csak felbírt idézni és halálra rémülve és mélységesen megrendülve vette tudomásul, hogy Fennis egyszerűen elfelejtette őt. Khimara sem emlékezett, csak az érzés, a férfi közelsége volt szívszorítóan ismerős. Hetekig lapultak, majd egy újabb őrült fagyás után, mely június elején csapott le a városra kiszöktek hajnalban egy Gengristámadás alatt egy gondolával, amit egy idős gyászoló feníszi kormányzott, és aki elég hidegvérű volt ahhoz, hogy szélsebesen manőverezzen a kis csónakkal a murénák és viharhajók között. Shatterba érve Anton nem tudott tovább várni a sorsra és ismét elköszönt. Hogy mennyi idő telt el azóta, hogy Anton elindult a szigetekre egyikőjük sem tudta. Anton képtelen volt Fennis nélkül élni, és a Shatterban töltött évek alatt Khimara is megtanulta, hogy Antonnak fontosabb a Fennisbe visszatérés mint az, hogy vele éljen kívül a városon. A követségen kértek menedéket Shatertonban, egy bizonyos FonAmbernél, akire Rien emlékezett gyerekkorából. Nagy harcos volt, szárazföldi katona. Rien nem tartott vele a követségre, elindult hajót szerezni és vissza a Világsebhez, teljesíteni a Városkapitány parancsát, hogy aztán dicsőségben mindketten visszatérhessenek szeretett városukba.

Megszülte az ikreket. Fájdalmasan és gyorsan. Megszülte és odaadta FonAmbernek. A korosodó ám még mindig igen erős jellemű diplomata gyártulajdonos úgy vágyott Fennis érintésére, mint haldokló a feloldozásra. Khimara jelenléte minden percét bevilágította arany ragyogással. Khimara azonban más társaságára vágyott. Szerette volna, hogy úgy lehessen Fennissel mint e jeles férfiak, de ő nem hivatalosan távozott a városból, így az ő elméjébe nem kerültek apró kapcsok mik életfogytiglan visszavalögdösik a Kapuvárosba. Amik nem engedik a szívét és elméjét repülni, hanem mohó és minden másnál nagyobb vágyakozással és éhséggel követelik meg a hűséget.
Egy napon elhatározásra jutott. Aprólékos gonddal kitervelte saját halálát, megszerkeztette és eljátszotta azt. Minden stimmelt, minden tökéletes volt. a gyerekek kicsik voltak és igazán jó kezekben. Bár asszony nem volt a háznál Vong úr és FonAmber úr minden bizonnyal büszke feníszit nevelnek a két gyermekből. Lemo gyerekei, így nem is kötődött hozzájuk annyira, mintha Antoné lettek volna. Kicsik voltak és mohún szívták az éeltet belőle. Orditoztak és követelőztek. Khimara nem szerette meg igazán őket. Így nem olyan nehéz szívvel indulthatott hosszú útjára a Antonhoz, a kalózok közé. Becstelenné lett azzal hogy eljött a Városból, becstelenné lett azzal, hogy hátrahagyta a gyermekeit. De mi lehetne jobb eloldozása a múltnak, a becsületes büszke éveknek, ha nem mártózik meg abban ahova készül, ha nem teszi félre a múltját egyszer s mindenkorra, és kezd valami egészen új életet Anton oldalán a világ másik felén?

Havasvárak triptichon - srácok